Zárójel

33. rész

Látta a szeme sarkából, hogy Potter épp szólásra emeli a száját, de Draco egy laza fejcsóválással jelzi, hogy most nem alkalmas. Az Igazgatónő is értelmezte, és értette a megfelelő jeleket, így ő sem kérdezett.
-Örülök, Miss Granger, hogy megtaláltuk. Nagyon ránk ijesztett, kérem ne csináljon máskor ilyet.-hangja lágy volt, egyáltalán semmi nem utalt arra, hogy haragudna.
-Ne haragudjanak, nem fog előfordulni többet.-mondta szomorúan.
-Azt javaslom, menjen le Piton professzorral, ad magának egy nyugtató főzetet, majd menjen aludni. Holnap is nap lesz, de felmentem a holnap délelőtti órák alól. Kérem, a délelőtt folyamán keressen meg.-ezzel búcsúzott tőle, majd a többiekre nézett. -Mindenkinek köszönöm a türelmét, és a segítségét.-itt Perselust kémlelte. -További jó éjszakát.-s már ott sem volt.
-Jöjjön, Miss Granger.-hangja egy kicsit rekedt volt, alig tudta felvenni, vagy inkább megtartani a közönyt.
-Köszönöm srácok! Holnap, vagy holnapután ígérem mindent elmondok!-ezzel bocsánatkérően nézett rájuk. -Még egyszer nagyon szépen köszönöm, Draco.-mondta, majd a Professzor nyomába szegődött. Amikor leértek a pincébe, meglepődve tapasztalta, hogy nem a dolgozószoba, vagy a tanterem felé haladnak; hanem egy olyan ajtó irányába, amerre még nem járt. Az ajtó előtt megtorpant.
-Gyere.-suttogta lágyan. Hermione szeme tágra nyílt. A férfi lakosztályában találta magát. Gyönyörű volt; egyszerű, letisztult, de elegáns. A könyves polcok és a kandalló, a kanapéval olyan hangulatot árasztott, amire nem talált szavakat; egyszerűen tökéletesnek találta. Miután körbenézett, észbe kapott, és rögtön Perselust kereste a szemével, majd meg is találta: éppen egy ajtó mögül lépett ki. Odament hozzá, majd egy kis fiolát nyomott a kezébe.
-Ezt idd meg.-utasította a lehető leglágyabb hangon. Méregette még egy kicsit az üveget, és annak tartalmát, majd ránézett a férfira.
-Ez mi?-kérdezte, miközben beleszagolt.
-Szerinted mi ez?-kérdezett vissza, felhúzott szemöldökkel.
-Nem illik kérdésre, kérdéssel válaszolni.-morogta. Perselus elkezdett nevetni, miközben a fejét csóválta.
-Nem, valóban nem. Ahogyan szemtelenkedni sem.-mosolygott. Hermione nem látta még ilyennek a Bájitalmestert, de nagyon jól esett neki, hogy így viselkedett. Arra volt szüksége, hogy megvigasztalják, vagy csak feledtessék vele, a történteket, és pontosan ezt tette. A gondolataiból egy aggódó, kíváncsi tekintet zökkentette ki. Amikor végre belenézett azokba a gyönyörű fekete szemekbe - amelyekben bármikor képes volt elveszni -, közelebb lépett hozzá Perselus.
-Mi történt?-a hangja komoly, és mély volt; mégis volt benne valamiféle érzékiség. A kérdés hallatán, ismét eszébe jutottak a történtek, és akaratlanul is sírásnak eredt. Csillapíthatatlan fájdalmat érzett; olyat, amit sohasem akart megismerni. Remegő kézzel átnyújtotta a Mrs. Weasley által továbbított levelet, majd leült a kanapéra, miközben a könnyeit törölgette. A férfi arcán, érzelmek suhantak át: látta a döbbentet, a sajnálatot, az együttérzést és a megértést.
-Nagyon sajnálom.-suttogta rekedt hangon, s a lány mellé ült, visszaadva neki a levelet. Miután a lány bólintott, egy percig hezitált, majd a karjánál fogva magához vonta, s átölelte. Egyre szorosabban ölelte, és érezte, hogy a lány is jobban belefúrja a mellkasába a fejét, de ő egyáltalán nem bánta. Örült neki. Nem volt sohasem feladata, hogy megvigasztaljon valakit, de most úgy érezte, hogy tudatnia kell a lánnyal, hogy számíthat rá. Szavakkal semmi áron nem mondta volna ki, de a tettei pontosan ezt bizonyították. Így maradtak percekig, egyikük sem akarta elengedni a másikat. Hermione legszívesebben az egész életét így töltötte volna; biztonságban a férfi karjai közt.
-Köszönöm.-suttogta erőtlenül, halvány mosollyal a száján. Perselus is elmosolyodott, majd végigsimított a lány arcán.
