Zárójel

22. rész

Hermione úgy érezte magát, miután felébredt, mintha már napok óta nem aludt volna. Pedig aludt. Ez a reggel, a második reggele, hogy itt van. Már nagyon viszket a tenyere, hogy visszamenjen a Griffendél toronyba, bepótolni az elmaradt órák anyagát. Amikor tegnap említette a barátainak, jót nevettek rajta, hiszen szombaton és vasárnap nincsenek órák. Erre a gondolatra kissé elszégyellte magát, hiszen még most is csak ezen tud aggódni. Tudna máson is, de az nem aggódás, hanem inkább csak mély bánat. Viszont, hétfőn vannak órák, ma pedig már hétfő van. Le fog maradni az egész napról? Ha jobban belegondolt, hogy milyen órái lesznek, már nem is annyira tiltakozott a pihenés ellen. Semmi ereje nem volt egy bájitaltanhoz, ahol, ha a belét kidolgozza és felmondja a RAVASZ kérdéseit, sem fog elismerést nyerni, sőt! Megkapja a stréber, mindent tudó, béka jelzőket. Ezért igazán fölösleges bemennie. Ez még logikusabb döntésnek bizonyul, azt figyelembe véve is, hogy mindent tud, ami a következő bájitallal kapcsolatos. Végtére nem mazochista, hogy bemenjen, felkínálva magát önszántából, élő céltáblaként. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szégyelli magát a Professzor előtt, mivel, ha igaz, amit Harry és Ron csak elhadartak neki, akkor ő hozta ide. Látta, Ő, ebben az állapotban. Abban az állapotban, amiben még sosem volt. Amikor erre gondolt, rögtön érezte, hogy az arca lángokba borul, mély vörös színt öltve. Míg gondolkodott, látta Pomfreyt, ahogyan éppen hozzá siet.
-Felébredtél, Kedvesem?-kérdezte jó kedvűen.
-Igen.-motyogta.
-Hogy érzed magad?
-Fáradnak. Nagyon fáradnak.
-Rendben, ezt a napot még töltsd bent, pihend ki magadat. Este visszamehetsz a tornyodba, ugyanis már nem áll fent a kiszáradás veszélye sem, ahogyan a diagnosztikai bűbájok sem mutatnak semmit.-Hermione csak bólintott. -Képzeld csak, tegnap este látogatód volt.-folytatta töretlenül. -Miután beadtam neked az  Álomtalan Álmot, Piton professzor jött. Érdeklődött a hogyléted felől.-itt tartott egy kis szünetet, a lány reakciójára várva, de mivel nem jött semmiféle válasz, folytatta. -Gondolom, ahogyan Mr. Potter, Mr. és Miss Weasley is elmondták, Ő hozott be téged.
-Igen, mondták.-suttogta, erőtlenül, makacsul egy pontot maga előtt bámulva.
-Hermione...-kezdte bizonytalanul. A barna szemeit ráemelte, várakozóan, hogy vajon mit fog mondani a javasasszony. -Attól tartok, hogy ez a kimerültség, nem a testedre vonatkozik, hanem a lelkedre.-mondta aggódva. —Ha te azt tudnád, mennyire fején találtad a szöget!-gondolta, magában nevetve a saját nyomorán. Ha ő ezt, amit érzett,  elakarta volna mondani, akkor sem tudta volna jobban megfogalmazni, mint, ahogyan Pomfrey megfogalmazta. Reakcióképpen, egy pontot bámulva, nagyon lassan bólogatott. Az idős gyógyító sóhajtott egyet, majd megfogta a lány kezét.
-Ha van bármi, amit elakarsz mondani bármikor, mindig itt leszek, hozzám nyugodtan jöhetsz.-mondta együtt érzően. -Na, de most pihenj, ezt a napot még élvezd ki!-csapta össze a tenyerét, majd otthagyta. Hermione visszahanyatlott az ágyba, majd a plafon nézése közben, szépen lassan lecsukódtak a szemei, majd visszaaludt. Egy óra elteltével, hangos beszélgetésre ébredt. Kinyitotta a szemét, majd erőtlenül megdörgölte őket, egy lusta sóhajjal.
