Zárójel

35. rész

Leült az ágyára, majd egyet gondolva, ruhástól-mindenestől lefeküdt és elaludt. Nem volt rá jellemző, de most úgy érezte, hogy ez lenne a lehető legjobb döntés. Addig sem gondolkodna a jövőben esedékes dolgokon. Perselus nem lepődött meg délelőtt, amikor elsuhant a lány mellett. Tudta, hogy ő fog jönni, amikor befejezték a beszélgetést McGalagonnyal. Tisztelte az igazgatónőt, és még egy kicsit; ha lehet ezt mondani, barátok is voltak. Amikor diák volt, és amikor idekerült -mint tanár-, elég jóba lettek az idősebb nővel. Minerva sokat segített neki, de néha csak egy-két jó szóval is biztatta. Sosem adott hangot annak, hogy ezt méltányolná, de mégis így volt. Lehet hogy sejtette, vagy tudta ezt az idősebb nő, ezért sem maradoztak el ezek a kedves gesztusok. Ha lehet ezt mondani, majdnem olyan jóban voltak, mint saját maga és Hooch. Sosem kérdezgették feleslegesen, sosem pazaroltak több szót, a kelleténél. Hooch ugyan Hollóhátas volt, de nagyon is meg volt benne minden, ami ahhoz kell, hogy egy jó barátságot tudjon kötni egy Mardekárossal. Minerva Griffendéles, ami eleinte nem volt számára biztató, főleg, hogy már akkor, diákként is szembesült a Griffendéles kivételezéssel. De hát nincs mit tenni; az öreglány rácáfolt az összes Griffendéles ellenszenvére. Ezt sem mondta volna ki soha, mert ettől függetlenül, az összes többi Griffendélest egy kalap alá vette. Elnyerte a bizalmát; ugyan nem arról van szó, hogy sűrűn összejártak teázgatni, de ha kérdezett tőle valamit, készségesen válaszolt. Ez azért túlzás, de legalább nem hajtotta el soha, vagy nem nézte teljesen levegőnek. Mindig is tisztelte őket, ahogyan Pomfreyt is. Tudta nagyon jól, hogy ez a tisztelet kölcsönös. Kíváncsi volt, hogy vajon ma lejön-e hozzá Hermione. Mindig egy aprócska mosoly szökött a szája szegletébe, ha rágondolt. Persze, csak a lakrészén belül. Nem engedhette meg magának, hogy bárki is mást gondoljon róla, mint amit mutatott... már évek óta. A nap végén, elégedetten vonult vissza a lakrészébe. Sikerült levonnia a Hugrabugtól 40, a Griffendéltől 25 és a Hollóháttól 10 pontot. A nap csúcspontja az volt, mikor egy harmadikos Hugrabugos lány elkezdett sírni, amiatt, mert kidobta az órájáról. Nem tehetett mást, hiszen, csak a lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem robbant rájuk a pince. Időben felismerte, és hárította a hibát. A kezébe vett egy jó könyvet, majd letelepedett a kedvenc bőr foteljába. Néhány perccel később, kissé bosszúsan megrázta a fejét, majd egy nagyon halvány mosoly kúszott az arcára. Nem tudta kiverni a fejéből a tényt, hogy hidegen hagyja, sőt, egyenesen szórakoztatónak találja, ha a diákok sírva fakadnak miatta, de ha a kis Griffendélese pityeredett el, egyszerűen késztetést érzett, hogy megvigasztalja. —Nem is késztetés, hanem valami... valami más.-húzta el a száját a felismerésre. Eddig soha nem törődött ilyen apró-cseprő dolgokkal, de most... —Teljesen megbolondulok.-rázta meg a fejét, majd beletörődően sóhajtott. —Egyszer az életben adok esélyt, hogy azt tegyek, amit szeretnék és teljesen kifordulok önmagamból.-a gondolatok csak úgy repkedtek körülötte. A végén úgy döntött, hogy lehet, hogy sokat kockáztat, de most az egyszer enged a kísértésnek. Már nincs semmi, ami beárnyékolhatná, hogy ezen a téren új életet kezdjen. Amikor a Szellemszálláson odaadta Potternek az emlékeit, azzal lezárult benne minden, ami azelőtt történt. Lezárta Dumbledoret, Lillyt, a Sötét Nagyurat. Mindent, ami addig az életét jelentette. Levette a kezét Potterről; végleg. Elfelejtette a mélységes sérelmeket az idősebb Potterrel, Lupinnal és Blackkel szemben. Ez így volt eltervezve. Sohasem gondolta volna, hogy Pomfrey a segítségére siet, egy halom bájitallal és varázslattal. Amikor felébredt, nem tudott mit csinálni; már lezárta a múltat. Mégis, ez így volt rendjén. Ennek ellenére, még mai napig voltak rémálmai, de hát kinek nem, aki ennyi mindenen keresztülment?! —Csak meg ne bánjam.-gondolta magában cinikusan, mikor ismét az eredeti gondolatmenethez visszatért. Hermione arra ébredt fel, hogy valaki kopogtat az ajtaján. Álmosan, és mentálisan teljesen kimerülten, odalépett az ajtóhoz, hogy kinyissa. Mikor megtette, két fiú állt az ajtajában: egy fekete és egy vörös hajú.
