Zárójel

37. rész

Vasárnap reggel, Hermione eléggé gyűrötten ébredt. Korán volt még, de megbeszélték Perselussal, hogy legkésőbb reggeli után elindulnak. Meg kellett venni még a ruháját, aminek mugli darabnak kellett lennie. A családjából, csak a szülei tudták, hogy varázslók. Egy órával később lement reggelizni, s szinte rögtön, a szemével Perselust kereste, de nem igazán látta. Nem is értette, hogy hol lehet, de rá pár percre, ő is megmutatta magát. Hermione nagyon kíváncsi volt, hogy vajon hogyan fog felöltözni a férfi, de még nem láthatta. Sejtette, hogy majd a birtok kapujában fog csak átöltözni mugli ruhába. Egy félóra múlva, pár perccel a Professzor távozása után, Hermione odabiccentett az Igazgatónőnek; jelezve, hogy most indulnak, és majd csak este érnek vissza. Gondolta, hogy Perselus és McGalagony már mindent megbeszéltek, de azért szeretett volna ő is elköszönni tőle. Az idős boszorkány is visszabiccentett, majd egy olyan pillantást küldött felé, ami az egyértelmű együttérzéséről tanúskodott. Amikor a birtok felénél járt, már messziről látta Perselus, összetéveszthetetlen sziluettjét. Ahogyan arra gondolt, hogy a szeretett férfi ott van mellette; akaratlanul is mosolyra húzódott a szája. Minden rigolyája ellenére, mélységesen szerette a férfit.
-Jó reggelt, Hermione.-köszönt a szokottnál lágyabb, biztatóbb hangon Perselus.
-Jó reggelt.-köszönt Hermione is, s egy makacs kis mosoly bujkált a szája sarkában. A férfi magára varázsolta a mugli öltönyét. Hermionenak nagyon tetszett, a fekete zakó, a fehér ing és az egyszínű fekete nyakkendő. Deréktól lefelé, ugyanúgy egy fekete nadrág és egy fekete cipő volt rajta. Mindig is tetszett neki Perselus viselete; különleges volt, mégis tekintélyt parancsoló és elegáns, ezek ellenére, az erotikus kisugárzását sem tudta figyelmen kívül hagyni. Most viszont, egy egészen más oldaláról tekinthette meg, ami éppúgy tetszett neki. Egy pillanatra bátrabb lett a mosolya, de aztán a szemében megjelent valamiféle szomorú csillogás. Gyorsan átváltoztatta ő is a saját viseletét, de csak valami egyszerű, nem túl elegáns, a szekrényből előkapart holmira. Egyáltalán nem volt kirívó, de azért látszott rajta az igényesség.
-Indulhatunk?-kérdezte a férfi, s a jobbját nyújtotta Hermionenak, hogy megfoghassa, s ezzel társas hoppanáljanak. Hermione nyelt egyet, majd megfogta a férfi kezét, s egy pillanattal később már csak arra lett figyelmes, hogy a férfi karjaiba simul, majd az a kellemetlen érzés a hasában, magával ragadta. Egy perc múlva, London egyik mellékutcájában álltak, s szétváltak. Hermione érdeklődve nézett körül, mert nem volt számára ismerős a hely. Kérdőn nézett a férfira, de ő csak megfogta a kezét, majd már az úti céljuk felé is haladtak. Perselus nem aggódott, hogy bárki is megláthatja őket, hiszen a mugli-társadalomban nem ismerik sem őt, sem a lányt. Kivéve a rokonok és akik, majd ott lesznek a délutáni temetésen, de ő előttük nincs mit titkolni. Úgy néztek ki, mint egy teljesen átlagos és normális pár. Voltak megbotránkozó pillantások, de azok leginkább a korkülönbségnek szóltak, ami egy cseppet sem érdekelte ezen a napon. Néha eszébe jutott neki is, hogy talán túl öreg a lányhoz, de nem nagyon foglalkoztatta, amíg a lányt sem érdekli. Az viszont folyamatosan marta a lelkiismeretét, hogy határozottan sokkal jobbat, és többet érdemel Hermione, mint ő, vagy, amit ő adni tud neki. Nem is értette, hogy a lány mit keres mellette, vagy, hogy miért foglalkozik egyáltalán vele. Azok után pedig főleg semmi értelmét nem látta, miután olyan durva volt vele. Azt is belátta, hogy a folyamatos vitatkozások és civakodások sem a mellette szóló érveket erősítik. Mindezek ellenére, most együtt törtetnek előre London utcáin, és együtt vesznek részt egy olyan eseményen, aminek sohasem lenne szabad megtörténnie. Emlékezett, hogy milyen volt, amikor az édesanyját kellett eltemetnie évekkel ezelőtt. Már tíz éve volt annak, de még mai napig úgy emlékezett rá, s úgy fájt neki, mintha csak tegnap történt volna. Nem akarta az élete egyes részeit megosztani a lánnyal, így hát nem is hozta fel őket. Ahogy meglátta a ruhaüzletet, mélyen felsóhajtott magában. Maró gúnnyal adott hálát az égnek, hogy időpontra mennek, mivel úgy érezte, egy soha véget nem érő ruhavásárlás fog következni. Mihelyt beléptek az üzletbe, egy kellemes külsejű nő feléjük tartott. Rögtön szolgálatukba állt, megkérdezte, hogy mit szeretnének, milyen fazonra és színre gondoltak. Hermione elmondta az elképzeléseit, majd a középkorú hölgy egy pillanatra eltűnt, s egy pillanattal később már fel is bukkant, körülbelül tíz ruhával a kezében. Mind egyszínű fekete volt, semmi különleges nem volt bennük. Testhez álló, csinos darabok voltak, s Piton azt szerette volna, ha a lány még egy számára ennyire szomorú napon is gyönyörű. A tízből három maradt, amire rábólintott, hogy felpróbálja. A hölgy megmutatta nekik, hogy hol van a próbafülke, majd már ott is voltak. Hermione beállt, s elhúzta a függönyt, amire kapott egy sértődött morgást a férfitól.
