Zárójel

44. rész

Piton nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy éppen bosszankodjon. Természetesen nem bánta, hogy elmaradt egy elég kínos jelenet az Igazgatónővel, mégsem hagyta nyugodni, hogy vajon miért nem ment le hozzá a lány. Esetleg találkozott idefelé jövet Minervával? Vagy látta, hogy idefelé igyekszik, és ő sem szeretett volna egy ilyen helyzetbe kerülni? Bármi megtörténhetett... —Az is lehet, hogy egyáltalán nem akart a délután miatt lejönni.-ez volt az a gondolat, ami miatt kicsi gombóc gyűlt a torkába, és nem tudta, hogy melyikükre a mérgesebb. Mostanában sok mindenben nem tudta, hogy mit is kéne tennie; mit kellene gondolnia. Egyre bizonytalanabb volt az ilyen jellegű dolgokat illetően. Pedig sosem volt az a bizonytalan típus. Nem lehetett bizonytalan soha, mert nem volt rá esélye, sem ideje. Most viszont van. A háborúnak vége, s neki annyi ideje, mint a tenger. Egyáltalán nem így tervezte ezt az egészet. Teljes meggyőződése volt, hogy nem éli túl, s most mégis itt ül a laborjában, ahol az éjszaka közepén azon gondolkodik - ahelyett, hogy bájitalt főzne, vagy aludna -, hogy Hermione Granger miért nem  jött le hozzá az egyértelmű üzenete ellenére. Egy pillanat alatt felpattant a székről, kioltotta az üst alatt a tüzet, majd már a nappalija közepén járkált fel-alá. Mindig is utálta a bizonytalanságot, és most átkozta a napot, amikor életben maradt. Legszívesebben felment volna a Griffendél-toronyba, hogy minél hamarabb megtudja miért történik, ami történik. Mikor már majdnem ott tartott, hogy elindul, megzabolázta magát. Nem viselkedhet úgy, mint egy komplett idióta, így hát leült. Még egy tíz percen keresztül ott ült, és nem csinált semmit, csak bámult maga elé. Lassan feltápászkodott az eddig birtokba vett székről, hogy célba vehesse, az előbb hevesen elhagyott labort. A tűz ismét nagy lángokkal égett, a már hamarabb bekészített üst alatt.

Hermione, mikor fölkelt, nem tudta, hogy mennyi az idő. Amit megtudott állapítani az az volt, hogy még korom sötét van odakint. Elmormogott egy 'Lumos'-t, és az órájára pillantott. Hajnali három óra volt, így hát nem is csodálkozott rajta, hogy ennyire sötét van. Rögtön eszébe jutott, hogy Perselus küldött neki egy levelet, amiben arra kéri - nem, inkább utasítja -, hogy menjen le. Vajon még mindig várja? Mennyire lehet mérges? Érdekli egyáltalán, hogy nem ment le? Valószínűleg igen, mert ez egy nyilvánvaló utasítás volt, aminek ő ellenszegült. Lemerjen menni? —Nem, nem!-ezt az ötletet rögtön el is vetette. Ennyire azért még ő sem bátor. Vagy mégis? Miközben ott feküdt - egy 'Nox' elmormogása után - a korom sötétben küzdött önmagával és a gondolataival is. Percek teltek el így, mire rájött, hogy ő Hermione Granger, aki nem menekül el semmi elől sem, és tudta magáról, hogy amíg nem megy le, úgysem tud majd elaludni, vagy másra gondolni.