-Nem jössz vacsorázni?-kérdezte Harry. Hermione megdörgölte a szemét, mintha ez segíthetne elűzni a ránehezedő fáradtságot. Az órára sandított, majd megbizonyosodott róla -mintha a fiúk nem lettek volna elég bizonyíték rá-, hogy bizony: már vacsora idő van. El sem akarta hinni, hogy a fél délutánt végigaludta, de semmi nem változott. Sóhajtva, kikényszerített magából egy mosolyt, megigazította a nyakkendőjét és az egyenruháját, belenézett a tükörbe, és már úton is voltak a Nagyterem felé. Semmi kedve nem volt, de kérdések nélkül is eléggé fáradtnak érezte magát, így ellenkezés nélkül követte a fiúkat és Ginnyt. Az sem dobott a hangulatán, hogy meglátta Perselust a tanári asztalnál. Csak átsiklott rajta a tekintete, majd leült Harry és Ron közé. Fáradtan megfogott egy bögre sütőtöklevet, majd evés nélkül felállt. A többiek összenéztek, de nem kellettek szavak, hogy megértsék, barátnőjük miért van ennyire maga alatt. Meg sem próbálták visszatartani: tudták, hogy fölösleges lenne. Mikor Perselus látta, hogy a lány barna szemei végtelenül fáradtan és szomorúan suhannak át rajta, akaratlanul is összeszorult egy kicsit a szíve. —Egy szentimentális bolond leszek! A végén azon kapom magamat, hogy romantikus leányregényeket olvasok.-fedte meg magát gúnyosan. Nem habozott sokáig, ha még utol akarja érni. Egy perccel később, már a lépcső fordulóban volt, Hermione mögött egy pár lépéssel. A lány olyan volt, mintha nem is itt járna fejben.
-Miss Granger.-szólalt meg szigorú hangnemet öltve. A barna hajú Griffendéles úgy fordult hátra, mintha most ébresztették volna fel.
-Piton professzor.-mondta, de lesütötte a szemét.
-Ma este várom az elmaradt büntetőmunkára.-mikor látta, hogy habozik a válasszal, ellentmondást nem tűrően hozzátette. -Negyedóra múlva az irodámban, Miss Granger!-adta ki az utasítást, s már ott sem volt, hogy még esélye se legyen vitatkozni, vagy bármi mást mondani. Hermione szeme dühösen csillant meg, de ezt Piton már nem látta. —Hogy... hogy a fenébe képes?!-ocsúdott fel magában, mire rájött, hogy valószínűleg nem fog üstöt pucolni, sem dolgozatot javítani. Elszégyellve magát, a fáradság rovására írta, hogy nem vágott hamarabb az esze és képes volt azt gondolni, hogy Perselus valóban büntetőmunkára ítéli ilyenkor. Áldja az eszét és a fáradtságot, hogy nem állt bele a férfiba emiatt. —Milyen ellentmondásos... egyik pillanatban hálás vagyok a fáradtságnak, másik pillanatban pedig átkozom...-tűnődött el magában. Már nem volt értelme visszamenni a Griffendél-toronyba, így egyszerűen elindult a pince felé. Lassan, de biztosan. Nincs túl messze egymástól a két helyiség, de mégis csak negyedórával később ért le. Nagyon nem volt itt fejben, és már előre félt, hogy valami butaságot fog mondani, vagy ismét gondolkodás nélkül lesz dühös. Egyiket sem szerette volna, így megígértette magával és meg is fogadta, hogy nem szól egy szót sem, mielőtt végig nem gondolja legalább kétszer. Az iroda ajtaján kopogtatott, majd mikor Perselus állt előtte, a szeme halványan felcsillant.
