Zárójel

29. rész

Vidáman állt fel a földről, hiszen, ha még beleakart olvasni a könyvbe, mindenképpen sietnie kellett. Nem sok ideje maradt, mert utána mennie kellett vacsorázni, aztán a próbára. A szíve majd' kiugrott a helyéről annak gondolatára, hogy a történtek után, találkozni fognak. Abban reménykedett, hogy végre megtörik a jég. Nem várt égbemenő dolgokat, mint például, hogy a férfi megosztja vele a múltját, vagy egyszerűen a gondolatait. Semmi ilyesmit nem várt, mert ugyan nem ismerte a férfit, azt tudta róla (mint mindenki más), hogy nem egy könnyen megnyíló típus. Azt sem várta, hogy egyáltalán szavakkal kifejezze vonzalmát iránta, mert ez sem fog megtörténni. A vacsoránál, magán érezte Piton tekintetét, szinte perzselte a bőrét. Ahogyan ott ült, az ételt bámulva elgondolkozott. Nem is értette, miért történhetett meg egy órával ezelőtt, az ami történt, mivel a férfi elég komolyan biztosította arról, hogy nem fog ártatlan lányokat megrontani. Nem mintha nem örült volna ennek a hirtelen fordulatnak, mégis furcsállta. Mindenképpen több időt szeretett volna tölteni a férfival, mielőtt esetleg olyat tennének, amit mindketten megbánnak; de főleg a férfi. Meg akarta őt ismerni, tudni szerette volna miről mi a véleménye, de az őszinte, álarc nélküli arcát akarta látni. Imádta a férfi szarkasztikus és cinikus stílusát, de nagyon kíváncsi volt Perselus Pitonra. Tudta jól, hogy a Roxfort réme, a Pincedenevér és Perselus nem ugyanaz az ember. Hálás volt, hogy a férfi egy havi büntetőmunkát adott neki, ezzel is okot adva a találkozásra. Egy kicsi félelem is volt benne, azzal kapcsolatban, hogy esetleg Piton nem tudja levetkőzni ezt a Rémdenevér arcát, ami csak vitákat szülne köztük. Mindketten erős karakterek, akiknek meg van a saját eszük és véleményük, de ami talán a legrosszabb, hogy egyiken sem riadnak vissza egy kis sértegetéstől és szócsatától. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejében, mígnem akaratlanul, lopva odapillantott a tanári asztalra. A tekintete, szinte azonnal a fekete szemekbe fúródott, s olyan volt, mintha Piton a lelkéig látna. Megtanulta az okklumenciát, így semmi oka nem volt félelemre. Szinte, megbabonázva nézték egymást, mire Piton észbe kapott, és elfordította a fejét. Hermione ekkor jött rá, hogy mennyire nyíltan bámulta Professzorát, s egy mondattal elbúcsúzott barátaitól, otthagyva őket. A Szükség Szobája előtt ácsorogva, megannyi emlék és gondolat hullám árasztotta el. Egyre idegesebb és feszültebb lett, tartott attól, hogy vajon mi fog következni. Nem tudta kiismerni a férfit, szinte lehetetlen volt. Sosem tudta, hogy mit fog mondani, hogy fog reagálni, és ami a legrosszabb volt, hogy sohasem tudhatta, vajon a reakciók, s a szavak, őszinték, illetve igazak-e. A néhány perces kombinálását, a folyosó végéről hallatszódó, sietős léptek visszhangja zavarta meg. Odafordulva, feltűnt előtte a Bájitalmester elölről vetített sziluettje. A szeme akarva, akaratlanul is megcsillant, amit Piton a lehető legjobb megvilágításból látott. Szája egy gúnyos, alig észrevehető, undok kis mosolyra húzódott; amit látva a Griffendéles, elpirulva lehajtotta a fejét. Amikor odaért, megtorpant a lány előtt, s orra árnyékából nézett le rá. Imádta ezt csinálni, mindenkiben magabiztosságot és tekintélyt keltett, de volt akiben előhozta a félelmet is. Hermione nem érezte egyiket sem, viszont zavarban volt. Nem tudta, hogyan is kéne viszonyulnia most a férfihoz, de egy pillanat alatt összekapta magát, visszatért jól ismert Griffendéles bátorsága, amit azzal adott környezete tudtára, hogy felemelte a fejét, majd a másik szemébe nézett.
-Jó estét, Professzor.-mosolyodott el. Piton nem értette, hogy egy ennyire ártatlan lány, aki már-már angyal - főleg hozzá képest -, hogyan tudja így, ilyen romlott erkölcsökre utalva kiejteni, ezt az egyetlen egy szót. Tényleg nem értette, de nagyon is tetszett neki, hogy ez az ártatlan boszorka, egy csettintésre egy kis csitri lesz. Szólásra sem méltatta a lányt, egyszerűen csak biccentett egyet. Viaskodtak benne az érzések azzal kapcsolatban, hogy valóban csak kiszeretné használni a lányt, vagy szüksége van rá. Nem ez így nem egy pontos megfogalmazás, mert neki senkire nincs szüksége; mondjuk inkább úgy, hogy szeretné vele tölteni a napjait is, vagy csak az éjszakáit? Nem tudta eldönteni. Rengetegszer gondolkozott már az erkölcsi részén a dolgoknak, és arra jutott, hogy az életben először azt teszi, amihez kedve van, nem pedig azt, amit kell tennie. Ennek fejében, amikor rábukkant a lányra a könyvtárban, nem véletlenül volt ott. A zárolt szekcióban keresett ő is, mivel szüksége volt, egy a Roxfort szabályaival kapcsolatos könyvre. Megtudta belőle, hogy, mivel a lány már nagykorú, nem bocsájthatják el egyikőjüket sem. A diák ugyanúgy látogathatja az adott tanár óráit is, szóval valóban csak erkölcsi dolgok ezek. Ez volt az oka annak, hogy engedett vágyainak, és a kis Griffendéles békának. Ha jobban megnézi... nem is annyira béka... nem! Nem szabad 'jobban' megnéznie! Szinte feltépte az ajtót, a lebegő talárja, majdnem betakarta a nyomában lépkedő lányt.
