Zárójel

55. rész

A csók közben Hermione a férfi ölébe ült, aki egy kéjes sóhajjal díjazta a mozdulatot. A lány nem mert teljes testsúlyával a férfi ölébe ülni, épphogy csak érintette. A Bájitalmester érezte ezt, és egy 'most már úgyis késő' lemondó, de annál szenvedélyesebb mozdulattal, megemelte csípőjét, miközben a lányt a derekánál fogva lejjebb nyomta. Lágyékuk így teljesen egymáshoz nyomódott, amit Hermione most életében először megtapasztalhatott. A lány egy hangos sóhajjal partnere tudtára adta, hogy  tetszik neki, amit csinál. Legyen az bármi is... Hiszen, ez az egész teljesen új volt számára. Tanácstalan volt, nem volt összehasonlítási alapja, nem volt támpontja. Csak ez a férfi, akit szeret és a belé vetett bizalma. Ha Perselus nem lesz számára mentőöv, akkor ő maga biztosan elsüllyed.

Még kétszer megismételte a férfi a mozdulatot, s a lány folyamatos sóhajait elégedetten konstatálta. Egy hirtelen mozdulattal fölpattant és a lánnyal az ölében besétált a hálószobába. Finoman letette a meglepett Griffendélest, majd megállt. Egymást nézték néma csendben pár másodpercig. Hermione nem akaródzott megszólalni, valószínűleg, mert nem tudott mit mondani. Csak figyelt. Pontosabban figyelt volna, ha nem kapkodná a fejét, hogy mennyi minden történt ilyen kis idő alatt. Ugyanis ez az egész nem volt több hét vagy talán nyolc percnél. A férfi szólalt meg legelőször, mikor látta, hogy a lány már nem meglepődve, hanem kíváncsian néz rá. Nem is kíváncsian, hanem várakozással teli. Ez volt a megfelelő pillanat, hogy feltegye a kérdést, amit szörnyen klisésnek talált magában és mélyen megvetett az ostobasága miatt, most mégis... kötelességének érezte megkérdezni. Hogy miért? Talán Granger kora miatt. Lehet, hogy azért, mert a diákja. (Mert az Isten szerelmére is, a diákja!! És fiatal. Túl fiatal. De ekkor már késő volt, kimondta.)
-Biztos, hogy akarod?
-Igen.- jött az elsuttogott felelet.
A Bájitalmester egy pillanatig meglepve meredt maga elé, mert úgy érezte, mintha egy idegenvezető lenne, akinek körbe kell vezetnie egy ismeretlen helyen embereket, azonban nem elég csak körbevezetni, de bemutatni is nekik, és ami talán a legfontosabb: megszerettetni velük. Határozottan azt akarta, hogy a Griffendélesnek a legjobb legyen. Minden érintésére kapott visszajelzést és ezeket a reakciókat jól elraktározta magában. Nem esett neki a lánynak, hanem előbb csak mellé ült az ágyra. Finoman, de annál szenvedélyesebben megcsókolta, miközben a kezével elkezdte feltérképezni a lány testét. Előbb az arcát simogatta, majd a derekára tette a kezét. Finoman ujjai közé fogta a puha anyagot, majd lassan fölfelé kezdte húzni. Hermione természetesen értette a célzást, így hát készségesen magasba emelte mind két karját, hogy le tudja róla húzni. A kint uralkodó hideg ellenére nem volt túlöltözve. Sőt, ahhoz képest egyáltalán nem. Ez alatt már csak a melltartó volt.
A férfi fejben megrótta magát, hiszen, mikor megpillantotta a fehér, szivacsos, csipkés melltartót az volt az első gondolata, hogy nem is gondolta volna, hogy a lány ilyeneket visel. Ezeket a szivacs nélküli, otromba rongy melltartókat tudta volna elképzelni rajta. A második pedig az volt, hogy tipikus Granger: fehéret vesz fel, hogy még jobban kihangsúlyozza az ártatlanságát. Vagy már csak ő képzel bele ilyeneket? Lényegtelen, mert az a fikarcnyi bűntudat így is-úgyis ott motoszkál benne, függetlenül, hogy a szemére van hánytorgatva vagy nem.
Miközben magával volt elfoglalva, észrevette, hogy a lány testtartása megváltozik. Ekkor jött rá, hogy igazából egy orbitális idióta. Hosszú másodpercekig kifejezéstelen arccal bámulta a lányt, aki valószínűleg félreértette. Ennek hatására most valami merev, feszült testtartást vett fel, és feltűnés nélkül próbálta magát takarni. Ez szörnyű. Már értette, hogy miért is nem kezd szűz kislányokkal. Ha nem elég az erkölcs, meg a szégyenérzet, meg persze az emberség, akkor igazából ez a másik nagy ok: nincs türelme ehhez a játszadozáshoz. De mit ad Isten?! Most... most valahogy volt türelme. Sőt, amit még magának sem volt hajlandó bevallani (ami persze semmit sem változtatott a tényen), hogy még tetszett is neki.
Elmosolyodott. Nem kényszer mosoly volt, vagy gúnyos mosoly. Igazi mosoly. Ettől a lány feszült tartása engedett, de csak az vehette észre, aki nagyon figyelte, vagy aki ismerte már az embereket általánosságban. Perselus Piton ilyen ember volt. Kapott is az alkalmon: ismét megcsókolta a lányt (ami nagyon rövidke csók volt, amolyan biztató féle), majd belecsókolt a nyakába. Meg is találta a lány erogén zónáját. Érezte, ahogy Hermione megborzong, azáltal, hogy kirázta a hideg. Folytatta a nyaka ostromlását, a végére még a fogait is bevetette harci eszközként, ami persze még nagyobb sikert aratott. Szépen lassan kikapcsolta a melltartó kapcsát, ami összerogyva adta meg magát. Előbukkantak a mellek, a rózsaszín mellbimbókkal. Pontosan erre számított, büszkén ágaskodtak. Csak éppen viselőjük nem volt büszke. Vállait beejtette, kicsit megrogyott, mintha ezzel sikerülne elrejtenie. És becsukta a szemét. Perselus nem is értette, hogy mi történik. Miért szégyelli magát előtte ez a csodálatos nő? Miért akarná magát takargatni? Hiszen csodálatos teste van. Gyönyörű feszes mellei. Nem nagyok az igaz, de pont megfelelő méretűek, feszesek, kerekek. Legszívesebben rákiáltott volna, hogy légy büszke! Tökéletes vagy, hallod? Tökéletes! -Nekem tökéletes vagy.-ez a halkan suttogott mondat lett a kiabálásból. Egy silány, csöpögős, egymondatos vallomás. Erre a lány kinyitotta a szemét és értetlenség tükröződött benne. Fel nem foghatta, hogy mi lehet rajta tökéletes, de mégis, ez volt az a mondat, amit mindenki hallani akar attól, akit szeret. A férfi közelebb hajolt, majd finoman a szájába vette az egyik mellbimbót. Majd a másikat. Ez így ment percekig. Hol szívta, hol harapta, nyalta vagy puszilta. Nagyon remélte, hogy a lányban egy szikrányi kétség sem marad afelől, hogy neki igenis tökéletes és nincs mit szégyellnie magán előtte. Sőt, senki előtt sem.
Miután felegyenesedett, ismét csókot váltottak, és finoman eldöntötte a lányt az ágyon. Egyszerű mugli farmer volt rajta, amit könnyedén ki is gombolt, s egy szempillantás alatt lekerült a nadrág is és előbukkant a padlón árválkodó melltartó párja: a fehér csipkés bugyi. Nem, hogy bugyi: tanga. Fehér csipkés tanga. Ezen az estén már másodjára döbbentette meg a férfit úgy, hogy még semmit sem csinált.