Már a pincefolyosó felénél járt, amikor eszébe ötlött, hogy mi van, ha most felébreszti a férfit? Már-már komikusnak hatott, ahogyan arra fogadott magában, hogy mi lesz az az átok, amivel Piton jutalmazza ezért az elég korai, vagy éppen késői zavarásért. De már nem volt visszaút. A keze egyszer csak lendült, s a legelső koppanásnál a szíve is dobbant egy hatalmasat; mintha csak szinkronban lennének. Mielőtt az ajtó kinyílt volna, gyorsan végignézett magán. Volt ideje felöltözni, már amennyire egy szürke, hosszított póló és egy fekete nadrág annak számít. A haja kontyba volt fogva, ami már elég rendesen összeborzolódott. Nem volt kedve a külön életet élő hajzuhataggal foglalkozni. Örökkévalóságnak tűnő másodpercek után, végre megmozdult az ajtó kilincse. —Ilyen hevesen csak Perselus képes kinyitni egy ajtót.-állapította meg magában Hermione, aki egy kicsit meg is rémült. A fekete szemek előbb dühösen, majd csodálkozva, s ismételten dühösen villantak. Kijjebb lépett, majd körülnézett, s végül behúzta a lányt.
-Mit keresel itt? Ráadásul ilyenkor?!-nézett a lányra szúrósan, de közben esze ágában sem volt hellyel kínálni.
-Te hívtál.-mondta nemes egyszerűséggel, de közben görcsben volt a gyomra. Hermionenak feltűnt, hogy Professzora nagyon is fel van öltözve, így hát kizárta annak lehetőségét, hogy esetleg aludt és ő felébresztette. Ennek ellenére, Piton nem is próbálta meg titkolni, hogy nem örül látogatójának.
-Hívtalak, de nem ilyenkor!-csattant fel. Végül gyorsan stratégiát váltott, és ahelyett, hogy rögtön kirakta volna, hirtelen érdeklődővé vált. -Miért nem akkor jöttél?-húzta fel a szemöldökét.
-Nos... először elaludtam, aztán pedig... hát nem igazán éreztem úgy, hogy bárhová is lenne kedvem menni.-húzta el a száját, majd egy bocsánatkérő pillantást vetett a férfira. Pitont mindez természetesen hidegen hagyta.
-Úgy érted el sem indultál?-kérdezősködött tovább, ugyanolyan közönyösen.
-Igen.-pirult el fülig a lány. Pitonnak itt lett világos, hogy még csak véletlenül sem futhatott össze Minerva és Granger. Ahelyett, hogy válaszolt volna, elfordult, majd eltűnt egy ajtó mögött, a lányt magára hagyva. Hermione már majdnem két perce ott ácsorgott, mikor megunta. Nem tudott ellenállni a kíváncsiságának - és ahelyett, hogy szólt volna a férfinak -, szó nélkül követte. Az ajtó másik oldalán egy kis labor volt. Hermione hangtalanul megállt az ajtóban, s nézte a fekete taláros alakot. Az egy helyben állt, lehajtott fejjel, mozdulatlanul. Közelebb lépett oldalról, s csak ekkor látta meg, hogy egy receptet olvas. Mindketten csak álltak, és, mintha csak attól félnének: ha megmozdulnak minden, ami velük történik eltűnik; mozdulatlanok maradtak. Hermione elveszett a látványban, mert látott egy gyönyörű férfit, aki úgy nézett arra a pergamenre, mintha saját vére lenne. Elmosolyodott. Megijedt, hogy most minden eltűnik, s ő felébred az álomból, de mégsem történt semmi. Perselus pár másodperccel később oldalra sandított, ahol találkozott a tekintetük. A barna szemek olyan boldogságot mutattak, amit már réges-rég nem látott sajátjában. Általában nagyon zavarta, ha nézte valaki, de most ez más volt. Egyáltalán nem zavarta.
-Menned kell. Késő van, én pedig szeretnék dolgozni.-jelentette ki, miután elkapta a tekintetét, mielőtt végleg megbolondulna ettől a lánytól.
-Hagy maradjak még, kérlek!-suttogta könyörgően. A válasz rá, csak egy éles szemvillanás volt, amiből már tudta, hogy nem tűr ellentmondást. -Rendben, rendben!-sóhajtotta. -Holnap visszajöhetek?-kérdezte, miközben olyan reménnyel nézett a férfira, mint egy kisgyermek, mikor kiteszi a megtisztított csizmáját a mikulásnak.
-Meglátjuk.-morogta. Hermionenak ennyi is elég volt, mert ebből már tudta, hogy nagy az esély rá, sőt, szinte beillik egy igennek is.
-Jó éjszakát, Perselus!-köszönt el, s annyi szeretet volt a hangjában és a tekintetében, ami végleg meggyőzte szeretett Professzorát, hogy bizony nem csalfa ámítás.
-Jó éjt, Hermione!-viszonozta a köszönést, noha kevesebb szeretettel, de Hermione még így is a felhők között érezte magát tőle.