Zárójel

38. rész

A kapun belépve, Hermione váltott kép puszit az anyjával, ahogyan Perselus is. Igazából nem volt a Bájitalmester ellenére ez a szívélyes fogadtatás - annak ellenére, hogy a varázslóvilágban ódzkodott az ilyesfajta megnyilvánulásoktól -. A lány az apjával is váltott két puszit, de ő csak kezet fogott Mr. Grangerrel. Ha jobban belegondolt, kezet fogni is nagyon ritkán szokott; köszönésképp soha. Volt ezekben az emberekben valami családias, valami elfogadó. Ők nem ismerték az előéletét, így nem is ítélték el. Nagyon sokszor a szigora, a tiszteletparancsolása miatt is elítélik, vagy éppen a viselete miatt. Hát, Hermione szülei nem tették. Még úgy sem, hogy a lányuk, a jobbján jött, és még úgy sem, hogy pontosan húsz év van köztük. Ők csak simán két embert láttak, akik... —Akik mi?-gondolkozott el hirtelen, miközben a Mrs. Granger által elkészített kávéért nyúlt. Még ő maga sem tudta, hogy mik. Azt tudta, hogy Hermione szereti, és azt is tudta, hogy ő is határozottan érez valami mást... valami, különlegeset a lány irányába. De azt nem mondta volna, hogy egy pár, vagy, hogy egy álompár. Amíg a Roxfortban tanul Hermione, addig semmiképp sem tekinthetnek úgy magukra, mint egy pár. Ez a gondolat kicsit elszomorította, amin őszintén meg is lepődött. Ha még őszintébb akart lenni magához, akkor be kellett látnia, hogy már most is úgy ülnek itt, mint egy pár. De erről a dologról a Granger szülőkön kívül senki sem tudhat. A legjobb lesz, ha a rokonok is mind úgy tudják - mint ami a mindenki számára egyértelmű igazság -, hogy Hermione nem jöhetett egyedül, mert a bentlakásos iskola nem engedi a diákok egyedül kószálását, így hát, egy Professzora elkísérte. Mikor a gondolataiból visszatért, feltűnt neki, hogy a lány szülei is már átöltöztek.
-Mikor kezdődik pontosan?-kérdezte Hermione, majd, hogy a remegő kezét elrejtse egy párnát kezdett szorongatni.
-Négykor.-felelte csendesen az apja. Mindannyian érezték, és látták, hogy mennyire feszült a Griffendéles, de nem igazán tudtak rajta segíteni. Ezt a harcot magában kellett megvívnia. Perselus - noha már teljesen elfelejtette Lilyt, és már nem gondolt rá, szinte soha -, nagyon jól emlékezett, hogy a saját harcát hogyan kellett a nő elvesztése, és az anyja halála miatt megvívnia. Nem volt egyszerű, s a bűntudat sem segített rajta, de mégis sikerült. Azt szerette volna, ha Hermionenak is sikerül idővel. Tudta jól, hogy nem fog egyik napról a másikra menni, mégis bízott benne, hogy évek múltán úgy tud a lány erre emlékezni, hogy nem szorul el a torka.
-Rendben.-sóhajtotta. -Ki kell mennem a mosdóba.-motyogta, s úgy pattant fel, mintha parázsra ült volna. Perselus végigkövette a lány útját a szemével.
-Elnézést.-mondta, viszonylag kedvesen, majd arra vette az irányt, amerre Hermione ment. A Granger szülők sejtelmesen összenéztek, majd Mrs. Granger halványan elmosolyodott. Piton egy csukott ajtóval találta szemben magát. Gondolta, hogy zárva van, és nem lett volna túl illedelmes egy Alohomoraval kinyitni, vagy éppenséggel berobbantani egy Bombarda maximaval. Így hát - bármennyire is nem fűlött a foga hozzá -, bekopogott. Mivel nem jött válasz, még egyszer kopogott. Erre már, kattant a zár, s egy résnyire kinyílt az ajtó. Perselus elhúzta a száját, majd kérdőn felvonta a szemöldökét.
