Zárójel

19. rész

Nem tudta felfogni, a lánynak hogyan mehetett el ennyire az esze. Legszívesebben darabokra szaggatta volna, de nem tehette. Nem tudta volna megtenni. Nem tudta volna komolyabban bántani, mégsem tudott magán uralkodni. Félt, hogy elveszti az eszét, talán olyat csinál, amit később mélységesen megbánna. Végigszántotta a folyosókat a pincéig. Belépett a lakrészébe, majd heves szitkozódásba kezdett. Felfogott egy, majd két poharat, ami fájdalmas csattanással a falnak csapódott.
-A kurva életbe!-üvöltötte. Elment a szekrényig, kivett belőle egy üveg Lángnyelv Whiskeyt, felfogott egy épen maradt poharat, majd leült kedvenc foteljébe. Csak ült ott, miután kidühöngte magát, nézte a tüzet és átkozta magát, amiért élvezte. Igen, élvezte. Soha többet nem történhet ilyen, ezek után ez a kis csitri sem fog erre gondolni. Remélte, hogy sikerült kellően megijesztenie, olyannyira, hogy még a szemébe se merjen nézni. Túl későn kapott észbe, már akkor el kellett volna löknie, amikor a lány felnézett rá. Végül is... ő volt a hibás.
-Én harcoltam ki magamnak a helyzetet.-morogta maga elé. -A fenébe is!-mondta idegesen, majd a félig lévő pohár ismét csapódott a falon. -Egy idióta vagyok!-mondta zihálva. -Ha nem küldöm el Pottert, ha nem fogom körül Grangert, ha... ha nem vagyok vele kedves a szüleinél. De ez a kis mindent tudó béka is könyékig benne van! Mit gondolt, amikor...-nem is akart visszagondolni. A dühe csak nagy nehezen párolgott el. Hermione, miután Perselus elviharzott, ott állt a fal mellett, lecsúszott a mentén, majd keserves sírásba kezdett. Olyan volt, mintha a lelkét és a szívét egyszerre tépték volna ki belőle, mintha megfosztották volna valamitől. Nem tudta melyik érzés a domináns benne; az elutasítás fájdalma, vagy a csók mámora. Csak zokogott ott elveszettül, mint egy kivert, elhagyatott kiskutya. Nem volt képes felállni, de nem is akart. Nem akart a toronyba menni, nem akart senkivel sem találkozni. Egyedül akarta nyalogatni a sebeit, amik szinte megőrjítették. -Ezt akarta?!-gondolta magában dühösen. -Ismét... ismét közel engedett, majd eldobott. Ha fájdalmat akart okozni nekem, akkor nagyon is sikerült neki.-folytatta tovább. Nagyon nehezen, erőt vett magán, elindult a klubhelyiség felé. A Kövér Dáma portréját átlépve, még jobban tudatosult benne: nagyon gyorsan és észrevétlenül kell a szobájába osonnia. A kisírt, barna, fájdalommal teli szemei minden kérdést megértek. Egyedül Harry tudta volna, mi az oka, hogy sírt, de még ő sem gondolhatta volna az igazságot. Elkezdett gyors léptekkel, a legcsendesebben átvágni a klubhelyiségen, hogy a szobájába juthasson, de akkor megállította egy kéz, ami hátulról megfogta a karját. Ijedten összerezzent, hátra nézett és meglátta Harryt.
-Hermione! Beszéljük meg!-suttogta együtt érzően. -Most még jobban szükséged van erre a beszélgetésre!-simított végig a kezén. Harrynek nagyon nem tetszett, hogy Hermione egy érintéstől így összerezzen, ha váratlan. Aggódott, a mindig vidám barátnőjéért, akinek most az arca inkább a szenvedést tükrözte. Nagyon kíváncsi volt, mi történhetett, miután elküldte Piton. Bementek a lány szobájába, Hermione hellyel kínálta a fiút, aki elfogadta.
-Teát?-kérdezte elkeseredetten.
-Kérek.-bólintott csendesen. Hermione kiöntött két bögrébe teát, majd ő is helyet foglalt a fiúval szemben. Felhúzta a lábát, belekortyolt a teába. Makacsul a folyadékot bámulta a bögrében. A közéjük telepedett csönd egyszerre volt nyugtató és kínos is.
-Mi történt?-kérdezett rá végül.
-Ginny nem bánja, hogy itt vagy?-pillantott fel a gőzből.
-Nem. Mondtam neki, hogy most szükséged van rám, majd egyszer neki is elmondjuk.-halvány mosoly kúszott az arcára.
-Rendben. Nincs mit elmondani neki.-mondta könnyes szemmel.
-Hogy érted?-kérdezte aggódva.
-Miután elmentél... -csordult le egy könnycsepp az arcán- a falnak taszítva körülfogott, én pedig megcsókoltam.-kezdett halk sírásba. Harry álla leesett, majdnem szó szerint is, mert egy kicsit elvált a két ajka egymástól. Nem akart hinni a fülének, hogy ekkora bátorság lapul barátnőjében.
