Zárójel

20. rész

Másnap reggel Hermione úgy ébredt, mintha már hetek óta nem aludt volna. Nagyon fáradt volt, semmi kedve sem volt lemenni a Nagyterembe reggelizni, nem akart találkozni Perselussal. Fél attól, hogy az ismételt találkozás esetleg újra mély nyomot hagy benne, hogy a férfi egy pillantásával megsemmisíti. Felöltözött és elkészült ugyan, de a klubhelyiségtől nem ment tovább.
-Hermione, nem jössz?-kérdezte Ron, csodálkozva, magasba szökött szemöldökkel.
-Nem. Menjetek csak, nem vagyok éhes.-felelte lustán, álmosan. Persze ez csak a felszín volt, valójában egyáltalán nem volt álmos, sőt, amint a tegnapi események bevillantak az agyába, a szeme rögtön kipattant. Kedvetlen volt és mélységesen szomorú. Sokat hallotta Lavendert sírni és panaszkodni a fiú társaik miatt, amiatt, mert összetörik a szívét és, mert kihasználják. Nos, az ő esetében semmiféle kihasználás nem volt, viszont a szívét összetörték. Így gubbasztott egy negyed órán keresztül, magában a kanapén, amikor előjött benne a felismerés.
-Nem, nem és nem! Nem fogok megfutamodni tőle! Segédkeztem Voldemort legyőzésében, bátor, erős nő vagyok! Ahhoz is elég erős vagyok, hogy most lemenjek a Nagyterembe, bevonuljak, leüljek és egyek. Állni fogom Perselus pillantását, nem fog érdekelni, mit gondol. Ami megtörtént, nem tudom nem megtörténtté tenni, de tudok úgy csinálni, mintha nem lett volna semmi. Gyerünk!-kiáltotta az utolsó szót magának, lelkesen. A terem ajtaja előtt egy pillanatra megtorpant, de amilyen hirtelen elbizonytalanodott, olyan hirtelen össze is szedte magát. Kinyitotta az ajtót, ezzel belépve. Tekintete lopva a tanári asztalra vetődött, ahol összeért az ő barna, meleg pillantása, a Professzor fekete, rideg pillantásával. Nem érdekelte, azonnal elfordította a fejét a barátai felé, majd elindult hozzájuk. Leült és evett. A jó kedve ismét visszajött, vagyis nagyon úgy nézett ki. Ez csak félig volt így, mert legfőképpen azért átkozta magát, amiért megremegett a lába, a tekintetük összetalálkozásakor. Bosszantotta, hogy ilyen hatást is ki lehet belőle váltani; a tegnap után, meg csak még jobban átkozta az eget, hogy pont Piton képes erre. Sokszor érezte magán a pillantást, ahogyan perzselte a hátát, mégsem fordult volna rendesen az asztalhoz, mert akkor tökéletes rálátás nyúlt volna az arcára, arról nem is beszélve, hogy a szeme sarkából ő is mindent látott volna. Nem akart. A tanári asztalnak háttal fordulva ült, beszélgetett a barátaival és evett. A gondolatmenetét Ginny zavarta meg.
-Hermione! Van már ruhád a karácsonyi bálra?-kérdezte izgatottan.
-Nincs, de még van egy hónap addig! Nem akarom elkapkodni.-húzta el a száját. Vörös hajú barátnőjét nem tudta átverni ezzel a szöveggel, hiszen tisztába volt vele, hogy Hermione utál vásárolni, ezért nincs még ruhája.
-Nagyon örülök ennek, mert szeretném, ha együtt mennénk el megvenni.-örvendezett.
-Legyen. De majd csak december elején!-kötötte ki.
-Áll az alku!
-Harry, Hermione!-szólította meg őket Ron. -Holnap, mivel szombat, nem megyünk le Roxmortsba? A Három seprűbe! Kicsit kikapcsolódunk, beszélgetünk, megiszunk egy-két vajsört. Na?-fűzte őket a vörös fiú. -Persze jön Ginny is és Luna is!-mosolygott. -Ha itt lenne Viktor, ő is jöhetne!-fordult oda teljesen a lányhoz.
-Köszönöm szépen, hogy engedélyt adsz rá!-jegyezte meg epésen Hermione.
-Nem úgy értem, hanem...-szabadkozott.
-Tudom, Ron. Sajnálom, csak rosszul aludtam az éjjel.-dörzsölte meg halántékát. -De felőlem lemehetünk, nekem is jót tenne egy kis "pihenő".-nézett rejtélyesen Harryre. A fiú tudta, mire érti, és ez bőven elég volt, beleegyezett. Ő is úgy gondolta, jobb lesz a lánynak egy kis kikapcsolódás.
-Menjünk!-csillant fel a szeme.
-Na, szuper!-örült, Ron. Ezután elindultak az első órájukra. A mágiatörténeten a fiúk, majdnem elaludtak szokásukhoz híven, de még Hermione is elnyomott egy ásítást. Az óra végeztével mindenki sajnálta, hogy nem aludhatnak tovább, mert még az is aludt, akinek nyitva volt a szeme. Az ebédnél ültek, amikor egy bagoly berepült a Nagyterembe. Hermione imádkozott, hogy ne az ő levele legyen, a tegnap után nem tudná elviselni a Professzor gyűlölködő tekintetét. Sajnos, mégis az ő levelét szállította a bagoly. Felé érve, elegánsan leengedte, majd kisuhant a vacsoráról. Barátai kérdő tekintettel vizslatták a lány arcát, aki a bokájától, a füle tövéig piros volt. Mikor kibontotta a levelet, az első pár sor után őszinte mosoly húzódott a szájára.