Zárójel

8. rész

Hermione délután kiment a kastélyparkba sétálni egyet. Egyedül volt, mert szeretett volna gondolkodni egy kicsit. Ahogyan sétált, a háta mögül sietős lépteket hallott.
-Várj, Granger!-hallotta a fiatal fiú hangját. Hermione rá sem hederített, úgy tett, mint aki nem hallja.
-Kérlek, Hermione! Várj!-hallotta ismét Draco hangját, ami már könyörgőn hatott.
-Mit akarsz, Malfoy?-fordult hátra dühösen.
-Neked is, Szia!-nézett a lányra, miközben kifújta magát. Egy kisebb-nagyobb sóhaj után belekezdett a mondandójába. -Hermione, nézd... Nagyon sajnálom, hogy azt mondtam neked, amit. Nem akartam, csak egyszerűen... rossz napom volt, és kicsúszott. Egyáltalán nem neked szólt! Ne haragudj!-kért bocsánatot a fiú. Hermione szkeptikusan ránézett, majd felvont szemöldökkel, és sértett, gúnyos hangon reagált.
-Mi is volt az a szó, Draco? Hiába gondolkozok nem jut eszembe... Segítenél, kérlek?!-kezdte dörzsölni a szeme alatt az orra tövét, mintha erősen gondolkodna.
-Hermione, tényleg nagyon sajnálom!-szabadkozott a fiú.
-Mondd ki, Draco! Mondd ki! Talán szégyelled?!-pirított rá a lány.
-Igen, szégyellem..-hajtotta le a szőke fiú a fejét.
-A helyedben én is szégyellném..! Ettől függetlenül, köszönöm, hogy bocsánatot kértél, de kérlek ne várd, hogy köszönő viszonyon kívül bármi is legyen, gondolok itt beszélgetésre például.-enyhült meg a lány tekintete, de a végére nagyon szigorúan csengtek a szavai.
-Még egyszer, ne haragudj! Nagyon megbántam..!-emelte fel a fejét, miközben elvörösödött. Hermione csak biccentett a fejével, majd hátat fordított, és elindult a tó felé. Nem gondolta volna soha, hogy egy Malfoy bocsánatot kér egyszer tőle. Nagyon jól estek a fiú szavai, de egyszerűen nem volt semmi kedve Dracoval beszélgetni. A sértettsége nem engedte neki. Eszébe jutott a szőkéről a Mardekár, innen pedig csak egy másodperc kellett, hogy újra Pitonra gondoljon. Meg kell köszönnie neki, amiért haladékot kért. De mikor? Vagy hogyan? Mit mondjon a férfinak? Az agyában csak egyre kavarogtak a gondolatok, és ezzel egyidejűleg a gyomra is összeszorult. Egészen a vacsoráig kint ült a tó körül - a hideg novemberi idő ellenére -, és titkon arra várt, hogy a távolban feltűnik a professzor. Habár rideg és elutasító volt a férfi, mégsem tudta elfelejteni azokat, amit tett. Ahogyan megvédte, ahogyan a karjába zárta. Abban az ölelésben benne volt minden vigasztalás, amit csak nyújthatott a férfi ebben a helyzetben. Ugyanis Perselus Piton a tanára. Ezt jól az eszébe kell vésnie! De mégis egy másik hang egyre csak ismételte azokat a szavakat, amelyeket Piton mondott az ölelés után. Nem tudta hová tenni a dolgot: szégyellte is magát, de úgy érezte mindent megtenne, hogy a férfi ismét a karjába fogadja. Ezekkel a gondolatmenetekkel el is telt az a kis idő, ami volt a tanítás vége, és a vacsora előtt. Olyannyira, hogy amikor az órájára pillantott azt látta, hogy már a vége felé közeleg. Gyorsan összeszedte magát, és elindult sietős léptekkel a Nagyterem felé vacsorázni. Piton akarata ellenére is a Griffendél-asztal felé fordította a fejét. Nem látta Hermionet, aki mindig a két barátja társaságában az asztalnál ül. Nem tudta eldönteni, hogy miért nem jött el. Nagyon sok minden megfordult a fejébe, az is, hogy a lány az előző este folyamán annyira megharagudott rá, amiért miatta ment tönkre a dolgozata, hogy inkább elkerüli és esélyt sem ad a találkozásnak. Ezek gondolatok mentén haladván, gyorsan el is ment az étvágya. Minerva felé tekintett, biccentett, amit az igazgatónő viszonzott, s egy gyors mozdulattal már fel is pattant. Rendíthetetlenül a kijárat felé haladt. Amikor az ajtóhoz ért -egyre erősödő haragja miatt -, feltépte az ajtót, és amint kilépett, majdnem sikerült fellöknie Hermionet. A lány meredten bámult rá, mert nem tudta, mi is történt az elmúlt tíz másodpercben. Hirtelen észhez kapott.