-Beengedsz?-kérdezte gunyorosan. Hermione nem szólt egy szót sem, de kijjebb nyitotta az ajtót. -Egy mosdóban akarsz gubbasztani?-nézett körbe.
-Nem.-szemei hirtelen villantak, s a hangja is visszatért a harciashoz. -Meg kellett mosnom az arcom, te pedig nem tudsz várni, így hát most mindketten ebben a rohadt mosdóban rostokolunk!-fakadt ki, majd összerogyva a kád szélére ült. -Sajnálom.-suttogta megsemmisülve. Piton nem vette fel a lány szavait, de eléggé meglepte.
-Szedd össze magad!-nézett rá szigorúan. -A temetésen is majd mindenkivel kiabálni fogsz?-hangja ugyan szigorú, és a szavai kemények voltak, mégsem haragudott egy cseppet sem. -Ha majd valaki hozzád szól, pálcát rántasz?!-vonta össze a szemöldökét, mikor a lány felnézett.
-Nem.-motyogta.
-Akkor szedd össze magad, Hermione!-az előbbi szigor eltűnt, s már csak az a selymes hang maradt.
-Rendben.-sóhajtotta. Perselus közelebb vonta, majd a lány, ruhával fedett kulcscsontjába harapott. Ezzel a váratlan dologgal egy kicsit jobb kedvre derítette a lányt, és egyúttal fel is tüzelte. Nagyobb volt Hermioneban a feszültség és a fájdalom, így ez az állapot nem tartott sokáig. Rámosolygott a férfira, adott a szájára egy puszit, majd kimentek. A nappaliba visszatérve, beszélgettek a Granger házaspárral. Egy pár óra múlva, háromnegyed négykor, már teljesen felöltözve elindultak Hermione szülei. A lány is nagy hévvel akart kivágtatni az ajtón, de Perselus megfogta a kezét, s nem engedte. Hermione visszanézett; a kérdő tekintetére, szinte azonnal megkapta a választ.
-Indulhatunk?-Piton hangja lágy volt, s a vonásai sem voltak olyan kemények.
-Igen.-mondta csillogó szemekkel, majd tett két lépést, hogy odabújjon a férfihez. Perselus is átkarolta a lányt; óvón, szorította, majd mielőtt szétváltak volna, egy csókot hintett a homlokára. -Légy erős, te bátor oroszlán.-suttogta a lány fülébe, majd elmosolyodott. Hermioneból kitört a nevetés. Lehúzta a férfi fejét egy csókra, majd elindultak a helyi temető felé. Nem volt messze gyalog, és Hermione úgy érezte, hogy kell neki ez a kis séta, hogy - ha nem teljesen is - kiszellőzzön a feje. Már a távolból látták, a nem túl nagy, temető előtti üres helyeket elárasztó autókat. A Griffendéles torka egy pillanatra elszorult, nagyot nyelt, majd görcsösen szorongatni kezdte Piton karját.
-Ha így folytatod, eltöröd a karomat.-morogta a férfi halkan, hogy csak Hermione hallja. A lány ekkor vette észre, hogy mit is csinál, így gyorsan engedett a szorításból.
-Ne haragudj.-mondta zavartan, teljesen elpirulva. A férfi azon gondolkodott, hogy vajon a gyengesége miatt szégyellte el magát, vagy mert azt hiszi, hogy fájdalmat, vagy legalábbis kellemetlenséget okozott neki. Az igazság az volt, hogy mindkettő miatt, de leginkább abba pirult bele, hogy kellemetlenséget okozott.
-Megjöttünk.-jelentette ki Mrs. Granger, miközben hátrafordult. -Arra kérlek, hogy...-nézett a lányára, de Hermione belé fojtotta a szót.
-Nem fogok jelenetet rendezni!-morogta bosszúsan, és ismét elkezdte szorítani a Bájitalmester karját. Piton tudta, hogy most az elfojtott düh dől a lányból, és ugyanazért imádkozott, mint a Granger szülők, hogy Hermione ne omoljon össze teljesen, ezzel elvesztve a realitásérzékét. Nem akarta, hogy a lány olyat tegyen, vagy mondjon, amit a későbbiekben megbánhat. -Ugye tudjátok, hogy utálom, ha elemezni akartok!-morogta újra.