-Nos, Miss Granger!-fordult hirtelen sarkon, s Hermione beleütközött.
-Elnézést.-mondta, majd a lehető leggyorsabban levette a férfi mellkasáról a kezét, amit az ütközetkor tett oda. Piton csak egy gúnyos mosolyt engedett meg magának, de belül nagyon is bánta, hogy a lány ilyen sebességgel vette le róla a kezét. Közelebb lépett, majd lehajolt és suttogni kezdett a fülébe.
-Ha nem ismerném a híres Griffendéles bátorságát, azt mondanám, hogy fél, Miss Granger.-a nevét, szinte lehelte. Érezte a hajának illatát, majd még közelebb hajolva egy csókot lehelt a lány nyakára. Hermione megremegett, mindre számított, csak erre nem. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkait, amit a férfi somolygással vett tudomásul. Az undok, gúnyos szavak ellenére, még sohasem hallott ennél izgatóbbat. Hermione tudta, hogy tartania kell magát, noha szívesebben simult volna bele a férfi ölelésébe, miközben gombolni kezdi azokat a fránya gombokat.
-Ha nem ismerném a híres Mardekáros ravaszságát, azt mondanám, hogy vágyik rám, Professzor.-az utolsó szót suttogta a férfi fülébe, s az is libabőrös lett a kiejtett szó hallatán, s a meleg, simogató lehelettől. Hermionenak egy másodperccel sem kellett több; gyengéden beleharapott a férfi fülcimpájába, s a hatás nem is maradt el: a férfi egy vággyal teli, jóleső morgást hallatott. Hermione belemosolygott a nyakába, de észbe kapott; tudta, hogy ha most nem áll meg, később már nem fog tudni. A lehető leggyengédebben eltolta magától a férfit, akinek a szemében mélyreható vágy csillant. Egy pillanat alatt az ellágyult vonásai, visszarendeződtek, így egy rideg maszkot felöltve. Kérdőn nézett a lányra, szemöldökét a magasba szöktette, nem értette, miért tolta el magától.
-Ez... túl gyors.-suttogta, bocsánatkérően.
-Hogyan?-nézett rá, míg elengedte a kezét, amit eddig fogott.
-Túl gyors.-ismételte, de már a szemébe nézve.
-Ha jól emlékszem, Miss Granger...-kezdte lenézően- az előző alkalommal csak az én lélekjelenlétemen múlt, hogy nem történt semmi.-hangja hűvös és megvető volt.
-Igen, tudom... de az más volt.-suttogta az utolsó szót. -Ez... tisztább és... nem szeretném elsietni.-fülig pirult.
-Rendben, de ne játssz velem Granger!-sziszegte. -Ha eldöntötted, mit akarsz... szólsz.-mondta nyugodtabban. -Próbálhatunk végre?-kérdezte, mintha semmi sem történt volna. Elkezdtek gyakorolni: az elején Piton nagyon távolságtartó volt és hűvös, amit Hermione a lehető legtökéletesebben megértett. Látta, hogy a férfinak nagyon nehéz türtőztetni a vágyait, és ha így könnyebb neki, akkor nem fogja magát ráerőltetni. A végére viszont, ugyan nem simultak egymáshoz, de sokkal oldottabb lett a hangulat, ahogyan a Bájitalmester is ellazult; már amennyire eltudott. Az egyórás gyakorlás után, együtt mentek egy darabig, de nem szóltak egymáshoz. Egy lépcső fordulóban, Hermione megtorpant.
-Jó éjszakát, Professzor.-mosolygott. Piton csak biccentett, de a szobájába érve, szája széle vészesen felfelé görbült. Látta, hogy mennyire őszinte az a mosoly a lány arcán. A tudat, hogy ez neki szól... fel sem tudta fogni. Annyi kérdése lett volna. Sohasem várta a holnapot Lily óta, de most igenis várta a lány büntetőmunkáját. Amikor leült, belenézett a vidáman pattogó tűzbe, s elfogta az indulat. Egy gonosz kis hang azzal gúnyolta, hogy egy szentimentális bolond lett. Nem akarta elhinni, hogy beadta a derekát egy diáklánynak. Pont MissMindentJobbanTudok Granger kisasszonynak. A legidegesítőbb diák a Roxfort történetében... de neki mégis ő kell. Hogy mennyire, azt még nem tudta, csak azt, hogy szereti a lány társaságát, a csinos alakját. Ha a lány várni akar, hát ő vár, csak ne játsszon vele a pimasz kis béka.