-Jó estét, Piton Professzor!-köszönt a lány kellemesen lágy és visszafogottan barátságos hanggal. Piton az arcára kiült dühöt egy kicsit sem próbálta meg elrejteni. Nem igazán vágódott hasra a látványtól.
-Miss Granger!-mondta a lehető legcinikusabban. Azzal a lendülettel, ahogyan ki ejtette, már el is indult, kikerülve az útjában álló lányt.
-Várjon, Tanár Úr!-szólt utána Hermione, magát is meglepve. Piton szeme villámokat szórt, miközben a leghatásosabban megfordult, nagyon lassan. Össze ráncolta a homlokát, és amikor szóra nyitotta a száját, a lány belefojtotta a gyorsaságával.
-Kérem, csak egy szóra.-Piton még mindig a lehető legfélelmetesebben és legszigorúbban nézett le a lányra. Hermione állta a pillantását, semmi pénzért nem adta volna meg magát.
-Köszönöm!-mondta, direkt lehagyva az "Uram", vagy az egyéb státusz szimbolizáló jelzőket, mert kíváncsi volt, vajon megállja-e szó nélkül. Miután kimondta, a férfi pillantása egy pillanatra enyhült, majd újból felvette a komor külsőt.
-Miss Granger.-kezdte, miközben felhúzta az állát, ezzel is jelezve a lány alsóbbrendűségét. -Igazán nem kell hanyatvágódnia, ugyanis csak azt közöltem Tonkssal, ami történt. Nem kértem semmire, igazán megerőltető volt így is az a néhány perc, csakúgy, mint most.-ezzel megfordult és elindult. Mihelyt a feje már a másik irányba nézett, a szigor eltűnt az arcáról, helyette egy megfejthetetlen grimasz került elő. Belülről nyugtatta magát, hogy ez így volt helyes, hiszen a lány nem gondolhat bele semmit sem. Jobb minél távolabb tartania magát tőle. Nem akar magához közel engedni senkit. Az emberek gyarlók és a beléjük vetett bizalommal előszeretettel élnek vissza. Ez nem Grangernek van címezve, hanem a nagyvilágnak, úgy általában. Nem véletlenül nincs kapcsolata, nem véletlenül csak olyan nőknél fordult meg eddig, akik nem vártak tőle semmit. Meg akarta óvni Hermionet a mindennapos csalódástól, mert tudta hogy milyen, és ismerte önmagát. Ha a lány már többet gondol, akkor majd kiheveri, de az lenne a legjobb; ha még egy jó estén a barátaival, amikor mindenki jól berúgott, és a gúnyolódás közepette sem fordulna meg ilyen a fejében. Az, hogy ő most ezen gondolkozik, nagyon is helytelen, és inkább elvonul, egy jó bor és egy jó könyv társaságában pedig eltölti az elalvás előtti időt. Hermione csak a talár színpadias lebegését látta, amint viselője meglehetősen gyorsan elsiet. De mielőtt teljesen eltűnt volna, a válla felett visszaszólt, hogy másnap várja a megszokott időben. Hermione ezt a viselkedést és a haragot az arcán nem értette. Válaszokat keresett, de ahogy ott állt egyedül a folyosón nem kapott senkitől. Egy kicsit megnyugvással töltötte el, hogy holnap találkoznak. Elment az étvágya, és semmi kedve sem volt a többiekkel beszélgetni, így ahelyett, hogy bement volna a terembe, visszaindult a Griffeldél-torony felé. Menet közben összefutott Hoochal.
