Zárójel

36. rész

Pár órával később - a takarodó előtt néhány perccel -, csendesen lépkedett a folyosón, miközben nem tudta elűzni maga mellől annak a gondolatát, hogy mennyire jól érzi magát a férfival. Ez az este akár még idillinek is mondható volt... csendben olvastak egymás mellett, mígnem, Perselus szólt neki, hogy most már mennie kell. Először vonakodott, de a szigorú fekete szempár villanása, egy pillanat alatt meggyőzte, hogy nem lenne érdemes vitatkoznia. Örült, hogy annak ellenére, milyen rosszul indult az este, mégis ilyen jól végződött. A héten már nem volt más dolga, mint lelkileg felkészítenie magát a vasárnapra. A táncpróbákat még mindig hanyagolták, és büntetőmunkára sem osztották ki. Idejének érezte, hogy most már a tanulmányainak is több időt szenteljen, hiszen mostanában nem annyit tanult, mint régebben, vagy, ami elvárható volt tőle. A hét többi napja egész eseménytelenül telt, minden szabad percét a lelki falak felállítására és a tanulásra áldozta. Nem ment le esténként Perselushoz, pedig néha nagyon vágyott a férfi társaságára. Ha nem is arra, hogy beszélgessenek, de már csak a jelenléte is sokat segített volna rajta. Emellett, egyre jobban hajtotta a Griffendéles kíváncsisága, mert többet szeretett volna tudni a férfi életéről, a gondolatairól. A múltkori megközelítése finoman szólva nem volt hatásos. Más taktikához kell folyamodnia, ami a férfi előtt sem lesz rejtett. Péntek este, ilyen- és ehhez hasonló gondolatokkal aludt el. Szombatra tervezte, hogy elmegy Roxmortsba, Harryékkel. Késő délután el is indultak, majd a Három seprűben kötöttek ki. Mindannyian kértek egy vajsört, majd beszélgetni kezdtek. Eleinte csak semleges témákról fecsegtek, majd később elértek ahhoz a ponthoz, amire mindenki valamilyen szinten kíváncsi volt.
-Holnap, a denevérrel mész a temetésre?-kérdezte Ron, cseppet sem tapintatosan. Ginnytől és Harrytől is bezsebelt egy-egy csúnya és figyelmeztető pillantást.
-Igen.-jelentette ki színtelen hangon, Hermione. Megpróbálta magát nem felhúzni a fiú modortalan viselkedésén.
-Miért pont vele?-kérdezte, miközben az arca teljesen tükrözte, hogy nem igazán érti, mi-miért történik.
-A családom már ismeri. Emlékszel, amikor el kellett kísérnie? Most sem mehetek egyedül.-sóhajtott, majd hátradőlt a széken.
-Meddig fog tartani?-kezdett egyre tolakodóbbá válni. Immár nem a kérdéssel volt baj, hanem a hangnemmel. Mintha szórakozni menne, és ők férj-feleség lennének. —Mintha szórakozni mennék!-gondolta keserűen és mély szarkazmussal.
-Ron.-fújta ki a levegőt ingerülten. -Nem tudom, és nem is érdekel!-csattant fel. -Hogyan lehetsz ennyire érzéketlen?!-kérdezte, majd a többiekre pillantott, hogy valamiféle megerősítést nyerjen. Nem kellett csalódnia: Ginny legszívesebben felképelte volna bátyját, és Harry sem helyeselte, a legkisebb Weasley magatartását.
-Jól van, jól van! Nyugodj meg...-próbálta csitítgatni a barna hajú Griffendélest. -Beszéljünk másról. Kivel jössz a bálba?-az arcán jól látható volt a kíváncsiság.
-Majd meglátjátok.-sóhajtotta, nem túl lelkesen.
-Annyira nem lehet szörnyű!-piszkálódott Ron.
-Nem, egyáltalán nem szörnyű! Sőt! Nagyon is örülök neki, de nem tartozom neked, sem beszámolóval, sem elszámolással!-kelt ki magából felháborodva. Az utóbbi időben egyre jobban nem helyeselte a fiú viselkedését, és egyre jobban nem tudta tolerálni sem. Pedig megpróbálta.
-Mindenen felkapod a vizet?!-háborodott fel most már Ron is.
-Nem, Ron! Nem kapom fel mindenen a vizet, csak nehéz elviselnem, ha bunkó vagy!-az arca kipirosodott a visszafojtott dühtől. Legszívesebben, Ginnyvel karöltve felpofozta volna egykori kedvesét, de mégsem tette.
-Én vagyok bunkó?! Te legalább tudod, hogy mi kivel jövünk a bálba, és nem titkolózunk!-fújtatott Ron.