-Jobb szeretnéd végignézni?-kérdezte halkan, hogy a férfi még épp hallhassa.
-Most, hogy mondod!-morgott ismét az orra alatt, s résnyire húzta a függönyt, hogy pont belásson.
-Ha már úgy is ilyen kíváncsi vagy, segíts kérlek.-mosolyodott el, miközben háttal állt a férfinak, de a tükörből pontosan jól látta.
-Egy cipzárt nem tudsz felhúzni.-morgott tovább, de a vonásai neki is lágyak voltak. Hermione már egy ideje - ahogyan próbálta megérteni a férfit -, rájött, hogy nem is a szavai fontosak, hanem a tettei. Sokszor merőben más a két dolog, s míg a szavai bántják az embert, a tettei merőben a szeretetről árulkodnak. Persze, Perselus esetében is fontosak voltak a szavak, mert a lány már most, a dolgok legelején megtudott volna halni, hogy hallhassa, ahogyan a férfi ajkai megformálják, s bársonyos hangon kimondja, hogy 'Szeretlek'. Attól, hogy nem mondta ki, tudta, hogy minden érte megtett mozdulatában benne van ez az egyetlen szó, s még több is.
-Ez jó lesz?-kérdezte félénken hátrafordulva Hermione. Megunta a tükörkép bámulását, helyette inkább megakarta érinteni a férfit.
-Csinos vagy.-suttogta, kéjes hangon, majd megfogta egyik kezével a lány derekát, másikkal pedig beletúrt a hajába.
-Ne itt.-kuncogta el magát, de látszott raja, mennyire sóvárog Perselusért. A férfi értette az üzenet, s egyáltalán nem haragudott meg; ő is tisztában volt vele, hogy a viselkedésük szégyentelen és illetlen. Egy pár perccel később már ki is fizette a ruhát, majd egy sikátor féleségben, egymásba kapaszkodva eltűntek. Az érkezés után, a szülei háza melletti kis erdőben voltak. Miután megérkeztek sem engedte el a férfi, ami nagyon jól esett neki, hiszen nem volt különösebb baja; már megszokta és kezelni tudta ezt a rántást a gyomrában, mikor hoppanálnak. Egy rövidebb idő eltelte után, Perselus kicsit eltolta magától, hogy jobban szemügyre vehesse. Mindent megtalált, amit keresett. A lány szemei, mintha csak beszéltek volna, ahogyan az arca sem rejtegette az érzéseit. Látszott rajta, hogy fél és szomorú. Ahogyan az ölelésében pihentette, határozottan érezte, hogy feszült és szorong. Normálisak ezek a reakciók az ilyen alkalmakkor, de valamiért jobbá szerette volna tenni ezt a napot a lány számára. Próbálta erre a néhány órára levetkőzni a mindig goromba, cinikus énjét, habár nagyon jól tudta, hogy egy-két rossz szó és ez a látszólag idilli Perselus úgy eltűnik, mint a kámfor. De legalább próbálkozott. Eddig úgy határozta a lány felé küldött pillantásaiból, hogy sikerült.
-Nem lesz semmi baj.-suttogta rekedtes hangon, majd egy csókot hintett Hermione szájára.
-Köszönöm.-suttogta Hermione is, majd belecsókolt a férfi tenyerébe. A férfi kezei, az állandó munka ellenére, puhák és ápoltak voltak. Akárki, akármit is mondott, Piton adott magára, s ez leginkább a részletekben rejtőzött.
-Induljunk.-mondta csendesen, de határozottan a férfi. Amikor megnyomták a kapucsengőt, Hermione gyomra görcsbe ugrott. Talán, még a hoppanálás rántó érzésénél is rosszabb volt. Nem is kellett sokáig várniuk, megjelent az anyukája, aki szívélyesen üdvözölte őket. Örült, hogy a lánya nem egyedül jött, s nem kell egyedül lennie ilyenkor. Tisztában volt vele, mennyit is jelentett a nagymamája számára. Sajnálta kicsit, és talán még féltékeny is volt, hogy ő sosem lehet azon a helyen a lány szívében, mint ahol Grangi volt. Ha az ösztönei nem csaltak, akkor a Professzora is egy elég előkelő helyet foglalt el Hermione szívében. Őszintén nem zavarta, mivel a férfi eléggé magabiztos; a szigora ellenére jó, karakán kisugárzású. A korát nem tudta, de gyanította, hogy van köztük legalább húsz év. Ez sem zavarta, hiszen a saját férje, és közte is van tizenhárom év. Ha jobban belegondolt, akkor nem is tudta volna egy, egykorú fiúval elképzelni. Mindig is erős jellem volt, sokat tanult, mindig érettebben gondolkozott. Ezeket, nem biztos, hogy egy vele egyidős fiú értékelné, vagy egyáltalán megértené.