Zárójel

31. rész

Egész órán nem nézett rá a Professzor; egyszer sem. Tudta, hogy a gyanakvás elkerülése mellett, direkt is csinálja. Kissé rosszul esett neki, egészen addig, míg meg nem fedte magát a buta, gyerekes viselkedéséért. —Nevetséges, Hermione Granger! Nőj fel végre! Ő nem Ron vagy a korodbeli fiúk egyike...-hangja metszőn szólt a fejében. Ekkor kicsit elszégyellte magát, amiért Ront ilyen kegyetlenül lealacsonyította. A gondolatai egyre csak kergették egymást, szinte már-már port kavarva a fejében. Várta Viktor érkezését, szeretett volna már a fiú társaságában lenni. Egy kicsinyes része nagyon szerette volna Perselus arcát látni, miközben a fiú, üdvözlésképp megöleli őt. Ezelőtt csak egyszer, még hatodikban érzett ilyet, csak akkor azzal a különbséggel, hogy Ron dühös arcát akarta látni. Tényleg kezdett úgy viselkedni, mint egykori szobatársai, akiket mindig is megvetett, ezekért a gondolatokért, vagy ezekért a kicsinyes viselkedésekért. És tessék... most ő van ugyanebben a helyzetben. Idén karácsonykor lesz három éve, hogy találkoztak a Viktorral. Igazából nem sokat beszélt a fiú akkoriban, mégis rengeteget elmondott magáról. Hermione is megnyílt félig-meddig a neki, és akkoriban azt hitte, ez  szerelem. Nem a NAGYBETŰS szerelem, de akkor is szerelem. Pedig nem volt az. Egy-két csók is elcsattant köztük, de Hermionét inkább hajtotta a kíváncsiság, mint a vágy. Elfintorodott az üst fölött, majd a szája apró mosolyt formált. Alig bírta visszatartani, kitörő nevetését, a helyzet iróniája miatt. Három éve, ugyanezért kedvelte meg Viktort, mint, amiért most várja, hogy jöjjön. Egy harmadik személyt féltékennyé tenni. Ugyan a fiú nem tudott róla, de Hermione nagyon is hálás volt, amiért a fiú megmenti a szégyentől, és akaratán kívül is segít neki. Igazából Viktornak csak annyi a dolga, hogy jól érezze magát, majd Hermione kézben tartja a dolgokat, ugyanis az ő keze az, ahol összefutnak a szálak. Itt ismét egy csintalan mosoly jelent meg a szája szélében, s megint vissza kellett fognia kikívánkozó nevetését. Megint csak a helyzet iróniáján szórakozott ilyen jót; méghozzá azon, hogy milyen körmönfont, s a Mardekárba is beillene jelenleg. Piton kiszúrhatta ezt a felettébb jó kedvet, ugyanis felé állt. Várta, hogy hibázzon, de nem tette. Ugyanolyan töretlenül dolgozott, a figyelme csakis a főzetre irányult. Piton elismerően bólintott magában, egy tisztelet-pontot adva a lánynak. Ez, amolyan kiváltság volt, s csak a saját fejében létezett. De nagyon is sokat számított, ha valaki Perselus Piton közelébe akart kerülni. Az óra végeztével, Hermione kisietett a teremből, majd már ott sem volt. Délután, miközben szőke hajú barátját kereste, eszébe jutott, hogy már valóban csak két hét van a bálig, és egy hét Viktor érkezéséig. A gondolatok egymás után jöttek, kezdve azzal, hogy ilyen közel van a karácsony, ő pedig még mindig nem vett ajándékot senkinek; csak kigondolta őket. A hétvégén el kell mennie az Abszol útra, hogy beszerezhesse a megfelelő holmikat. Ehhez engedélyt kell kérnie az Igazgatónőtől, s reménykedett az engedékeny hangulatában. A héten háromszor lesz próbája Perselussal, bár azon kívül, hogy nagyon élvezi a férfival ilyesformában töltött időt; semmi értelme, hiszen tud, sőt, jól tud táncolni. Heti három alkalom. Soknak tűnhetne, de már csak ez a hetük maradt. Ekkor elöntötték az agyát azok a gondolatok, hogy le fog maradni a tananyaggal; ugyanis a Piton professzor által kiszabott büntetőmunkák esténként, és a próbák, teljesen lefoglalják, semmi időt sem hagyva neki. —Megéri? Kitudja... lehet igen. Lehet nem.-a hatalmas sóhajában minden benne volt, amit nem mondott ki. Hiába nem hagyták el szavak a száját, Mardekáros jó barátja mindent értett. Ravaszul elmosolyodott, s leült a lány mellé.
