Zárójel

60. rész

Hermione csak ült ott. Kapkodta a fejét, hogy mi is történik most vele, velük. Az Igazgatónő végig tudta? Hogy mi? Miért nem szólt közbe? MIÉRT hagyta? Nem értette. Egy szót sem tudott kinyögni, vagy megszólalni. Vajon azt is tudja, hogy mi történt? Vajon tud minden apró részletről? Tudja, hogy már szeretkeztek? Mindig tudta, hogy mikor megy? Azt is, hogy mikor alszik ott, és a vitáikról is tudott? Nem... nem hinné. Vagy mégis? Vajon a férfi számolt be neki? Talán a barátai szólták el magukat? Vagy magától jött rá? És ha igen, akkor miből? Vajon mások is rájöttek?-túl sok gondolat árasztotta el egyszerre. Ahelyett, hogy megkönnyebbülés töltötte volna el, sokkal bizonytalanabb lett és tartott attól, hogy mások is tudhatnak róla - persze, a barátain kívül-. Az arca pontosan tükrözte minden aggodalmát, szinte kiültek a gondolatok az arcára.

-Perselus, most elmehetsz. Ha gondolod...-be sem fejezte a mondatot, mert nem volt rá szükség. Várta a férfit estére, tudta, hogy jönni fog. Túl gondterheltnek tűnt, és neki is eszébe jutottak azok az átbeszélgetett éjszakák.

A férfi felállt, majd egy pillantást vetett a lányra, aki ennek hatására még jobban elbizonytalanodott. Szinte fojtogató volt a levegő. Nem tudta, de gondolta, hogy Perselus ezzel a pillantással azt üzeni: "Tartsd a szád, nem kell mindenre válaszolni!"
Ezzel kiment, majd már csak ketten maradtak az irodában. Hermione az ujjait kezdte tördelni, amire egy kedves mosolyt kapott.

-Ez nem egy vallatás, Hermione.-mondta Minerva kedvesen. Persze, hogy nem az, már hogy lenne az!-gondolta magában idegesen. Bólintott, jelezve, megértette, majd abbahagyta az iménti tevékenységét.

-Megtudhatom, mi volt ez? Gyakran előszokott fordulni?-kérdezte lágyan, de aggódóan az idős nő. Hermione szeme zavartságot mutatott, de volt egy kis villanása. Honnan tudja, hogy mi volt ez? Mármint tudja, de csak az okát. Az nem sokkal több, mint amit a nő is tud.

-Nem, nem szokott előfordulni.-hazudta félig, mert eszébe jutott, hogy a kapcsolatuk legelején kékes-lilára színeződtek a férfi ujjainak nyomai. Az első kérdés elől próbált kitérni, de nem tudott, mert még mindig várakozón tekintett rá szemüvege mögül Ház vezetőnője.

-Összekaptunk, tegnap. Eljöttem, és végeztünk. Az, hogy mi volt ez, nem tudtuk megbeszélni, mert akkor jött Ön.-mondta kicsit nyugodtabban.

-Ha piszkálja a kígyót, ne csodálkozzon, hogyha odakap. De ha meg is marja, nincsenek méregfogai.-mondta bölcsen. Pontosabban azt hitte, hogy bölcs. Hermionenak az jött le ebből, hogy tudja a nő, hogy ő kezdte ezt az egész kapcsolatot, és most úgy tűnik ő akar az áldozat szerepében lenni. Pedig erről szó sincs. Nem áldozat egyikük sem. Vagy mindketten azok. Mindenesetre egyformák. Ha pedig nem látta volna meg őket, vagy nem hozta volna fel őket ide, akkor már régen rendezve lenne ez az egész.

-Azt mondta, hogy tegnap befejezték?-kérdezett vissza, az előbb elhangzottak megerősítéseként.
-Igen. Végeztünk... azt hiszem.-mondta bizonytalanul.

-Ez nem túl meggyőző. Elég mérgezőnek tűnik ez a kapcsolat Önök között.-mondta, mire a lánynak nevetnie kellett. Inkább csak egy prüszkölés volt, és Minervának Perselus jutott róla az eszébe. Ugyanaz a gúnyos reakció. Hermione már szinte komikusnak találta a helyzetet és kikívánkozott belőle: "Igazgatónő, felcsapott párterapeutának?"-mégsem mondta ki, mert tudta, hogy túl sokkal tartoznak neki, és amúgy sincs a nőben rosszindulat, ezért nem akarta megbántani.

-Rendben. Önök tudják, de kérem tartsák magukat ahhoz, amire felhívtam a figyelmüket.-mondta, s ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, mert tudta, hogy már nincs értelme tovább húzni.
-Viszont látásra!-köszönt el a lány, majd az órára pillantva, nyugtázta magában, hogy az első órájáról bizony lekésett.