-Ezzel mások is így vannak, Miss Granger.-suttogta közelebb hajolva a lányhoz, hogy éreztesse vele, ő mit érzett, amikor Hermione három különböző emberre szedte.
-Nem hinném, hogy ennek a beszélgetésnek itt a helye.-motyogta kissé elszégyellve magát, majd a szüleire nézett. -Nem vagyok már kislány, bízzatok bennem.-fújta ki a levegőt, és próbált nyugodt maradni. Már most elege volt a kutakodó tekintetekből, pedig még csak három ember nézett rá.
-Rendben.-nyugtázták, szinte kórusban a szülei. Mikor a temető bejáratához értek, már látták a kisebb tömeget. Perselus gyorsan felmérte, és körülbelül ötven embert mondott volna, így ránézésre. Nem is gondolta, hogy ennyien lesznek. Persze számított rá az elmondásokból, hogy mennyien szerették, de azért mégis soknak találta. Átfutott az agyán, hogy vajon az ő temetésén hányan vennének részt. Valószínűleg maximum három ember: Minerva kötelességből; Hermione ízlés ficamból; és Potter szánalomból. Erre a gondolatmenetre gúnyos vicsorba torzult a szája, amit Hermione félreértett.
-Nem lesz annyira szörnyű, ne aggódj!-próbálta győzködni, inkább magát, mintsem a férfit. A Professzor csak bólintott, mert úgy látta jobbnak, ha azt hiszi a lány, és nem azt tudja, amire valójában gondolt. -A legjobb az egészben...-morogta-, hogy ebből a sok emberből, csak néhányat ismerek, és majdnem az összes rokon. Valószínűleg ezt az alkalmat ragadják meg a rokonok megismerésére.-forgatta meg a szemét. Piton osztotta ezt a kelletlen hangulatot, mert neki sem volt kedve végighallgatni harminc embert, hogy mennyire jó megismerkedni a családdal stb. Bízott benne, hogy a Griffendélesének van annyi Mardekáros vénája, hogy kivágja magukat az ilyen helyzetekből. Beljebb sétáltak, s rögtön meg is jelent Hermione egyik -Perselus által eddig nem ismert unokatestvére -, Carla. A hosszú barna hajú nő, körülbelül huszonnyolc és harminc között mozgott. Egyedül volt, mert a férje üzleti út miatt nem tudott vele tartani. A Professzor különösképpen nem unta, de nem is izgatta a két nő között lezajló beszélgetés. Carla próbálta biztatni unokatestvérét, de mindhiába. A beszélgetés végére Perselusnak feltűnt, hogy még zaklatottabb a lány, mint eddig volt.
-Tudom, hogy ez nagyon flepnis kérdés, mégis muszáj megkérdeznem, hogy: mi a baj?-hajolt oda Hermionehoz, hogy más ne hallhassa.
-Látod ezeket a tekinteteket? Sajnálóak... nem bírom, ha sajnálkoznak rajtam, azt pedig még jobban nem, ha mindenki ezt teszi... Hallottad Carlat.... mindenki ugyanezt gondolja.-sóhajtott. -Csak legyünk túl rajta.-suttogta, majd közelebb mentek, a már előre megépített sírhelyhez. Egy kis idő elteltével, mielőtt még négy óra lett volna, Hermione mellé lépett az anyja.
-Szeretnéd megnézni?-kérdezte csendesen.
-Tessék?-kérdezett vissza meglepetten.
-Még, mielőtt elkezdődik, a ravatalozóban, lehetőséged van megnézni a koporsóban, utoljára.-mutatott a mellettük lévő épületre. Hermione bizonytalanul a férfire nézett, akinek az arcán nem látszott semmi. Perselus nem akart semmit sem mondani, hiszen, nem befolyásolhatja a lány döntését.