-Jó estét, Hermione!-üdvözölte széles mosollyal.
-Jó estét, Tanárnő!-húzta feljebb a lány a szája szélét.
-Kedvesem! Miért vagy így elkenődve?-ráncolta a homlokát, miközben megfogta a lány két vállát.
-Semmiség, higgye el!-mosolygott még jobban.
-Ha akarsz beszélni valakinek róla, én itt leszek, tudod, hol találsz meg!-súgta oda féloldalasan; azzal megveregette a vállát és továbbment. Hermione is elindult és közben egy nagyot sóhajtott. Amikor visszaért a klubba, felment a szobájába és lefeküdt az ágyba, Csámpással a kezében. Gyorsan elaludt, mert ugyan nem volt egy eredményes nap, de jobb volt elfelejtenie egy kis időre Piton mogorva viselkedését. Reggel, amikor felkelt egyáltalán nem érezte jól magát. Fáradt volt és nagyon fájt a feje. Egy fél órával később sem csillapodott a fájdalom, így, ahelyett, hogy lement volna reggelizni, a gyengélkedő felé vette az irányt, azzal a reménnyel, hogy Madam Pomfrey ad neki valamit, amitől elmúlik. Amikor belépett, az idős hölgy arca kivirult. Nagyon szerette a lányt, és a bizalmi kapcsolatukhoz az is hozzájárult, hogy a háború után rengeteget segített a betegek gondozásában és rengeteget virrasztott, amíg Pomfrey aludt, mivel neki több alvásra volt szüksége a kora miatt. Nagyon sokat civakodtak az elején, mert a nő nem akarta ezt a rendszert, de egy idő után be kellett látnia, hogy sajnos a kora már nem engedheti meg a napokon átnyúló virrasztást. Így hát, a lány egy életre lekötelezte.
-Mondja csak, Kedvesem!-mondta nagy mosollyal, miközben egy beteg Mardekároshoz ment éppen.
-Igazából, nem érzem magamat túl jól. Borzasztóan fáj a fejem, és nem akar múlni. Tudna adni rá valamit, ami esetleg elmulasztaná?-kérdezte reménykedve.
-Hogyne! Mr. Ragen, várjon egy percet.-azzal letette a Mardekáros mellé a krémet, és beszaladt a raktárba. -Tessék! Ezt húzóra, és el fog múlni pillanatokon belül! Az íze... nos.. kissé kellemetlen és keserű, de megéri, higgye el nekem!-mosolygott, s azzal visszafordult a fiú felé.
-Köszönöm, Madam Pomfrey!-mosolygott.
-Akartam is mondani.-mondta, miközben közelebb sonfordált a lányhoz. -Tegeződhetnénk, kérem?-húzta össze egy kicsit a szemét, míg a mosolya töretlen maradt. Hermione nem hitt a fülének! Ez hatalmas megtiszteltetés!
-Igen, köszönöm szépen, ez nagy megtiszteltetés számomra!-mondta miközben majd' el szédült.
-Ahhj! Dehogyis! Hermione, nekem már annyit segítettél, hogy ez magától értetődő, és emellett nagyon hálás vagyok neked!-megszorította a karját. Hermione nem szólt egy szót sem, mert a meghatottságtól nem tudott. Az érzelmei a ma reggel nagyon felerősödtek. Ennyitől majdnem elbőgte magát, előtte pedig majdnem letépte a saját fejét, mert nem úgy állt a haja, ahogyan annak kellett volna. A fejfájás okozta, biztos volt benne.