Zárójel

62. rész

Egyiken sem tudták, hogy mi is legyen pontosan. Mit kellene tenniük? Ez a kapcsolat eddig csak folytonos fejtörést okozott. Többet vett el mindkettejüktől, mint amit kaptak. Többet vettek el egymástól, mint, amit adtak egymásnak. Mégsem tudják egyiken sem, hogy mi is legyen pontosan... Ragaszkodnak a másikhoz, az érzelmek egyik részről sem múltak el, mégis... annyira vágyták a másikat, mint amennyire látni sem akarták egymást.

Az idő csak telt, de egyiken sem kommunikáltak a másikkal, és nem is találkoztak a tanórákon kívül. Az étkezések során is kevés időt töltöttek el a Nagyteremben: hol az egyikük, hol a másikuk nem jelent meg, ha mégis, akkor is valamelyikük a lehető leghamarabb elhagyta azt. 

Tudták, hogy ez még nincs lezárva, meg kell beszélniük, hogy hogyan legyen a továbbiakban, hiszen most nincsenek sehogy sem. Titkon reménykedtek mindig mikor meglátták egymást, hogy valamelyik odalép azzal, hogy "Beszéljünk, kérlek!", de nem történt meg hónapokon keresztül.

Minden éjjel azon töprengtek, hogy miért is van ez így? Mi romlott el, vagy éppen volt-e egyáltalán valami, ami működött? Nem jutottak semmire, pontosan ezért sem tudtak mit mondani.

Hermione éjszakákat sírt át, de ha hamar el is aludt, akkor is könnyek közt jött álom a szemére. Ez sok reggelen látszott rajta, a felduzzadt szemei elárulták. Barátai is észrevették, de nem kérdeztek, nem szóltak. Segíteni, okosat mondani nem tudtak, butaságot pedig nem akartak kérdezni. Így hát nézték némán szenvedő barátnőjüket. Sajnálták, de nem tudtak haragudni Pitonra, mivel rajta is látszott, hogy nincs minden rendben. Harry most először látott a komoly, mogorva és póker arcú Professzor szemeiben reménytelenséget, kínlódást és fájdalmat. Azon a reggelen, mikor Hermione egy titkos pillantást sem vetett a tanári asztal felé. Mikor elkapta a fekete szempár lopott pillantását. Minden benne volt abban a szempárban, innen is tudták, hogy nem egyik a másikat hagyta el és szakította meg a kapcsolatot, hanem közös döntést hoztak. 

Persze ők nem tudták, hogy ezért ennyire nyúzottak mindketten, mert nem született döntés, mert pontosan ugyanolyan bizonytalanok. Perselus, mióta fennállt ez az állapot egyre többször aludt úgy el, hogy fogalma sem volt hogyan került ágyba. A pohár lett Minerva után a legjobb barátja, de próbálta mindig összeszedni magát. A másnaposság-elleni bájitalai hozták a kívánt hatást pár hétig, de aztán kezdte megszokni a szervezete, így abból is egyre többet kellett meginnia. Tudta, hogy ez kétféle függőséghez fog vezetni: alkohol és bájital. Egyikkel sem fog könnyen megbirkózni, de hiába döntötte el reggel: az este másképp lesz, mégis mindig ugyanúgy végződött. 

Már másfél hónap eltelt, az idő szép lett, egyre melegebb volt odakint, a fák elkezdtek kirügyezni. Tökéletes párhuzam volt: a természet éledezett, míg Hermione és Perselus haldokoltak. Az érzelmeik és a bennük lévő érzések nem múltak azóta sem, nem csitultak, de tompultak. Mindkettejük szíve megdobbant, ha órára kellett menniük, vagy véletlenül összefutottak, de a lány már nem sírt minden második éjjel, míg a férfi is egyre kevesebbet ivott.