-Be is jön, vagy csak álldogál ott, amíg meg nem unja?-kérdezte cinikusan. Sajnos rá kellett jönnie, hogy most nagyon nincs hangulata elviselni a férfi modorát, így csak húzott egyet a száján, majd belépett. Mikor közelebb ment az asztalhoz, egy záró, majd egy Disaudio bűbáj elmormogása után, Perselus odalépett a lányhoz, majd magához vonta. Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak megölelte. Erre, Hermione előbbi nem tetszése köddé vált, mintha soha nem is lett volna. Mélyen a férfi mellkasába temette az arcát. Egy kis menedék után kutatott, amit meg is talált, majd boldogan konstatálta, hogy ez alkalommal -mint tegnap is-, a férfi önszántából adta ezt a menedéket, bármiféle kérés nélkül. Pár perc múlva a Professzor kissé elhúzódott, majd intett a fejével a lakrésze felé. Hermione bólintott, de még most sem mondott semmit. Leült a bőr kanapéra, majd csendben végigkísérte a fekete talár suhogását, ahogyan egy másik helyiségben eltűnik. Miután visszatért viselője, két bögre teával, a gyanúja, miszerint az a konyha; beigazolódott.
-Jót fog tenni.-mondta Perselus, de az arca kifürkészhetetlen maradt. Ebben az állapotban, simán azt gondolná, hogy a férfi utálja őt, ha nem cáfolna rá erre, a viselkedésével.
-Mire gondolsz?-kérdezte szelíden, miközben hátradőlt, s kissé összeszűkült szemekkel méregette. Ekkor tudatosult benne, hogy a kelleténél sokkal tovább felejtette rajta a pillantását: egyenesen megbámulta. Ugyan még sohasem mondta, de érezte, hogy a férfi kellemetlenül érzi magát, ha vizslató tekintettel bámulják, és a kellemetlen érzéssel nem tud mit kezdeni, ezért is utálja annyira.
-Semmire.-hazudta szemrebbenés nélkül. Erre a fekete szempár dühösen villant.
-Ha még egyszer hazudsz nekem...-kezdte sziszegve. —Pontosan olyan, mint órán.-mosolyodott el Hermione a gondolatra. Ez csak még egy kanna benzin volt a tűzre. Ennél nagyobb tiszteletlenséget, hogy elkezdjen vigyorogni, mikor a férfit szétveti az indulat, nem is tudott volna.
-Menj el.-jelentette ki hűvösen. A hangja rosszabb volt, mintha ordított volna vele, vagy ha a fogai közt szűrte volna dühösen. Nem volt benne semmi érzelem, s ha ez a két szó halmazállapotot és hőmérsékletet öltene, biztosan jégkocka lenne. Kemények és hűvösek.
-Sajnálom.-jelentette ki, lehajtott fejjel. -Nem akartam rosszat... csak arra gondoltam, hogy... lényegtelen.- nem igazán látja értelmét folytatni, mert Piton ismét távolságtartó, hűvös. —Legalább nem mondja megint ilyen színtelen hangon, hogy menjek el. Élnem kellene ezzel a lehetőséggel, és helyrehozni az elmúlt pár perc hibáit.-gondolta, majd sóhajtott, de mégis folytatta.
-Arra gondoltam, hogy ha nem bizonyítanád az ellenkezőjét tettekkel, azt hinném, hogy utálsz.-mondta, de nem mert felnézni. Egy félperc múlva -mivel nem kapott választ, vagy reakciót-, félénken felsandított. A tekintete találkozott azzal a gyönyörű fekete szempárral. Órákig eltudná nézni őket. Piton arcán meglepettség tükröződött, de nem tudta eldönteni, hogy attól lepődött-e meg, amit mondott, vagy attól, hogy elmerte mondani. Mindkettőre tenne egy-egy Galleont, de lehet a második eshetőségre inkább kettőt.
-Mit találsz olyan mókásnak?-kérdezte még mindig távolságtartón. Hermione egy pár másodpercig nem értette, hogy mire gondol hiszen nem csinált semmit, majd leesett neki. —Újabb egy pont a fáradtságnak.-gondolta gúnyosan.
-Ahogyan elkezdted a fenyegetőzést...
-Figyelmeztetést.-javította ki mereven.
-...a figyelmeztetést, pont olyan voltál, mint, amilyen órán szoktál lenni.-pirult el. Nem tudta, hogy mitől jött zavarba, de úgy látszik ez Perselusnak sincs ellenére, mert az eddig kemény vonásai ellágyultak.
-Nem gondolod, hogy órán vagyok olyan, mint magánemberként?-kérdezte kihívóan, felvont szemöldökkel, ismét magára véve ezt a rezzenéstelen, hűvös maszkot.
-Nem.-felelte röviden, tömören, de határozottan. Erre egy újabb szemöldök emelést kapott, mire elkezdte megmagyarázni.
-Órán Piton professzor vagy, de Perselus Piton, és Piton professzor nem ugyanaz. Tudom, hogy nem.-hangja szigorúra váltott, mikor látta, hogy a férfi ellenkezne.
-Mégis honnan tudja, Miss Granger? Eltanulta ezt a képességet, Pottertől?-a szavak csöpögtek a gúnytól.
