Zárójel

61. rész

-Elmondanád, hogy mi volt ez, Perselus? Amit láttam... az elfogadhatatlan. Ezt most nem, mit főnököd, hanem mint barátod mondom!-szólt halkan az idős asszony.

A férfi hosszú percekig meg sem szólalt, csak a whiskeys poharát nézte, s benne az aranyló barna folyadékot. Most mit is mondhatna? Azt, hogy McGalagonynak igaza van, és a lánynak is, ha ezt az esetet sérelmezi, vagy mondja, hogy mindezek mellett neki is igaza van? Hogy ő úgy érzi...?! Vagy kezdjen el beszélni a lánnyal kapcsolatos érzéseiről, félelmeiről, frusztrációiról? Kezdje az elején, vagy innen, amit látott az Igazgatónő? Esetleg, ne mondjon semmit?

Most mégis úgy döntött, hogy talán ezen az éjszakán feloldozást nyer a bűnei alól, vagy ha mégsem, talán megkönnyebbül, mert valakinek elmondhatja, hogy mit is érez valójában. Valaki olyannak, aki kívülálló, aki nem áll egyik oldalon sem, aki pártatlan és megértheti, vagy talán pont ez a jó benne, hogy nem érti meg, de nem is ítélkezik. Igen. Elmondja, még az elejéről.

-Akarod tudni, hogy mi ez az egész? Rendben, de előre szólok, hogy hosszú, és bonyolult.-mondta miközben felemelte fejét a pohárból, s érdektelen arckifejezéssel nézett barátjára.

-Talán ott kezdődött el, amikor el kellett játszanom a bébiszittert.-intett a kezével, hogy ne szakítsa félbe a másik, aki már nyitotta volna a száját. 'Ezek a Griffendélesek, mind ugyanolyanok'-gondolta magában gúnyosan, miközben szigorú tekintete visszatévedt a pohárra, s azzal a lendülettel kortyolt is egyet. -Azt kellett játszanom, Minerva!-lassan pislogott, s a mozdulatai kimértek voltak.

-Talán, ha nem töltöttünk volna annyi időt együtt, akkor nem lenne ez. Mert előtte is voltak Grangernek próbálkozásai, és láttam hogyan néz rám. Engem természetesen nem érdekelt, egy ideig. Persze nem mondom, hogy áldozat vagyok, de ne gondold, hogy én kezdtem ki a kis kedvenceddel. Nem tudom, hogyan, de egyre többször hagytam, hogy közeledjen, és a végére azt kezdtem észrevenni, hogy már én is közeledek felé, keresem a társaságát, és ha nem találom... hiányzik.-az utolsó szót úgy mondta ki, mintha csak undort érezne maga az érzés és a szó iránt is egyaránt.

-És megdugtam.-jelentette ki rezzenéstelen arccal, tárgyilagosan. Az Igazgatónő, aki éppen kiitta a maradék italt is a poharából, hirtelen félrenyelt. Próbált először nem megfulladni, és nem túl idiótának kinézni. Pedig nem ment. Pitonról lesütött, hogy idiótának nézi, és nem érti, a megdöbbenését, hiszen tudta. Vagy legalábbis gondolta.

-Perselus, nem az lep meg, ami történt, hanem az, hogy ilyen nyíltan és obszcénül, közönségesen fejezed ki magadat.-mondta, miután abbahagyta a köhögést, és összeszedte magát.

-Nem gondolom, hogy előtted válogatnom kéne a szavaimat. Miért is tenném? Ez egy őszinte beszélgetés, és én őszinte vagyok.-mondta ugyanolyan komoran, mint, ahogyan eddig is itt ült.

-Jól gondolom, hogy azért fejezed így ki magadat, mert nem akarsz előttem elérzékenyülni? Fiam, tudom, hogy van szíved, engem nem tudsz átverni.-mondta nyugodtan, miközben hátradőlt, és egy kedves mosolyt küldött a szemben ülő felé.

-Honnan jön ide, hogy van szívem, vagy sem? Látod?! Már megint eltérsz a tárgytól!-fújtatott, miközben fészkelődni kezdett. Na, ne! Ne! Ne! Ne! Biztos lehet benne az öreglány, hogy pillanatokon belül itt hagyja, ha elkezd itt neki érzelgősen ódákat zengeni arról, hogy ki is ő, és milyen jó ember, meg, hogy amit csinál az normális. De akkor is, ha elkezdi játszani a szentimentális tündérkeresztanyát.