Órák után, késő délután kiment a bagolyházba. Mindig szerette nézni a hasznos állatokat. Azonosulni tudott velük: annyi lehetőség van bennük, gyönyörűek és szabadok. Most pedig még inkább tudott azonosulni a szabadságukkal: nem azok, csak annak tűnnek. Csak vágynak a szabadságra, mégis lelkiismeretesen állnak bárki rendelkezésére.

Lépteket hallott maga mögött, de nem akart hátranézni. Fogalma sem volt róla, hogy ki lehet az, de legszívesebben rákiáltott volna, hogy menjen más merre. Persze, tudta, hogy akárki is az, hozzá tart.

-Szia.-köszönt rá egy nagyon ismerős hang.
-Szia.-köszönt vissza, miközben ahogyan fordult meg, letörölte a kicsorduló könnyeit.
-Hogy vagy? Nem keresed a társaságomat és hanyagolsz.-mondta a szőke Mardekáros letörten, de kíváncsian.

-Sajnálom, Draco. Nagyon szar időszakom van.-sóhajtott a lány, miközben megölelte a fiút. Ő is körülfonta karjaival a másikat, s még erősebben szorította magához. Ilyenkor mindketten feltöltődnek, pontosan ezért nem értették egyiken sem, hogy miért nem keresik sűrűbben a másik társaságát, mint az év elején.
-Hiányoztál.-suttogta bele a Mardekáros, a barna hajzuhatagba.
-Te is nekem. Nagyon.-jött a válasz, ami a lehető legőszintébb volt. A lány szemei ismételten könnyekkel teltek meg, majd szipogni kezdett, amiből rövidesen zokogás lett.

-Egész éjszaka sírtál?-kérdezte a fiú, miközben zsebkendőt adott a lánynak.
-Ennyire rosszul nézek ki?-kérdezett vissza, amire a másiktól csak egy bólintást kapott.
-Akarsz beszélni róla?-kérdezte aggódóan Draco.
-Nincs mit beszélni ezen... szakítottunk. Már, ha egyáltalán együtt voltunk valamikor is.-prüszkölt ismételten.

-Miért mondod ezt? Mármint, hogy...-nem tudta befejezni, mert a lány közbevágott.
-Miért? Mert Ő sosem akarta. Tegnap volt szíves közölni velem.-mondta keservesen a szavakat.
-Sajnálom, de biztosan nem így gondolta...-próbálta tartani a lányban a lelket.

-Draco! Nem vagyok hülye... ne akarj álomvilágba kergetni, miután felébredtem! Ettől csak... még rosszabb lesz.-halkult le a hangja a végére. Draconak be kellett látnia, hogy igaza van a Griffendélesnek. Akármit is mond most a lánynak, az teljes mértékben laikus lesz, mert nincs benne ebben a helyzetben és ebben a kapcsolatban. Rá kellett jöjjön, hogy most azzal segít a legtöbbet, ha csak vele van, átöleli és rámosolyog.

Az egész délutánt együtt töltötték. A végén még nevettek is, Hermione pedig végtelenül hálás volt a szőke fiúnak. Nagyon kitett magáért, hogy felvidítsa a lányt, és a siker nem is maradt el. A továbbiakban szóba sem jött a Mardekár-ház feje, csak, mikor befelé tartottak, és búcsúzkodtak, ugyanis elhaladt mellettük, a Griffendél-torony felé tartva. Látszott rajta, hogy nyugodtabb, és Hermione tisztában volt vele, hogy elkerülhetetlen a reggeli elmaradt beszélgetés.

Perselus, Minervához tartott, mikor meglátta Grangert és Dracot. Elment mellettük, de megállt a lépcsőnél, hogy megvárja a lányt. Már fogalma sem volt róla, hogy mit kellene neki mondania. Vagy mit kellene kérdeznie. Szörnyen érezte magát. Fájt minden, ami történt velük, a lány hiánya sem tett túl jót a közérzetének. A lány visszautasítása fájt neki a legjobban. Az, hogy ismételten belemászott egy olyan gödörbe, amiből nem biztos, hogy kitud mászni. Nem, mégsem fog vele beszélni. Majd másnap. Túlságosan szégyellte magát a reggeli miatt, ahhoz, hogy most elé álljon.

Tovább ment, majd a következő percben, már Minerva irodájában ült, szemben a nővel, úgy, hogy nem volt köztük asztal. Most nem kollégák, hanem barátok voltak.

------------------

Instagram: cicakak97