Zárójel

5. rész

Hermione miután visszatért a Griffendél-toronyba, meglátta Ront, aki a kanapén ült.
-Szia, Ron!-mosolygott rá a lány.
-Szia!-köszönt vissza.
-Egyedül vagy?
-Igen. Harry és Ginny már elvonultak, mert fáradtak.
-Értem. Te nem vagy fáradt?-kérdezte, miközben elindult a kanapé felé és leült Ron mellé.
-Hát... Nem igazán.-felelte a fiú, miközben elhúzta a száját.
-Figyelj, Ron. Szerettem volna veled beszélni.-mondta a lány határozottan.
-Én is akartam veled, de hallgatlak, hogy te miről.
-Nos... Én Lunaról... Miért viselkedik így velem?-kérdezte a kezét széttárva, kétségbeesetten.
-Azt hiszem, féltékeny.-mondta Ron, miközben rázta a fejét.
-Féltékeny?! De hát mire?-háborodott föl Hermione.
-Rád.
-Rám?!-nyílt még nagyobbra Hermione szeme.
-Igen. Amiért szebb és okosabb vagy, és főleg azért, mert együtt voltunk.-sorolta Ron az okokat.
-De, Ron... Nem vagyok szebb! És, oké... Együtt voltunk. De ennek már vége. Tudod te is, hogy nagyon szeretlek, de nem úgy, hanem, mint egy testvért!
-Igen én tudom, de Luna nem érti meg.-mondta Ron tehetetlenséggel a hangjában.
-Szóval... Beszéltél vele?-kérdezte kíváncsian Hermione.
-Igen, beszéltem. Miután a nagyteremben átlépett egy határt és te elszaladtál, megkérdeztem, hogy mi az isten baja van... Aztán beszélgettünk, megmondtam, amit gondolok, most pedig nem szól hozzám. De nem érdekel! A szakítás után, úgy érzem, hogy sokat romlott a kettőnk közti kapcsolat, és nem szeretnélek elveszíteni, olyan dolog miatt, amiről egyiken sem tehetünk.
-Ron, én sem szeretnélek elveszíteni, de beszélni fogok Lunaval, mert tudom mennyire fontos neked! Rám haragudhat, de rád nem!
-Nem kell beszélned vele, úgysem tudsz rá hatni! Fölösleges lenne...
-Honnan veszed?!
-Mert tudom!
-Ha meg sem próbáljuk, akkor sosem fogjuk megtudni!-mosolygott kacéran Hermione. Ron tudta, hogyha valamit eltökél a lány, akkor arról már senki sem tudja lebeszélni, így inkább ráhagyta.
-Jó éjt, Ron!-ölelte meg a fiút, majd elsietett a külön szobájába. Másnap az első órája a bájitaltan volt. A szokásos menetben zajlott az eleje: A diákok sorakoztak az ajtó előtt, mikor Piton megérkezett mindenki elcsendesedett. A bájitaltanár egy pálcaintéssel kivágta nekik az ajtót, bement mindenki, majd egy bájitalt kellett megfőzniük kétfős csapatokban. A csapatokat a professzor osztotta ki, és váratlanul, Hermionet és Malfoyt egymáshoz rakta. Hermionenak nem igazán volt ínyére a dolog, de muszáj volt. Miután elmúlt a harc, mindenki megvető pillantásokat vetett Dracora, de Hermionet egyáltalán nem érdekelte, hogy mi volt, vagyis, hogy mi akart lenni. A fiú még fiatal volt, és ostoba. Hermione azért nem kedvelte Malfoyt, mert mindig sértegette, és származása miatt nem nézte semmibe. Amikor az üsthöz álltak, Hermione ránézett a fiúra. Nem szólt egy szót sem, csak nézte. Amikor Draco is a lányra emelte a tekintetét, látszott rajta, hogy meglepődött.
-Mi az Malfoy?-kérdezte Hermione, miután látta a fiú meglepődött arcát.
-Semmi.-felelte a fiú ridegen és zavartan.
-Min lepődtél meg?
-Csak.. Ahogy rád néztem nem láttam rajtad megvetést.. és ez egy kicsit új nekem.-pirult el a szőke fiú.
-Hát, Malfoy... Nincs miért megvesselek.
-Én ezt így nem mondanám, de...-vágott valaki a szavába.
-Mr. Malfoy!-mondta élesen a professzor. -Örülök, hogy ilyen jót beszélgetnek az órámon, esetleg szeretnék kint folytatni?!-mondta, miközben Hermionera nézett.