-Hermione!-kiáltotta Ron. -Jobban vagy már?-kérdezte érdeklődve.
-Jobban lennék, ha nem kiabálnál.-közölte morcosan. Magán is meglepődött, hogy ennyire rideg és elutasító volt a barátjával szemben, de egyszerűen nem tudta volna megjátszani, - az egyébként természetéből fakadó - kedvességet. Ron csak bűnbánóan elhúzta a száját, majd leszegte a fejét.
-Ne haragudj...-motyogta.
-Te ne haragudj, Ron!-hadarta kétségbeesetten. -Nagyon örülök, hogy itt vagytok!-mosolyodott el, míg megszorította a fiú kezét. Harry és Ginny összenéztek, meglepte őket is barátnőjük hirtelen hangulatváltozásai. -Képzeljétek!-folytatta kitörő lelkesedéssel. -Ma este már a saját szobámban alszok!-mosolya a lehető legőszintébb és leglelkesebb volt.
-Ez szuper!-kiáltotta Ron.
-Igen!-folytatta Harry.
-Szerintem...-kezdte Ginny sejtelmesen. -Ünnepeljük meg egy kis alkohollal!-nevette el magát. Ron és Harry sem tudta megállni, hogy ne mosolyodjanak el. Hermioneből - végre -, kiszakadt egy kis kacaj.
-Igen, szerintem is ez lenne a legjobb!-folytatta szarkasztikusan Hermione.
-Alkoholt hallottam, Miss Granger ötvenméteres körletén belül?-hirtelen lefagyott Hermione arcáról a mosoly, a jól ismert hang úgy belehasított elméjébe, felszaggatva dobhártyáját. Nem tudta mi tévő lehetne... a legjobb lenne, ha most azonnal elfutna. A fejét a hangforrás felé fordította, de mielőtt odanézett, egy kétségbeesett, segítségért kiáltó pillantást vetett Harryre, aki csak szorosan összezárta a szemét egy pillanatig, majd ismét kinyitotta, ezzel küldve Hermione felé: -Nyugodj meg, itt vagyunk! Itt is leszünk. Mindig. Ezután elhagyták a lány ágyát, majd kimentek a Gyengélkedő elé. Ha baj van, innen rögtön tudnak ugrani, de mégsem csüggnek a nyakukon. Odafordulva meglátta a magas, fekete taláros, fekete hajú, kifejezéstelen arcú, mélységekig fekete szemű férfit. Egy percre kihagyott a szíve, majd a heves verésével próbálta bepótolni azt az egy-két kihagyott ütemet.
—Minek jött ide? Mit akar? Bántani, megalázni? Megint? Végül is... ő volt ostoba. Mit is várt? Na ne! Az ilyen gondolatokra ráérsz este is, Hermione Granger!-fedte meg magát gondolatban. —Erősnek kell lenned! Meg kell lepned... úgy kell viselkedned, amire nem számít. Gyerünk, Hermione! Nem lehet olyan nehéz...-gondolatai viaskodtak a józan eszével, az ösztöneivel. Önmagával.
-Professzor.-biccentett oda a férfinak.
-Nos, ahogyan elnézem a lehető legjobban érzi magát. Ezt látva, nem is értem miért nem jelent meg az órámon.-vetette oda, megvetően. Tessék. Az első kés.
-Eléggé fáradnak érzem magamat, nem láttam értelmét részt venni bármelyik órán, ha közben majd' elalszok.-felelte higgadtan.
-Jaj...-kapta oda a kezét a fejéhez. -Én ostoba! El is felejtettem, hogy Miss Mindentjobbantudok Granger kisasszonnyal van dolgom. Ő mindig, mindent, mindenkinél jobban tud, így valószínűleg fölöslegesnek érzi, hogy bejárjon a tanórákra.-mondta, szinte undorodva. És... megforgatta a kést. Többször, szünet nélkül. Most kellene elvéreznie? Hát, nem fog!