-Beszélni akartál velem.-kijelentés volt, nem kérdés. Draco csak bólintott, de nem szólalt meg. Mindketten hallgatták a csendet, amit a Fúriafűz néha-néha való megborzongása szakított meg.
-Reggel...-kezdte óvatosan Malfoy, mintha tudná mit akar mondani, de nem tudná hogyan. Nem akarta megbántani barátnőjét, és főleg nem akarta, hogy gyanúsítgatásként hasson. -Reggel levont tőled 10 pontot. Miért?-arca nem árult el semmit, noha koránt sem volt olyan gyakorlott, és vonásai sem voltak olyan kifinomultak, mint keresztapjáé.
-Mert...-belepirult a kérdésbe, de mikor belefogott a válaszba, ezzel maga elé képzelve a történteket, az arca valósággal lángolt.
-Ennyire nem lehetett... intim.-az utolsó szónál egy apró, undorodó grimaszt vágott.
-De, igen.-suttogta, majd elnevette magát a helyzet abszurditásán.
-Nee.-bökte meg a lány vállát a könyökével, szélesen mosolyogva. Miután lecsendesedtek, Hermione maga elé bámult, Draco pedig csak csöndben figyelt. Megunva a figyelést, megszólalt, ezzel ketté vágva a csendet.
-Egy dolgot árulj még el nekem: akarom tudni, hogy mi történt? A... a részleteket?-hangja játékos volt, de egyúttal komoly is.
-Közölte velem, hogy csitri vagyok, megpofoztam, majd csókolóztunk.-hadarta zavartan. Egy szuszra, minden Griffendéles bátorságát összeszedve hadarta el.
-Megpofoztad?!-Draco hangja a hitetlenkedéstől és a zavartól csengett, míg a szemei kitágultak. Mintha nem akarna hinni a fülének.
-Igen, meg.-határozottsága, makacssága egyből felejtette az előbbi bizonytalanságot. -Senki sem mondhatja rám, hogy csitri.-vont vállat, de szemében határozott csillogás volt.
-Hagyta?-Draco még mindig nem tudott túllépni a tényen, hogy keresztapját, Perselus Pitont, Piton professzort; a Roxfort rémét, megpofozta egy diák. Egy nő. Ráadásul, ez a nő még él. Nem tudott elmenni a tény mellett, hogy hagyta Hermionénak, egy GRIFFENDÉLES LÁNYNAK, hogy felpofozza.
-Nem hagyta, de nem volt más választása. Nem számított rá. Nos... azt hiszem nem olyan jók a reflexei már... De ez már a második pofon volt. Előtte is megpofoztam egyszer.-hangja, ahogyan jöttek a szavak elő belőle, egyre reszketegebbé vált, s egyre jobban volt rémült.
-Már a második?!-Draco hangjában teljes hitetlenkedés és kíváncsiság vegyült.
-Már a második.-suttogta Hermione, megtörten. -Ne haragudj, Draco, most mennem kell!-ezzel felpattant, s már úton is volt a kastély felé.