-Nem szeretném.-mondta határozottan. -Nem tudnám soha kiverni a fejemből a képét, és azt akarom, hogy az emlékezetemben, a mindig mosolygós Grangi legyen.-hangja szomorú volt, és eleresztette a nap első könnycseppjét. A rokonok előtt nem bújhatott oda a férfihez, pedig most ez az egy dolog tudta volna megnyugtatni. Az anyja próbálta átkarolni, de Hermione olyan hévvel rázta le magáról anyja kezeit, mintha a nő pestises lenne. Perselus figyelte a jelenetet, és ugyan keserű szájízzel, de meg kellett állapítania, hogy olyan, mintha magát és Albust látná. Akkoriban ő is azt hitte, hogy mindenki csak szánakozni akar rajta, és a büszkesége nem engedte meg neki, hogy ezt hagyja. A lány ugyanezt csinálta. Ő kívülről látta, hogy Hermionen próbál mindenki segíteni, de ő ezt egyértelmű támadásnak veszi. Ahogyan már korábban is megállapította; ez a saját harca, így saját magának kell megvívnia. Rá nem sokára, mikor rengetegen elbúcsúztak saját maguk az idős nőtől, elkezdődött a temetés, és előkerült a koporsó is. Amikor Hermione meglátta, egyszerűen nem tudott mit tenni, patakokban folytak a könnyei, amiknek nem tudott határt szabni. Szépen lassan, az első sorból, a leghátsóba araszolt; oldalán Pitonnal. Ha őszinte akart lenni magához, akkor nem is bánta, hogy a lány hátra vezette magukat. Mikor már teljesen hátul voltak, Hermione megállt, körbenézett, és amikor felmérte, hogy senki sem figyel rájuk, nem leskelődik senki hátra; belebújt Perselus ölelésébe. Sokkal jobb volt ott zokogni, mint egyedül, mindenki előtt. Úgy érezte, mintha kiszakadt volna a lelkéből egy darab, s most azt a darabot itt hagyná a temetőben. Az üresség szinte emésztette belülről, és a mérhetetlen fájdalom sem volt kegyesebb vele. Ha megkérte volna valaki, hogy írja le azt, amit érez; biztosan nem tudta volna.
-Teljesen eláztatod a felöltőmet.-morogta a férfi a fülébe. Erre akaratlanul is mosolyra húzódott a szája, de csak egy pillanatig.
-Sosem változol.-dünnyögte a férfi mellkasába.
-Kellene?-kérdezte felvont szemöldökkel. Hermione lemerte volna fogadni, hogy a férfi szemöldökei a magasban vannak; így, amikor felnézett, nem is kellett csalódnia.
-Nem.-suttogta a férfi mellkasába. Még körülbelül egy félóráig tartott, s nem szóltak egymáshoz egyszer sem. Hermionenak el kellett búcsúznia örökre attól a személytől, akit a legjobban szeretett. Perselus tudta ezt, és nem is zavarta fölösleges szavakkal; csak álltak egymás mellett csendben. Majd, lassan kezdtek szállingózni az emberek. Hermione sem vágyott semmi másra, csak, hogy végre hazamehessen. A végén, igyekeztek minél hamarabb kijutni a temetőből, de öt rokon, és nagymamája három barátja is megállította. Részvétüket nyilvánították, majd próbáltak csevegni, vagy éppen ismerkedni a rég nem látott rokonok. Hermionenak semmi kedve sem volt a bájcsevejhez, vagy éppen a beszélgetéshez, amit tudatosított is a lelkes beszélgető partnerekben. Ennek a határozottságnak hála, egy negyed óra múlva már úton voltak hazafelé. Piton örült, hogy nem kell végighallgatnia ezt a sok embert, ahogyan elmesélik az élettörténetüket. Amikor hazaértek, a nappaliban elfogyasztottak mind a négyen egy-egy kávét, majd a Griffendéles kimentette magukat. A régi szobájába mentek, ahol már aludtak egyszer. Boldogan gondolt vissza arra a váratlan gesztusra, amit akkor éjjel tett a férfi.