-Akarsz beszélni róla?-kérdezte, s a szemében ismét egy csöppnyi aggodalom látszott. Hermionenak nem kellett többen mondani, nem tudta miért, de úgy érezte el kell mondania mit érez, mit gondol. Megbízott Perselusban.
-Grangi volt az a személy az életemben, akit a világon a legjobban szerettem... ahogyan ő is engem. Tudom, hogy mindenki szereti a nagymamáját, és mindenkit szeret a nagymamája, de ez a kapcsolat más volt. Ha bármi problémám akadt az életben, ő mindig meghallgatott, majd együtt kitaláltunk valami megoldást. Nem számított, hogy milyen áron... mindent megtettünk volna egymásért. Ő volt az egyetlen, aki nem Hermione Grangert, az okoskodó, vagy éppen mintadiák lányt látta, hanem engem. Neki nem számított, hogy milyen jegyet kaptam. Ő... ő nem jegyekben mért...-hangja itt erőtlenül elakadt, s egy könnycsepp gördült le az arcán, amit a Professzor gyorsan le is törölt. -Ő tudta meg legelőször, hogy boszorkány vagyok. Amikor 5 éves voltam, varázsoltam neki, és senkiknek sem mondtuk el.-itt elmélázva elmosolyodott. -Még anyuék sem tudták.
-Ő is boszorkány volt?-vetette közbe a kérdést.
-Nem, ő nem. Egyszerű mugli, aki még saját magánál is jobban szeretett.-rádőlt a Professzorra, a fejét a mellkasának támasztotta, s a tüzet bámulta. Annyira tökéletes volt. Jó volt érezni, hogy számíthat a férfire. Pár percig néma csöndben ültek egymás mellett; ő a tüzet bámulta, Perselus pedig a hajával babrált. Végül a férfi sóhajtott egy nagyot, majd beszélni kezdett.
-Tudom milyen, ha elveszítjük magunk mellől azt a személyt, aki annak,- és úgy szeret minket, amik,- és ahogy vagyunk. Tizennyolc éves voltam, amikor az anyám meghalt. Tudod... sohasem jutalompontokra adta a szeretetét, hanem feltétlenül.-hangja egy kicsit szomorú volt, és jól érződött, hogy nagy erő kellett neki hozzá, hogy elmondja a lánynak.
-Sajnálom.-sóhajtotta, majd megfogta a kezét, amely átkarolta, s egy csókot hintett a tenyerébe. -Köszönök... mindent.-hangja őszinte, s szeretetteljes volt. Piton nagyon jól tudta a lány mit ért a 'minden' alatt. Örült, hogy Griffendéles kis boszorkány nagyon jól észreveszi ezeket az apróságokat, amik neki oly' nagynak tűnnek. Legszívesebben sohasem engedte volna el, főleg miután megköszönte, hogy bizalmát adta neki.
-Most vasárnap lesz a temetés.-sóhajtotta pár perc csend után. -Elkísérnél?-kérdezte szomorúan. Igazából nem lepődött volna meg, ha a férfi nemet mond, hiszen teljesen megértené. Így aztán, amikor megígérte neki, hogy elkíséri, végtelenül boldog lett. A férfi készített két bögre teát, majd beszélgettek egy pár óra hosszát. Nagyon jó volt mindkettejüknek. Perselust is nagy elégedettséggel töltötte el, hogy a lánnyal nem csak az iskoláról, vagy a tárgyról tud beszélgetni, hanem egyéb; teljesen más dolgokról is. Nem akarta elengedni, de muszáj volt.
-Tudod... pár órája még nem tudtam volna elképzelni, hogy valaki ennyit tud segíteni a hangulatomon. Köszönöm ezt az estét, Perselus.-a szemei csillogtak. Még mindig látszott benne a fájdalom, de már nem annyira, mint amikor kijött a Szükség szobájából. Amikor kimondta a nevét, egy jóleső érzés futott végig a gerince mentén, egészen a nyakáig. Nem tudott parancsolni magának; lehajolt a lányhoz, majd egy szenvedélyes csókban részesítette. Hermione imádta, hogy a férfi egy-egy csókjában megannyi ki nem mondott szó van. Most is ez történt, s ilyen érzékien még sosem csókolta meg.
-Jó éjszakát.-mosolygott kipirultan Hermione, majd már ott sem volt. Perselus azt akarta, hogy maradjon a lány; elakarta felejtetni vele minden baját, s egész éjszaka a nevét akarta hallani a lány szájából, kéjes sóhajok kíséretében. Még mindig nem helyesek ezek a gondolatok a fejében, de be kell ismernie: egyre többször kapja magát azon, hogy a Griffendéles kis fenevadon töpreng.