-Persze, hogy tudom! Nehéz lenne nem kitalálni, hiszen mindenkinek meg van a párja... nevetséges vagy.-a végére már csak a közöny maradt, és egy apró gúnyos mosoly a szája szélében.
-Féltékeny vagy?-kérdezte, összehúzott szemekkel.
-Mint már az előbb is említettem: nevetséges vagy.-a hitetlen tekintet láttán folytatta. -Nincs miért féltékenynek lennem. Tudod... ÉN a legjobb barátaimnak tartalak titeket, ahogyan téged is. Így, mivel mindenkinek van párja, örülök neki! Örülök a boldogságotoknak, ami rólad nem mondható el! Amikor Viktorral érkeztem negyedikben a bálra, akkor is ugyanezt csináltad! De most még azt sem tudod, hogy kivel érkezek...-reménytelenül széttárta a karját. -Szeretlek titeket, mint a legjobb barátaimat, testvéreimet. Ron, ha ez a meggyőződésed, ki kell, hogy ábrándítsalak: egyáltalán nem vagyok féltékeny, mi több! Örülök nektek! Csak, ne hidd azt kérlek, hogy felejthetetlen vagy.-egy lekicsinylő mosollyal fejezte be. Harry és Ginny, nagyon is osztották a lány szavait. Harry, aki tudott a háttérben lejátszódó dolgokról, még jobban átérezte, mit gondol barátnője. Ginny is tudott a háttérben megbújó részletekről, csak ő a másik végletről. Mindketten megértették Hermione reakcióját, és mindketten szánalmasnak találták - a részletek tudta nélkül is - a 'féltékeny vagy' kártya kijátszását.
-Jó éjt.-fordult oda két barátjához, majd Ronra küldött egy lesújtó pillantást. Felállt az asztaltól, majd már úton is volt a kastély felé. Nagyon is jól esett neki a visszafelé vezető séta, és a hideg szél. Úgy érezte, hogy ez kitudná mosni ezt a rengeteg rossz érzést; köztük a csalódást. Csalódott Ronban, hogy a kicsinyes viselkedését a lányra hárítja, s ezekkel a szánalmas viselkedésformákkal ruházza fel. Nem is értette. Volt egy pillanat, amikor azt hitte, hogy a fiúhoz vágja a vajsörös korsó kíséretében, hogy Perselussal jól érzi magát, és, hogy Viktorral fog a bálra menni. Pukkasztotta a gondolat, hogy Ron ennyire hiú. Mindig is tudta, hogy van benne önbizalom dögivel, de, hogy ennyi?! —Felháborító!-pufogott magában. Ahogy a Fúria-fűzhöz ért, letelepedett a közelében lévő, sziklás kőre. Örült volna, ha Draco csak a semmiből felbukkan, és elmondhatja neki, ami a szívét nyomja. De nem jött. Félórával később, amikor felállt a hideg kőről, az ösvény felől lépteket hallott. Nem is a lépteket, hanem inkább a lépések alatti, ág ropogást. Rögtön azt hitte, hogy három barátja, de akkor tudatosult benne, hogy bárki is ez; egyedül van. Megvárta hát, míg a látókörébe ér. Mikor meglátta, hogy ki az, a szíve kihagyott egy ütemet, majd nagyot dobbant. Sosem értette, mi ez a szorító érzés a mellkasában, de határozottan tetszett neki, hogy végre olyas valaki váltja ki belőle, aki megérdemli.
-Jó estét, Professzor.-köszönt, a formális magázást és megszólítást elővéve. Nem akarta, hogy Perselus megrója, amiért nem elég elővigyázatos. A kutya sem volt a környéken, hiszen már késő volt, de akár Harryék is felbukkanhatnak, és míg egy embernek semmi baja nem lenne a szituációval, addig egy sokkot kapna, egy pedig egészen biztos dührohamot.
-Jó estét, Miss Granger.-elismerően bólintott, hogy a lány figyelt a kérésére. -Büntetőmunka, Granger, mert ilyen későn kit mászkál.-mondta kicsit ingerülten, de semmilyen valós érzés nem volt a szavak mögött. A lány szájhúzását látva rárivallt. Most!-s ezzel a mondattal, maga elé engedte, de nem sokáig tartott, hogy Hermione menjen elől. Szinte futnia kellett Professzora után, de nem volt hajlandó lassítani. Mikor beléptek az irodájába, majd a lakrészébe, egy jól eső borzongás futott át a hátán. Arra gondolt, amikor először engedte be a szentélyébe, és ez melegséggel töltötte el. A férfi hellyel kínálta, s eltűnt a konyhában. —Biztosan megint teát főz.-gondolta. De ez a gondolat újabb- és újabb kérdéseket szült. —Miért nem hozat a manókkal? Miért ő főzi?-gondolta, de ekkor kinyílt az ajtó. A férfi megjelent egy tálcával, két bögrével és egy teáskannával. —Miért bögrét használ?-egy újabb kérdés, amire nem tudott választ. Nem volt semmi baja a bögrével, mert jobban preferálta, mint a rózsamintás, vagy csak sima, kis porcelán csészéket.