-Nem, Uram!-felelték, szinte egyszerre. -Elnézést!-folytatták, Draco lesütött, Hermione pedig felemelt tekintettel. Piton egyre dühösebben nézte a lányt, míg végül a tekintetével rákényszerítette, hogy lefelé nézzen. Hermione megadta magát, nem akarta idegesíteni még jobban a professzort. Piton legbelül örült, hogy a lány nem akart tiltakozni az egyértelmű parancs ellen, de a rideg, megvető tekintete egészen mást sugallt.
-Ha ismét beszélgetni támad kedvük, csak szóljanak, és kint folytathatják, aztán a büntetőmunkán!-sziszegte. Hermione nem mert felnézni. Nem a férfitől félt, hanem a tekintetétől. Eddig még sosem vette észre, de most úgy érezte, hogy szét szaggatja a lelkét a tekintetével. Nem azzal a tekintettel, amit a közös dolgozat javítás alatt kap, hanem azzal, amivel mindenki előtt ránéz. Hermione hirtelen elpirult, amikor eszébe jutott, milyen szépnek találta a professzor szemeit. Azok a fekete szemek, mintha bekebeleznék az embert. Hermione remélte, hogyha valaki látja a pirulását, csak arra gondol, hogy a szégyentől van. Igazából attól volt.. Elég szégyen, hogy ilyeneket gondol az egyik tanáráról! Gyorsan rendeznie kell a gondolatait, mert a végén a sárga föld alá süllyed. Pitonnak is feltűnt, hogy Hermione teljesen elvörösödik. Nem igazán értette, hogy mitől... ennyire szégyellte magát? Vagy talán, Malfoy előtt? Amikor már ilyeneket gondolt és érezte, hogy egyre csalódottabb, és szomorúbb - ami neki nagyon ritkán előforduló érzések, inkább dühös vagy ideges -, ahogy arra gondol, hogy esetleg Hermione azért szégyelli magát, mert tetszik neki Malfoy, akkor rájött, hogy amit gondol az ostobaság és hirtelen, mintha kifordították volna, dühös lett. Kívülről csak az érzéseket nem tükröző arckifejezés és a mélyen megvető pillantások látszottak. Borzasztó dühös volt magára. Hogy gondolhat ilyeneket egy professzor, pont Ő?! Nem lehet pont ő az, aki így viselkedik. A mély őrlődésből az lett, hogy nem szólt egy szót sem. Hermione a nagy csendre felemelte a fejét, mert nem tudta elképzelni, hogy vajon mi történik. Amikor felnézett egy olyan mély megvetéssel néző férfit látott, aki azzal az egyetlen - azon az órán egyben az utolsó - tekintettel szétszabdalta belülről. A lány iszonyatosan bánta, amiért nem hagyta a szemeinek, hogy a cipőjét bámulják. A jó kedve egyből elillant, utána már csak a feladatra koncentrálva, egy szót sem szólva dolgozott. Draco hiába kérdezte tőle, hogy miután mi következik, egyetlen egy választ sem kapott. Az óra elteltével Hermione a lehető leggyorsabban összepakolt, majd kisietett a teremből. A folyosón - szinte rohanva -, vette észre, hogy miképp is viselkedik. Nem tudta miért van ez, csak azt, hogy belülről valami megfojtja. Nem akart többet tanára szemébe nézni, mert most már ő is elismerte, hogy öngyilkosság. A professzor végignézte a kétségbeesetten kapkodó kezeket, akik azért siettek annyira, mert gazdájuk minél hamarabb szabadulni akart. Miután a hűséges kezek teljesítették a feladatukat, a lábak következtek. Hermione szinte menekült a teremből. Piton úgy volt vele, hogy legalább már soha többet nem meri a lány állni a tekintetét. Normális esetben örült volna, de most egy picit fúrta az oldalát. A lány kiment a tanítás után a kastélyparkba, mert úgy érezte muszáj kiszellőztetnie a fejét. Ahogy egyedül sétált, összefutott Malfoyjal és a fiú ostoba barátaival.
-Szia, Granger!-köszönt gúnyosan a szőke fiú.
-Mit akarsz, Malfoy?-kérdezte Hermione kedvetlenül.
-Te mindig ilyen tiszteletlen vagy?-ment közelebb a lányhoz.
-Hagyjál már, Malfoy.-emelte fel a hangját a lány.