-Akarsz róla beszélni?-kérdezte a férfi, cseppet sem érdeklődve. A tipikus 'ha muszáj' hangneme, egy halvány mosolyt csalt a lány szája szegletébe.
-Ugye tudod, hogy Lockhartot megszégyenítően hősies férfi vagy?-kérdezte szemtelenül, miközben hellyel kínálta a férfit.
-Épp azon gondolkodtam, hogy szőkére festetem a hajamat.-vonta meg a vállát, miközben leült az ágyra.
-Nem szeretnék róla beszélni.-mondta, miközben közelebb lépett, majd kajánul elvigyorodott. -Tudok egy sokkal jobb elfoglaltságot is, persze, csak ha nem bánod...-mondta, majd áthidalta a köztük lévő, néhány lépés távolságot.
-Lássuk, mire gondolt, Miss Granger. Eldöntöm, hogy bánom-e, avagy sem.-mondta miközben várta, hogy a lány mennyire gondolja komolyan, azt, amit gondol. A boszorkány közrefogta a férfi fejét, majd előbb, vigyázva, később szenvedéllyel csókolta. Ahogyan belelendültek egymás ajkainak felfedezésébe, Hermione derekát megragadta két erős kéz, majd Perselus a saját ölébe ültette. Az egyik kezét felfuttatta a lány hátán, másikkal a feneke alá nyúlt, s kissé megemelte. Eközben a lány mindkét kezével beletúrt a férfi hajába; jobbjával oldalt, baljával a tarkójánál. Perselus várta, hogy a lány meghátráljon, de ez nem történt meg. Zilálva elvált tőle, mielőtt még ostobaságot csinálna. Hermione értetlen, kérdő tekintetére, nem is igazán tudta, hogy mit mondjon. Már elmondta egyszer neki, azt, amit tudnia kellett.
-Ostobaság, és tilos.-jelentette ki érzelemmentesen.
-Miről beszélsz?-tettette a meglepettséget. -Erről?-közelebb hajolt, majd megcsókolta a száját, de mielőtt elmélyítették volna, elvált a férfitól. -Vagy erről?-suttogta, miközben közelebb hajolt a férfi nyakához, s azt is csókkal hintette, majd játékosan beleharapott, ezt követően pedig elvált. Gyorsan kiszabadított három gombot, majd a felöltőt és az alatta lapuló inget félretolva megpillantotta az alatta fekvő puha, fehér bőrt. -Esetleg erről?-kérdezte, választ sem várva, majd Perselus mellkasát is csókokkal borította. A Professzor nem is tudta, mit mondjon hirtelen. Kezdje el üvölteni, hogy ,-Igen! Pontosan ezekről!', vagy csak szimplán engedjen a kísértésnek és a lánynak; ami jelen esetben egy- és ugyanaz. Nagy önuralom kellett neki ahhoz, hogy ne teperje le azon nyomban a bátor kis oroszlánt.
-Nem hajszolhatod fájdalomból az élvezetet.-jelentette ki, színtelen hangon.
-Te most... te most komolyan azt hiszed, hogy ez történik?!-döbbent meg a lány, de a hangjában némi 'ki kérem magamnak' hang is csendült.
-Tudom, hogy ez történik.-jelentette ki mindent tudóan.
-Rosszul tudod. Az a baj, hogy ostobaságokat hiszel! Én... ajj, Perselus! Más férfinak nem kellene könyörögnöm, de neked még ezért is kell!-fújtatott, majd leszállt a férfiról.
-Nem kell könyörögnöd, csak nem szeretném, ha olyanba kezdenél bele, amit nem tudsz befejezni!-sziszegte.
-Elemezd ki, kérlek.-mondta gunyorosan.
-Hiába vagy Griffendéles, nem vagy még felnőve hozzám.-hangja gunyoros volt, s lenéző.
-Szóval.. ismét itt tartunk! Remek. Perselus, az érveid, egyszerűen hihetetlenek!-gúnyolódott tovább.
-Hiába állítod az ellenkezőjét, ez akkor is így van.