-Onnan, hogy Piton professzor biztosan nem hagyta volna, hogy ilyen szemtelen legyen ennek a beszélgetésnek az elején.-mosolyodott el, a férfi második mondatáról tudomást sem véve. -Tényleg jó ez a tea.-tette hozzá, elmélázva.
-Valóban.-jött a szűkszavú válasz, de Hermione tudta, hogy ez nem csak a teának szól.
-Látod? Mondtam én.-kacérkodott egy kicsit, már amennyire ilyen fáradtan képes. Eddig nem sok kedve volt semmihez, de most már kezdte magát kicsit jobban érezni. Betudta a tea hatásának és Perselusnak. Főleg Neki.
-Tudod mit nem értek még?-kérdezte a tűztől visszafordulva hozzá. A férfi kíváncsi tekintete szabad utat engedett a kérdésének.
-Ki az, aki olyan szenvedéllyel bitorol?-a szemében őszinte kíváncsiság volt. Percekig csend telepedett közéjük. Végül Perselus mégis megszólalt.
-Talán egy durva halálfaló.-teljesen elgondolkodott, mintha ő maga sem tudná erre a választ. Sohasem gondolkozott ezen a kérdésen, hiszen miért tette volna?! Az eddigi nők nem kérdeztek ilyeneket. Elfogadták ami van, mert muszáj volt. Nem teljesen volt így, de mindannyian előre tudták mire is számíthatnak, hiszen nem voltak érzések. Mivel nem voltak érzések, így nem voltak kérdések sem. Ezen tényleg elgondolkodott, hogy valójában ki is az a része? Egy pillanat alatt lángra lobbant benne a düh. —Hogy merészeli ez a kis béka?! Hogy...? Hogy jön ő ahhoz, hogy engem bekategorizáljon?! Külön álló személyekre szed!-futottak át rajta a gondolatok. Hermione csak annyit érzékelt ebből, hogy a férfi tekintete nagyon dühösen izzik fel. —Mi a csudát rontottam el, megint?!-kérdezte magától fáradtan.
-Hogy jössz ahhoz, hogy külön emberekre szedj?!-szűrte a fogai közt, s a hangja élesebb, mint a borotva. -Ez, ami a fejedben már három külön álló ember, ez mind egy ember, megértetted?!-csattant fel. -Nem is lesz másként.-vetette oda ismét dermesztően fagyosan.
-Én csak...-sóhajtotta. -Nem is akarom, hogy másként legyen, csak próbállak valahogyan megérteni. Mert tudod...-találta meg ő is a hangját- én megpróbállak megérteni. Mert... mert fontos vagy nekem, az istenért! Olyan falak vannak körülötted, amiket lehetetlen egybe lebontani. Segíts nekem ebben, ahelyett, hogy újabb,-és újabb falakat vonsz magad köré.-az utolsó mondatok már ismét a rendes hangvételben hangzottak el. Mivel látta, hogy Piton rendíthetetlen, inkább beletörődött, és elfogadta.
-Jobb, ha én most megyek.-a hangjában volt egy kicsi él. Mielőtt odaért volna az ajtóhoz, a férfi megfogta a karját.
-Évekig kellett...-kezdett bele, de Hermione látta, hogy küszködik és nem akarta, hogy csak az önkéntelenül létrejött érzelmi zsarolás miatt mondja el ezeket.
-Hagyd.-hangja már szelídebben csengett. -Nem kell elmondanod, csak ha majd egyszer úgy érzed, hogy elakarod. Csak... arra kérlek, hogy ne vonj magad köré még többet velem szemben, mint, ami már így is van.-hangja megértően csillogott, a szeme némán könyörgött.
-Rendben.-mondta, majd megsimogatta Hermione arcát a szabad kezével, s a másik keze szorítása is engedett. Szinte teljesen elengedte, felfuttatta az egész karján a kezét, hogy aztán azzal is körülfoghassa a lány arcát. Elég hosszúak az ujjai ahhoz, hogy beletudjon kissé túrni Hermione hajába. Egy aprócska, csak neki szánt mosollyal közelebb hajolt, miközben mindkét kezével lágyan, de védelmezőn tartotta a lány arcát két oldalról. Megcsókolta, miközben két hüvelykujjával finoman cirógatta a puha bőrt. Először csak vigyázva, felfedezően Hermione ajkait vette birtokba, majd pár másodperc múlva, mikor a puha ajkak készségesen elnyíltak -ezzel utat engedve neki-, elmélyítette a csókot. Rengeteg, ki nem mondott szó. Pár perc múlva győzött a levegőhiány, s zihálva szétváltak. Hermione imádta, hogy egy-egy gyengédebb mozzanatával teljesen hatalmába keríti. A kanapéra visszaülve kezébe vette, az eddig már kihűlt teáját, majd Perselus mellkasának dőlve, csendben elfogyasztotta.