-Minden sárvérű ilyen pimasz?!-köpte, jól artikuláltan a szavakat a fiú.
-Hogyan?!-háborodott föl Hermione.
-És minden sárvérű ilyen süket?!-mondta szinte nevetve a fiú. Hermione épp a - fékezhetetlen dühe eredményeképpen - pálcájáért nyúlt, amikor megjelent Perselus Piton. A szemével ölni tudott volna. Az a szerencse, hogy nem tudott, mert akkor Draco Malfoy biztosan meghalt volna. Hermione mellé állt, így pont szemben volt a fiúval. Egy kicsit előre lépett, majd lehajolt. Piton tudta milyen, ha sárvérűnek neveznek egy varázslót... Nagyon jól tudta. Egészen csak egy pillanatra megesett a lányon a szíve. Mielőtt arca ezt elárulhatta volna, gyorsan rendezte a vonásait.
-Mínusz 10 pont a Mardekartól! És most tűnjön el, Mr. Malfoy! Jelentkezhet nálam büntetőmunkán!-vicsorgott a fiúra. Hermione hitetlenkedve nézte tanárát. Egyrészről még sosem hallotta így beszélni egy diákkal sem, aki a házába járt volna. Másrészről, szinte megvédte, ami szintén borzasztó szokatlan és furcsa volt neki. Nem látszódhatott rajta, hogy legszívesebben megölelné, így a professzor taktikáját követve, arca felháborodottságra utalt. Amikor Piton ránézett a lány szúrós tekintete szinte ledöfte.
-Van valami baj, Miss Garnger?-kérdezte unottan.
-Igen, van!-mondta a lány. -Mínusz 10 pont?! Ha egy Griffendéles mondta volna ezeket a szavakat, akkor az legalább 50 pontjába került volna!-kezdett elcsuklani a hangja. Piton nem akarta, hogy a lány előtte akár is egy könnycseppet elejtsen.
-Szedje össze magát, Granger!-mordult rá ridegen. -Már nem első éves, hogy ilyenen elkezdjen sírni, mint egy gyerek!-mondta, miközben a hangja egyre kezdett lágyulni.
-Igen, valóban nem első éves vagyok, de keményen küzdöttem, hogy elismerjenek a varázsló világban. Hogy ne mondhasson ilyeneket rám senki!-az utolsó szavakat alig bírta kimondani, mire elkezdett ömleni a könny a szeméből. Hermione csak csendben szipogott egyet-kettőt, de semmi más hallható jele nem volt, hogy sír. Amikor a lány kimondta ezeket a gondolatokat, a férfinak eszébe jutott egykori önmaga. Amikor ő diák volt, amikor ő küzdött keményen, hogy elfogadják, ha másért nem is, de az eszéért és a szorgalmáért. Ő is kivívta magának, hogy a 'Félvér herceg' jelzőt, és ne a 'Sárvérű'-t használják rá. A gondolatmenete végeztével, a teste, mintha önálló életet élt volna. Közelebb ment a lányhoz, majd a kezét a lány vállára tette, ezzel vonta magához közelebb, így a keze végül egy laza ölelésbe fonta a lányt. Hermione nem tiltakozott, jólesett neki a férfi szavak nélküli vigasztalása. Piton pár perc múlva egyszerre csak megtörte a csendet, a lány lapockájáról visszacsúsztatta a vállára a kezét és a lány szemébe nézett.
-Ha érdekel a véleményem, én nem egy tudálékos, okostojás kis békát látok, mint sokan mások, hanem egy erős, akaratos, eltökélt, okos fiatal Hölgyet.-mosolygott picit a lányra. Hermione eközben végig a szemébe nézett és látott benne valamiféle csillogást. Ekkor lehajtotta a fejét.
-Köszönöm, ez rengeteget jelent nekem.-mondta olyan halkan, ahogyan csak tudta.
-Most mennem kell!-kapott észbe Piton. A stílusa ugyanolyan lekezelővé és rideggé vált, mint előtte. Nem értette miért, de még szívesen maradt volna a lánnyal beszélgetni. Az esze és az egója gyorsan helyretette, így elsietett a lánytól. Miközben ment, megfordulás nélkül visszaszólt neki.
-Ma este nyolckor, Miss Granger!-Hermione értetlenül nézett utána. Nem tudta hova tenni a dolgot. Annyira jó volt, hogy kapott egy kis megértést, és egy kis vigaszt, majd ismét lekezelően viselkedett vele a férfi. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy bosszankodjon.