Zárójel

41. rész

Hermione a szeme sarkából figyelte, ahogy tíz perccel a reggeli befejezte előtt Perselus elhagyja a helyiséget. Kívülről teljesen hidegen hagyta, hogy mit csinál a férfi, de hiába próbálta belülről elnyomni a gondolatot, hogy utána menjen; nem sikerült. Legszívesebben gyorsan utánarohant volna, de megpróbált parancsolni kósza gondolatainak, s végül nem tette. Nem alázhatja meg magát még jobban. Ha most a férfi nyíltan, a szemében is elküldené, azt lehet nem élné túl, így jobbnak látta azokkal maradni, akik valóban szeretik. A reggelinél sokat nevettek, de sajnos menniük kellett, így gyorsan megmutatta Viktornak a Griffendél-torony melletti lakosztályt - az igazgatónő kérésére -, és már ment is az órájára. Legalább volt ideje a fiúnak is kipakolnia, így amikor vége lesz az óráinak már nem lesz egyiküknek sem dolga. A gondolatra elszorult a szíve, és erősen vágyott a hideg pince irányába. Megfogadta, hogy nem teszi még nehezebbé saját maga számára; hiszen a Professzor tudatta vele ez alatt a pár nap alatt, hogy egyáltalán nem kíváncsi rá. Fölösleges lenne olyan valakiért harcolnia, aki nem akarja, hogy harcoljanak érte. —Olyan nehéz.-gondolta magában, egy apró sóhajjal kísérve.

Minerva McGalagony a lépcsőfokokat kettesével szedte lefelé az irodájából, a pince felé. A mögötte rohanó harmadéves Hollóhátas fiú, alig tudta tartani a lépést, s szaladnia kellett, hogy ne maradjon le folyosókkal. Az addig nyüzsgő osztály, hirtelen elhalkult, mély csendbe bocsátkozva figyelte a feldúlt Igazgatónőt, aki előresietett a táblához.
-Mint látják is; ma Piton Professzor órái helyettesítve lesznek, ugyanis sürgős ügyeket kell intéznie. Holnap természetesen már normálisan lesznek megtartva az órái. Köszönöm, hogy szólt ,Mr. Glove.-nézett a fiúra. -Nos, nekem is van elintézni valóm, úgyhogy a feladat kiosztása után, magukra hagynám Önöket. Nagyon szeretném, ha nem történne semmi baj, így a mai óra elméleti, és nem gyakorlati óra lesz. A könyv 236 oldalánál nyissák ki, és kérem, hogy írjanak ebből a témakörből legalább egy pergamen terjedelmű vázlatot. Mindenképpen úgy csinálják meg, hogy óravégén visszajövök, beszedem, és Piton professzor kijavítja maguknak. Van valakinek kérdése?-nézett körbe sürgetően, mert már alig bírt az indulataival. Legszívesebben megfojtotta volna Perselust, amiért ilyen helyzetbe hozta! Nem is értette... Mivel senki sem jelentkezett, bólintott, majd kisietett a teremből. Nem volt benne biztos, hogy a férfi elhagyta a birtokot, így egyenesen a körlete felé igyekezett. Mikor odaért kopogott, de semmi sem történt, még neszelést sem hallott. Ismét kopogott, a biztonság kedvéért, s ekkor, halkabb csörömpölés hangja szűrődött ki. Nem tudta beazonosítani, de tudta, hogy hallott valamit.
-Perselus, én vagyok: Minerva. Nyissa ki kérem, mert beszélnem kell Önnel.-szólt be, egy újabb kopogás kíséretében. Alig vette el a kezét az ajtótól, az azonnal kivágódott; ezzel adva utat. Belépett, s az alkohol szag úgy csapta meg az orrát, hogy legszívesebben kimenekült volna. Gyorsan elmormogott egy levegő tisztító bűbájt, ezzel megszüntetve a szagot. Mikor a bőrfotelben meglátta barátját, egyszerre suhant át rajta valamiféle nosztalgikus érzés, és sajnálat. Legutoljára tizenhét évvel ezelőtt látta ilyennek, mikor Lily Potter meghalt. Akkor voltak ennyire feneketlenek azok a fekete szemek, akkor volt ennyire végtelenül üres az a tekintet. Az arca akkor árulkodott elveszettségről, kétségbeesésről és fájdalomról. Tizenhét éve nem látott igazi érzelmet barátja arcán, de ha csak ilyet láthat, bár ne látna soha. Mindig is egy nagyon erős embernek és egy nagyon erős varázslónak tartotta, de most megtapasztalhatta, hogy Perselus is ugyanolyan ember és varázsló, mint ők maguk. Neki is vannak érzései, és most elnézve; nem túl kellemesek. Minden haragja szertefoszlott, mikor látta rajta, a bánatot, a keserűséget, s inkább úgy döntött, hogy magához hív egy poharat, majd magának is töltött egy pohár Lángnyelv Whiskeyt. Leült Pitonnal szembe, majd csak nézte a fájdalomba torzult vonásokat. Ő nem nézett rá. Makacsul bámult maga elé, miközben a kezében lévő pohárral játszott. Pár perc néma csend, és egy ajtózáró és hangszigetelő varázslat után megszólalt, mert látta, hogy a Bájitalmester nem fog.
-Perselus ugye tudod, hogy nem csak kollégák, de barátok is vagyunk?-hajolt közelebb.
-Ha nem tudnám, nem ülnél itt.-forgatta a szemét gúnyosan. Nem volt teljesen részeg, de már a hangján is megérződött az a mennyiség, amit elfogyasztott.
-Igazad van. Mi bánt?-kérdezte óvatosan, de rögtön a tárgyra térve. Piton ráemelte a tekintetét, de egy szót sem szólt. —Szóval szerelmi bánat.-gondolta magában mindent tudóan. Igazából az a tekintet többet mondott minden szónál. Már csak azt kell kiderítenie, hogy... —Várjunk csak! Szerelmi bánat?! Perselus... Perselus szerelmes lett?-gondolta teljesen megrökönyödve. Szent meggyőződése volt mindig is, hogy Lily után már soha nem fog magának találni senkit. Nem azért, mert nem tud, hanem, mert nem akar. Végül is, örült neki, hogy újra szerelmes lett fiatal barátja, viszont annak, hogy így néz ki, egyáltalán nem.