-Tévedsz.-jelentette ki, majd megcsillant a szemében a kihívás. -Bizonyítsd be, hogy így van.-ez már határozottan kihívás volt.
-Gyerekes vagy. Kell ennél több bizonyíték?-kérdezte a lehető legdegradálóbban.
-Te nem tudsz bizonyítékot találni erre, így hát belekötsz ebbe. Cseles.-mondta, elismerő grimaszba húzott szájjal.
-Bizonyítékot akarsz?-kérdezte, majd felpattant, és egy lépéssel a lány előtt állt. Beletúrt a lány hajába, majd birtokba vette az ajkait. Hermionenak nagyon tetszett ez a határozottság. Kis ideig csak élvezték egymás csókját, majd a lány meglepetten konstatálta, hogy a férfi az ajkába harapott. Ez a meglepettség egy másodpercig tartott, s kíváncsian várta az új fejleményeket. Elmosolyodott, amikor a férfi az ajkát beszívva csalt ki belőle egy picike hangot, ami a kéjjel vegyült kellemetlen érzést igazolta. Kissé szétváltak, hogy egymás szemébe nézhessenek. Hermione még sosem látott azokban a szurok fekete szemekben ekkora vágyat. Szégyellősen lesütötte a szemét, miközben ismét elmosolyodott. Perselus az álla alá nyúlt, hogy ismét azokba a mogyoró barna szemekbe nézhessen. Miután megtörtént, a lány feneke alá nyúlva az ölébe kapta, s azok a csinos lábak készségesen kulcsolták át a derekát. Úgy érezte, hogy innentől nem lesz megállás. Finoman az ágyra fektette, majd elkezdte a válláról lehámozni a ruha vastag pántját és a cipzárt. Már majdnem lehúzta a melltartó fölül is, mikor szemet szúrt neki egy igen nagy lilás-kék folt. Elborzadva látta, hogy az bizony a saját fognyoma. Egy pillanat alatt elöntötte a düh, és ha lehet, minden vér visszaszáguldott az agyába. Nem akarta elhinni, hogy nem tud parancsolni magának. Az jutott az eszébe, hogy vajon, ha csak random ilyet tesz, akkor mire képes, amikor valóban akarja? Nem engedheti meg magának, hogy a lány elszenvedje saját magát. Leszállt a lányról, majd, a már kigombolt gombjait visszagombolta.
-Mi a baj?-ült fel Hermione, szinte megrémülve. Rettegett attól, hogy a férfi nem látja őt szépnek, vagy éppen kívánatosnak, és ez az elmélete beteljesülni látszott.
-Nem tehetem.-jelentette ki szigorúan. -És nem is teszem.-tette hozzá határozottan.
-Én... tudom, hogy nem vagyok egy főnyeremény, de...-kezdett zavart mentegetőzésbe a lány.
-Egyszerűen egy diák, és nincs olyan, hogy mi. Ezért nem teszek semmi olyat sem, Miss Granger, amiből Ön olyan téves következtetésekre juthatna, mint ez.-a magázódás teljesen letaglózta a lányt, a szavai pedig arcul csapták.
-Most komolyan egy kicsi folt miatt, Perselus?!-fakadt ki a lány. Jól látta a férfi arckifejezését, amikor megpillantotta a saját foga nyomát.
-Vissza kell mennünk a Roxfortba, Miss Granger.-jelentette ki hűvösen, meg sem hallva a másik szavait. Olyan szigorúnak tűnt, hogy Hermione jobbnak látta, nem vitatkozni. -Ne keressen többet a lakrészemben.-mondta, mintegy ultosó késforgatásként. Hermione visszanyelte a könnyeit, majd elment átöltözni. Fogalma sem volt róla, hogy milyen rossz a férfinek, de nem bánthatta a lányt. Ismét bebizonyította saját magának, hogy nem képes visszafogni magát. —Így lesz a legjobb neki.-sóhajtotta magában, lemondóan. A világért sem mondta volna ki, hogy fájt neki, amit tesz.