-Úgy jön ide, hogy így csak egy szívtelen ember fejezi ki magát. Így, ahogyan te. De nem vagy az, Perselus, ezt mindketten tudjuk. Tehát az érzéseidet próbálod elrejteni. Nem ennyit jelentett, gondolom. Ezt már csak abból is gondolom, hogy akkor nem szorongatnád a folyosón, mert nem érdekelne!-mondta, s látta a másikon, hogy lefegyverezte. Megengedett magának egy elégedett és győztes mosolyt.

Utálja! Utálja az öregasszonyt! Mindig, mindent tud és mindent átlát. Mintha csak legilimenciát alkalmazna. És ami a legszörnyűbb az egészben, nem rejtegeti, hogy mindent tud, hanem nyíltan és büszkén az ember orra alá dörgöli. Pontosan ezért a tulajdonságáért utálja. Persze, ezzel megkönnyíti a helyzetet, mert legalább nem kell órákig hablatyolnia, mire megérti a másik, hogy mi is a helyzet. Ettől függetlenül, azt az önelégült mosolyt igazán levakarhatná az arcáról!

-Igazad van. Nem ennyit jelentett.-mondta egy lemondó sóhaj kíséretében.

-Hogy érted, hogy jelentett? Már nem jelent semmit?-tette fel a keresztnek szánt kérdést, ami inkább csak egy buta kérdés lett.

-Persze, hogy jelent! De már nem annyit. El kell engednem, és mindkettőnknek lehet esélye a boldogságra. Neki biztosan.

-Ne légy ilyen, Perselus. Neked is van esélyed, ha hajlandó vagy levetni magadról ezt a mogorva és félelmetes álarcot. Ha pedig szembe jön veled valaki, aki ezzel az álarccal is szeret, akkor el kell fogadnod, és magadhoz kell kötnöd. Viszont te most egyikre sem vagy hajlandó! Mit is vársz tulajdonképpen az élettől? A boldogságtól? Milyen boldogságra vágysz?-húzta fel a szemöldökét, és tudták mindketten, hogy ismét beletrafált a helyzetbe.

-Nem tudom. Nem várok semmit. Nyugalmat akarok, úgy akarom élni az életemet, mint eddig. Granger nagyon fiatal, előtte az élet, és nekem csak a bajom lenne vele. Így is, és még nem is élünk együtt... Arról nem is beszélve, hogy így is rengeteg megvető pillantást kapok, azután meg, ha felvállalnánk a kapcsolatunkat, ez megsokszorozódna.-az utolsó mondata már csak magyarázkodás volt és mondvacsinált indok. Vagyis az Igazgatónő így gondolta. Miután néhány másodpercig gondolkodott rájött, hogy valóban nem lenne szerencsés, ha közvetlen azután együtt mutatkoznának, hogy Hermione elvégezte az iskolát. Ez megváltoztatná mindhármuk kialakított imázsát: Perselusra azt mondanák, hogy biztosan akkor más diákokkal is kikezdett, arról nem is beszélve, milyen pletykák születnének... még azt is kitalálnák, hogy elsőéves korában megszédítette a lányt, és ezért ért ennyire a bájitaltanhoz. Hermionenak az összes eddigi elért eredményét felülbírálná a köznép. Őt pedig, mint Igazgatónőt valószínűleg a legmélyebben elítélnék, hogy hogyan is hunyhatott efelett szemet, sőt még Albust is belekevernék. Az iskola hírnevét tönkremennék, hiszen senki sem íratná be ide a gyermekét, ilyen tanárokhoz és igazgatónőhöz. Bele sem akart gondolni, hogy mekkora lavinát indítanának el ezzel.

-Rendben, te tudod Fiam. Én csak arra szeretnélek titeket kérni, hogyha megszakad köztetek a kapcsolat, akkor sohase derüljön ki, hogy valaha is volt bármi. Ha pedig egymás mellett maradtok, kérlek várjatok egy évet azzal, hogy együtt mutatkoztok, mert azt nem tesszük zsebre, ami ebből kerekedhet.

-Igyekszem, Minerva. Igyekszem.-mondta, majd ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Elfáradtak mindketten. Nem volt hosszú, vagy túlságosan mélyreható, de mindkettőjüknek elég a mai estére. Felállt, elköszönt, majd elhagyta az irodát. Visszament a pincébe, ahol ismét egyedül volt, de egy pillanatig sem bánta.

———————————————
Instagram: cicakak97