A RAVASZ itt volt Hermione nyakán, és tudta, ha meglesz, olyan messzire megy, hogy még a férfi arcát is elfelejtse az út során. És ezt a férfi is tudta. Nem kellett gondolatolvasónak lennie, vagy legillimenciát alkalmaznia, egyszerűen csak érezte. Talán jobb is lesz így. Neki is ezt kellett volna már a háború után. Nem... meg kellett volna halnia, ahogyan az meg volt írva. Most mindenkit gyűlölt, mindenkire haragudott, de leginkább azt utálta, aki megmentette.  Az élet számára nem puccos ajándék, aminek örül és hasznát veszi, hanem az az ocsmány kacat, aminek senki nem örül és kidobná legszívesebben a picsába, de mégsem teszi, mert hát... kapta. Pedig egyszer úgyis kifogja dobni, vagy csak elkopik majd az idő során. 

A RAVASZ vizsga után, Hermione és a barátai elmentek Roxmortsba, hogy megünnepeljék a vizsga végét. Későéjszakába nyúlóan ünnepeltek, majd visszatérve a kastélyba, Piton jött velük szembe. Látszólag nem volt semmi különös rajta, ugyanolyan volt, mint minden nap: hosszú, fekete talárja kavarta a levegőt, miközben az mögötte lobogott a sietős és hosszú lépteinek hála. Arca rezzenéstelen, kifejezéstelen volt. Szemeiben meg-megcsillantak a fáklyák fényei, de a benne rejlő szigorán nem változtattak, még ezek a vidám fények is elkomorultak. Pillanatok alatt egymás mellé értek, de elmaradt az, amire vártak. Nem volt sem kiabálás, sem szidás, sem kérdőre vonás, sem fegyelmezés. A Professzor csak úgy elsuhant mellettük, mintha ott sem lettek volna, és pontosan úgy is viselkedett velük: a köszönés ellenére rájuk sem nézett, nemhogy visszaköszönjön. Az udvarra sietett, de azt egyiken sem tudták, hogy azon belül hová. Lehet hoppanálni fog, így elhagyva a birtokot, de lehet csak egy éjjeli sétára és fejszellőztetésre vágyik. 

Hermionet nem hagyta nyugodni a dolog, kíváncsi volt, hogy vajon merre is viszi a férfit az útja. De ha jobban belegondolt, csak az bántotta, hogy ennyire nyíltan keresztülnézett rajta, pedig ő is köszönt neki. Hirtelen búcsút vett a barátaitól, majd a férfi nyomába eredt. Az már kint volt a birtokról, s egy gyors hoppanálással eltűnt. Hermione futásnak eredt, egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy hová is mehetett. Annyi lehetősége van. És ekkor elöntötte egy fura érzés: mi van ha nőhöz ment?! Leírhatatlan volt, amit érzett. Először elöntötte valami addigi ismeretlen érzés, majd bőgésnek eredt, s a végére már csak a féktelen dühe maradt. Nagyjából egy óra múlva lecsillapodott, s elgondolkozott azon, hogy mi is volt ez. Körülnézett, és meglepődve, elszégyellve magát, konstatálta, hogy már a szobájában van, ami úgy néz ki, mintha egy háború zajlott volna le. Azzal próbálta magát hűteni, hogy már semmi közük egymáshoz és lehet, hogy a megérzései is csalfák. Mint a Professzor, akit szeretett. Nem tudta mi készteti rá, de le kellett mennie a pincébe, hogy megvárja a férfit. Nem tudott bemenni, de nem is nagyon próbálkozott, hiszen gondolta, hogy a Bájitalmester olyan varázslatokkal védi lakrészét, amit sem ő, sem más nem tud feltörni, sőt még azt is eltudta képzelni, hogy valamilyen módon értesítést kap az esetleges feltörési kísérletekről. Mást nem tudott csinálni, így hát leült az ajtaja elé, abban bízva, hogy a lakrész tulajdonosa hamarosan megérkezik. 

Félálomban körülnézett, de nem nagyon tudott a szeme fókuszálni, ahogyan az agya sem volt képes felfogni a történteket, így erre a képre már csak reggel emlékezett vissza, hiszen hiába ébredt fel, azonnal visszaaludt. 

-Hogy aludtál?-kérdezte tőle egy hang, miközben épp azon gondolkozott csukott szemmel, hogy mennyire is kényelmes az az ágy, amiben most fekszik, és mennyire nincs kedve megmozdulni. A hangra viszont kipattant a szeme, majd hirtelen felülve az ágyon, egy fekete szempárba bámult, s ugyanúgy veszett el benne, mint félévvel ezelőtt.