Perselus látta, az előbb elgondolkodó, majd a felismeréstől megrökönyödő arcot, s végül örült, hogy ismét ellazultak a nő megfeszített arcizmai, ami arról árulkodott, hogy semmi kivetnivalója a dolgai ellen.
-Elmegyek lepihenek.-jelentette ki, majd felállt. Meg kellett kapaszkodnia a fotel hátában, de sikeresen eljutott a hálószoba ajtóig, ahonnan visszanézett. Az aggódó, de bosszúság mentes arcot látva, érzelem mentes hangon megszólalt. -Köszönöm.-s már ott sem volt. Választ sem várt.

Mire Minerva kinyitotta a száját, addigra az ajtó már csukva volt. Letette hát a poharat, majd feloldotta a varázslatokat, és visszaindult az osztályterembe, hogy beszedje a pergameneket. Ezután az irodája felé vette az irányt, hogy megnézze az órarendet. Tisztában akart lenni azzal, hogy hány órát kell neki helyettesítenie. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet az a nő, aki miatt ennyire el van kenődve Perselus Piton, s úgy döntött, hogy majd eljön az ideje, mikor meg kell tudnia, de azért ő is tenni fog, hogy kicsit hamarabb legyen ez az időpont.

Piton valahogyan bekecmergett az ágyába, lerúgta magáról a cipőt, és úgy, ruhástól lefeküdt. Abban reménykedett, hogy nem fogja az unatkozó vén boszorkány beleütni az orrát a dolgaiba, mert akkor mindenképpen lesz egy-két - kellemesnek egyáltalán nem mondható - beszélgetésük. Kicsit szégyellte magát, hogy nem tudta tartani a szokott formáját, de hát... a haraggal, a kínzó fizikai fájdalommal már tudott küzdeni, de a csalódottságot, a lelkét apró cafatokra tépő fájdalmat nem tudta hogyan is küzdje le. Nem talált rájuk bájitalt a szekrényében, ahogyan a Whiskey sem hatott gyógyírként erre a kórságra.
—De most megtetted, úgyhogy, viseld tisztelettel a velejáró gondot.-gondolta keserűen, azóta már századjára, és végül ezzel a mondattal aludt el.