-Nem véletlenül a Griffendélbe kerültél.-húzta mosolyra a száját, ezzel is oldva a feszült hangulatot. Hermione egy hálás pillantást vetett barátjára, majd a sírása átment nevetésbe. Elég fanyar, szinte hisztérikus nevetés volt, de akkor is nevetés. Harry közelebb ment, majd ölelésbe húzta, Hermione pedig belebújva az ölébe, nevetett, szipogott.
-Gondolom, nem csak ennyi történt, elnézve, hogy sírsz.-törte meg az ismételten beálló csöndet.
-Valóban nem.-suttogta Hermione. Kicsit kibújt az ölelésből, hogy a fiú szemébe nézhessen. -Ellökött magától.-hajtotta le a fejét.
-Nem bántott, ugye?-aggódó tekintete, akkor is ezt a kérdést kiabálta, ha meg sem szólalt volna.
-Nem. Azt hiszem...-mondta bizonytalanul.
-Ez mit jelent?-húzta ki magát.
-Nem bántott. Nem volt szándékos.-halt el a hangja. Látta dühösen megvillanni a fiú szemét és már bánta ezt a kijelentését.
-Mit művelt?!-hangja elárulta az összes indulatot, ami most fellobbant benne.
-Semmit!-erősködött.
-Hermione. Nem tudok segíteni neked és melléd állni sem, ha nem árulod el a teljes igazságot!-hangja kicsit nyugodtabbnak tűnt. Pedig belülről feltudott volna robbanni.
-Annyit csinált, hogy... belemarkolt a hajamba, majd a falhoz taszított. Ennyi.-suttogta maga elé az utolsó szót. A fiú szinte felpattant, majd az ajtóhoz sietett. Hermione utána kapott, majd fenyegető hangon megszólalt.
-Harry! Ne csinálj semmi ostobaságot! Nem tudhatja meg, hogy rajtam kívül más is tud róla! Így is szégyellem, hogy elmondtam... kérlek. Szeretem, ne menj el hozzá! Nem tudhatja meg, hogy tudsz róla!-könyörgött. Harry a kétségbeesett lányt látva, kicsit lenyugodott, vett egy nagy levegőt, aztán szaggatottan kifújta.
-Nem fogja megtudni.-Hermione egy kicsit fellélegzett. -Egészen addig..-folytatta-, amíg nem csinál megint ilyet!-hangja megvető volt. -Ha még egyszer így hozzád ér, biztos lehetsz benne, hogy nem fogja megköszönni a találkozást!-jelentette ki fenyegetően. —Soha többet nem fogok elmondani neked ilyet, Harry Potter.-határozta el magában, Hermione. Csak bólintott egyet a fiúnak, eztán közelebb lépett.
-Köszönöm, de nem kell tőle megvédened.-suttogta. Látta, ahogyan a fiú nyitja a száját, de mielőtt mondhatott volna valamit, elhallgattatta.
-Nem.kell.tőle.megvédeni. Senkinek.-mosolyodott el. Harry csendben sóhajtott, egy puszit nyomva a lány feje búbjára.
-Bízok benned és te nem félsz tőle. Én sem félek. Ha mégis... ha mégis olyat tenne, ami nem elfogadott, itt leszek!-ezzel elengedte a lányt, kinyitotta az ajtót, kilépett, magára hagyva Hermionet. Nem volt kedve semmihez sem. A fiú kijelentése után még jobban megbizonyosodott arról, hogy valóban nem dog neki mondani semmit innentől, ami esetleg szerinte nem elfogadott. Nem félt a férfitól, inkább az bántott, ahogyan viselkedett. Ahogyan eltaszította magától. Ahogyan belé hasított a felismerés, hogy egy pillanatra reményt kapott, majd ismét eldobta. Igenis érezte, azt, hogy a másik legalább annyira élvezte, mint ő. De ezek szerint mégsem. Vagy éppen ezért taszította el. Mert ugyanúgy akarta. Annyi gondolat járt a fejében, hogy meg is fájdult. Zuhanyozni is alig volt ereje, de muszáj volt. Elvánszorgott hát, ezekkel a kusza gondolatokkal, majd lefeküdt. Félt tőle, hogy néhány elmélettel csak magát akarja áltatni és vigasztalni, de ha mégis igazak... akkor nem hagyhatja veszni. Szereti őt, nem akarja elengedni, még ha kemény harc is lesz. Piton még pár órával később is a fotelben ült, már egy másik pohárral a kezében. Folyamatosan gondolkodott, de nem tudott dűlőre jutni. Nem hagyhatja, hogy a lány ostobaságokat gondoljon.
-Miket beszélsz, Perselus?! Hiszen már nem csak gondolja, de teszi is őket!-kezdett hisztérikus nevetésbe. Újra töltött, majd két húzóra megitta. Inkább gondolt arra, ahogyan az ital marja a torkát, mint arra, ahogy a bűntudat marja a lelkét amiatt, amiért egy diák... (aki már felnőtt nő) vagyis a kora szerint... a fenébe is már! Nem fogja a "jó" hírnevét elrontani azzal, hogy esetlegesen valaki van az oldalán. Emellett nem akarta az állását sem kockára tenni egy ostoba kis béka miatt. Ki kell vernie a fejéből, Grangernek viszont bele kell vernie a fejébe, hogy az, amit szeretne, lehetetlen.