-De hát...-hallotta a hangot, de nem figyelt rá. Azonnal el kell jutnia a pincébe! A folyosót végigszántotta, s egyáltalán nem zavartatta magát akkor sem, amikor valósággal feltépte az ajtót. Piton a dolgozó szobájában, az asztalánál ült. Éppen szúrós tekintettel méregette a lányt, amikor Hermione megtorpant.
-Én...-kezdett bele, levegőért kapva, de ha akarta volna sem tudta volna befejezni.
-Miss Granger.-kezdte, a legjobban érzékeltetve, hogy mennyire ingerült, s mégis próbál nyugodt maradni. -Nem elég, hogy kopogás nélkül jön be; még pluszban, tokostól szaggatja ki a helyéről az ajtómat. Ajánlom, hogy nyomós érve legyen erre!-reccsent rá a végén.
-Nagyon sajnálom.-mondta, miközben közelebb ment, egészen az asztalig. -Nem kellett volna... nem lett volna szabad kezet emelnem rád. Hiba volt, egy olyan hiba, amit soha többé nem fogok elkövetni!-hangja elszánt, udvarias, gyengéd és ami a legfontosabb: megbánó, bocsánatkérő volt. Piton csak ült a székében, semleges, teljesen érzelemmentes arccal, s egy szót sem szólt. Nem mondtak semmit, csak nézték egymást, majd egy idő után; lassan, kimérten bólintott.
-Ha ez minden, Miss Granger, akkor elmehet.-tekintetét ismét az előtte heverő pergamenek felé fordította.
-Lenne még valami...-az alsó ajkát beharapta, s elpirult, miközben lesütötte a szemét.
-Bökd ki, aztán hagyj dolgozni.-semleges volt a hangja, de jól érződött az elutasítás. Hermione, megkerülve az asztalt, s őt magát is, a hátához állt. Nem tudta mire vélni, a legszívesebben megfordult volna, a pálcájával a kezében, de nem tette. Nem tudta miért; de nem tette. Csak ült ott, majd várta, hogy mi következik. Hermione mindkét kezével megfogta a vállát, míg elkezdte elsimítani a kezét a nehéz taláron, a nyakáig; ott találkozott a két keze, és immár egymás mellett futtatta őket, a férfi mellkasán lefelé, s a végére, teljesen átkarolta hátulról. Perselus nem mozdult, de jól észrevehető volt, hogy az első simításnál megdermedt. Hermione, mivel nem kapott elutasítást, még jobban felbátorodott, ezzel arcát elfordítva, hogy az orra hegye hozzányomódjon a férfi arcához. Egy pillanatig, mély levegő segítségével elraktározva magában a férfi bőrének illatát, elindult a két keze felfelé. Amikor a szája egy magasságba ért Perselus fülével, egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne suttogjon bele, s ne vegye birtokba.
-Professzor.-lehelte a szót, s olyan hatást kapott, amit nem várt, csak remélni tudott. A férfi nyaka libabőrös lett, s tudta, mindegy, hogy mit is csinál pontosan, mert működik. A keze ismét elindult felfelé, majd, amikor már elhagyták volna a férfi testét, hirtelen egy erős kéz szorítását érezte a felkarján.
-Mi a játék célja, Granger?!-sziszegte, miközben hátranézett. A tekintetében látszott némi düh, harag és vágy.
-Nem játék.-mosolyodott el ravaszul. A szavainak meg lett a hatásuk, a férfi elengedte a karját, majd felpattant. Az asztal másik végébe sietett, majd szembeállt a lánnyal. Olyan átható volt a pillantása, hogy meg kellett magát erőltetnie, nehogy elkapja a tekintetét, ezzel megadva magát.
-Ma nyolc órakor, Miss Granger.-most jött el Piton türelme vége, de Hermione örömmel konstatálta, hogy ilyen sokáig és jól bírta. Hagyta, hogy azt tegyen vele pár pillanatig amit csak akar, és ennek nagyon örült. Úgy látszik mégis csak van egy halvány reménye.