-Elég sajnálatos dolog, hogy szinte minden egyes alkalommal kihangsúlyozza, kiemeli a tudásomat, mégis képes volt elfejteni egy pillanatra is.-ejtette ki a szavakat, a lehető legnagyobb nyugodtsággal.
-Miss Granger.-lépett közelebb. fenyegetően, jól artikulálva a szavakat. -Ne játszadozzon velem!-hajolt közelebb, vicsorogva.
-Eszem ágában sincs, Professzor!-mosolyodott el. Ez nem az az ártatlan mosoly volt, mint ami mindig elterült arcán, ha arról volt szó, hanem a lehető legszemtelenebb, ami pontosan jól kifejezte, mennyire nem hatották meg a Professzor szavai, sőt! A kést, amit beleszúrtak, kihúzta magából, majd a pengéje élén víg, szemtelen táncot kezdett járni. -Eszem ágában sincs.-folytatta, szinte suttogva, míg szája sarka vígan felfelé kanyarodott.
-20 pont a Griffendéltől.-jelentette ki, sziszegve. -Ma este nyolckor az irodámban várom, büntetőmunkára.-mélyen a lány szemébe nézett, egy cseppnyi félelem, vagy megbánás reményében, de semmi ehhez hasonlót nem látott. Helyette a dac, az akarat, a szemtelenség lángjai lobogtak benne.
-Ott leszek, Professzor.-úgy ejtette ki az utolsó szót, hogy nem is tudta, milyen reakciót is váltott ki a másikból. A lány csak annyit látott, hogy a Bájitalmester suhogó talárral kiviharzik a helyiségből. Pedig azalatt a talár alatt, egy mélyebb folyamat is elindult, az ő lábain kívül. Ahogyan kiejtette a lány a Professzor szót, érezte, ahogyan a háta, a karja, a lába, az egész teste libabőrös lett. A fülének a legszebb muzsika volt, a szívének... —Milyen szívnek? Neked nincs szíved, Perselus!-rótta meg, magát. Dühös volt, amiért a lány ilyen hatással volt rá. Utálta az egész képtelen helyzetet, amikor pedig... -nyelt egyet- amikor arra gondolt, hogy ma estére ismét büntetőmunkára invitálta. —Egy hatalmas idióta vagyok! -dühöngött. Kilépve a Gyengélkedőről, meglátta a három hőst, aminek gondolata egyből hányingerrel töltötte el. —Ezek! Na ezek azok az érzések, amit érezned kell... ami a normális!-nyugtatta meg magát. Harry és Ron a külsőleg feldúlt Bájitalmester után néztek, majd egy vállrándítással elrendezték a dolgot. Bementek a lányhoz, aki ott feküdt az ágyon. Nem csinált semmit, csak maga elé bámult.
-Na, hogy ment?-kérdezte Ginny.
-Jól. De most szeretnék pihenni, mert elég energiámat levette, a mi szeretett Professzorunk.-jelentette ki ridegen, majd oldalra fordult, be a fal felé. Hiába mondta ki ilyen jegesen ezeket a szavakat, neki mégis sokat jelentettek. Igenis, szereti a férfit, még ha a világ legnagyobb seggfeje, akkor is! Barátai nem akarták tovább nyúzni, így csendben otthagyták, de mielőtt kiléptek volna, Hermione utánuk szólt.
-Ma este nyolc órára mennem kell hozzá büntetőmunkára.-hangja semmitmondó volt, mégis annyi minden lapult mögötte. Egy része alig várta, hogy végre találkozhasson ismét a férfival, a másik fele pedig, a pokolba kívánta az egészet.
-Hogy sike...-kezdte volna Ron, de megállt a mondata felénél, ekkor jött rá, hogy amit kérdezni akar, az tapintatlan lenne a lányra nézve, másrészt úgysem mondaná el. -Kitartást a vén denevérhez, Hermione!