-Kérdezhetek valamit?-és, itt életbe is lépett a kíváncsi Griffendéles. Tudni szerette volna, miért saját maga főzi a teát. Biztosan volt valami mögöttes tartalma, mert nem hitte volna, hogy Perselus, ilyen apró-cseprő dolgokkal vesztegeti a drága idejét.
-Nocsak. Valamit nem tud Miss Mindentjobbantudok Granger kisasszony?-hangja gúnyos volt, s a megemelt szemöldöke is arról tanúskodott, hogy egyáltalán nem akar válaszolni; de még a kérdést sem akarja hallani. Hermione átlátott a dolgon, elvette az egyik bögrét, majd elhúzta a száját. Belekortyolt a teába, majd kicsit sértetten a férfire emelte a tekintetét.
-Elég lett volna egy, 'nem' is.-hangja sértett volt, mert egy ártalmatlan, nem is kérdésre a férfi egyből támadt. Neki ez volt a védekezési mechanizmusa: ha nem tud védekezni, akkor egyből támad. Csak azzal volt a baja, hogy a férfi még nem látta be azt, hogy itt nincs kitől védekezni. Senki nem akarja bántani, ha ketten vannak.
-Fél perced van a kérdésedre.-dőlt hátra, de a hangja távolságtartó volt. Hermione mélységesen felháborodott, hogy így viselkedik vele a férfi, s csak úgy kibukott belőle.
-Miért hívtál ide?! Rossz napod volt, és most valakibe bele kell törölnöd a lábad?!-hangja éles volt, s a tekintete is azt sugallta, hogy mennyire dühös és csalódott. -El kell mondjam, Perselus, nem azért vagyok, hogy amikor olyan kedved van, belerúghass valakibe. Nagyon rossz napot szúrtál ki erre!-levágta a bögrét az asztalra, s felpattant.
-Csillapodj, te lány!-szólt rá szigorúan.
-Nem válaszoltál.-fordult vissza.
-Azt nem mondtam, hogy fogok, csak, hogy felteheted.-az arca érzelemmentes volt.
-Tudod... Hagyjuk.-a kilincsért nyúlt, mikor a férfi hangja is megmutatta magát.
-Nem, ne hagyjuk! Mit vársz te tőlem tulajdonképpen?-felkelt ő is a bőr fotelből.
-Semmit, csak... nincsenek elvárásaim. Tudod miért?! Mert így szeretlek! Mert tudtam akkor is, és most is, hogy mit vállalok azzal, hogy beleszerettem Perselus Pitonba, a rettegett Bájitalmesterbe. Tudom ki vagy.-mikor a férfi ellenkezni akart, emeltebb hangon folytatta, hogy megállítsa a tiltakozásban.-Azt nem tudom, ki voltál. Fogalmam sincs róla, bár van egy-két sejtésem. De azt tudom, hogy most ki vagy. Tudom annyira, hogy eltudjam dönteni, hogy szükségem van-e rád, avagy sem. Szükségem van rád. De ne nehezítsd meg, kérlek!-hangja a végére fáradtan, s könyörgőn csengett. -Nem várok semmit, csak, hogy ne úgy kezelj, mint egy diákodat. Felnőtt nő vagyok, Perselus.-a hangja sokkal szelídebb lett. -Ha kettesben vagyunk, minden egyes szavad, amit úgy használsz, mint egy diákodon, megsebez.
-Ilyen vagyok.-ezzel a férfi lezártnak tekintette a vitát.
-Tudod, Perselus.-kezdte kicsit felháborodottabban. -Ha mindig ezzel takarózol, hogy ilyen vagy, egy idő után értékét veszti, s semmire sem lesz mentség többé.-hangja szomorú volt.
-Ne menj.-szólt csendesen, mikor a lány nyomta volna lefelé a kilincset. Hermione érdeklődve, egyben meglepődve hátranézett. Szentül hitte, hogy ennyi volt a beszélgetés; már mehet is. -Van ruhád holnapra?-kérdezte szelíden, s közelebb lépett.
-Holnap akarok venni. Eddig hála az égnek, nem volt szükségem egyszínű fekete ruhára.
-Elkísérlek.-mondta olyan hangon, aki nem tűr ellentmondást.
-Köszönöm.-suttogta, majd hozzábújt a férfihoz.