Hermione fel nem foghatta, mi is történik pontosan. Próbálta átadni magát a pillanatnak, de úgy érezte, hogy a pillanat adta át magát neki. Fogalma sem volt róla, hogy mi miért és hogyan történik. Annyira gyorsnak tűnt az egész, szinte egy pillanatnak. Pedig több volt, sokkal több. Mintha nem is lett volna jelen lélekben, csak testileg, és az esze pedig nem tudta volna felfogni a történteket. Fogalma sem volt miért van ez, és nagyon remélte, hogy egy kis idő elteltével mindenre emlékezni fog visszamenőleg, és úgy élheti át újra a visszaemlékezés alkalmával, mintha akkor történne.
Akkor tért magához, amikor a férfit felette, megfeszült izmokkal, hangos nyögéssel elérte az orgazmus. Hermione végtelenül boldognak érezte magát, hogy a férfi akit szeret általa elégült ki. Annyira bensőséges pillanat volt ez, amit még sosem élt át. A pillanatot megfűszerezte még egy kis büszkeség is. Szorosan átölelte a rajta pihegő Perselus fejét, miközben magához szorította. Sok-sok puszival borította be a haját, az arcát, s mikor a Bájitalmester is észhez tért, viszonozta azokat. Ott feküdtek, a Mardekáros a Griffendélesen, és csak egyre tudtak gondolni: a legjobb időben, a legjobb helyen vannak, együtt.

—————————————
Instagram: cicakak97