Zárójel

30. rész

Hermione a szobájába érve, elment lezuhanyzott; ami jót tett neki, ugyanis nyugodtan áttudta gondolni a történteket. A következő héten, hétfőn - két unalmas nap elteltével - reggel kopogtatásra lett figyelmes. Nem rendes kopogás volt, így az ajtó helyett rögtön az ablakra nézett. Egy kis kuvik ült ott, egy levéllel a lábán. Gyorsan be is engedte, majd adott neki egy falat kekszet, ezzel útjára bocsájtva, de a madár nem ment el, így tudta, hogy válaszra vár. Amikor kinyitotta a levelet, elolvasta.

'
                         Kedves, Hermione!

Azért írok, mert már csak kicsivel több van a bálig, mint egy hét, így szeretnélek megkérdezni, hogy december 19. este érkezhetek-e? Remélem jól vagy, alig várom a találkozást! A baglyom megvárja válaszodat.

                                                   Szeretettel: Viktor '

Gyorsan elővett egy pergament, majd egy pálcaintésre megjelent a tinta és benne egy penna. Írni kezdett.

'
                               Szia, Viktor!

Természetesen nem baj, ha akkor jössz, sőt! Örülnék neki! December 19.-én találkozunk! Vigyázz magadra addig is, és az idevezető úton is!

                                                        Ölel: Hermione '

Mosolyogva, a kuvik lábára kötötte az üzenetet, majd szabadjára engedte. Kicsit bűntudata támadt, hogy ennyire közvetlen volt a fiúval, aki lehet hogy félreérti szavait. Nem akarta megbántani Viktort, azt pedig főként nem szerette volna, ha Perselus is félreérti. Ha megérkezik a fiú, első dolga lesz vele tisztázni, hogy nagyon szereti és kedveli, de csak mint barát. Az első két órája - mint minden hétfőn - Bájitaltan volt, amit már nagyon várt. Előtte, barátaival az oldalán lement reggelizni a Nagyterembe. Amikor beléptek, végigpásztázta a szemével a termet, és meg is akadt a szeme, egy szőke, a Mardekár-asztalnál ülő, neki integető fiún. Draco kézmozdulataiból sugárzott a felé vetített üzenet. Kétség sem fért hozzá, azt akarta, hogy odaüljön. Gyorsan átfutott minden az agyán: ha odaül, a Professzor ismét támadási felületet talál rajta, és biztos lehet benne, hogy megfogja tenni. Ha nem ül oda, akkor megbántja barátját, ami valljuk be: jogos sértettség lenne. Egyszerűen nem tudta mi tévő legyen. Ekkor, egy köztes megoldás ötlött az agyába. Draco felé vette az irányt, majd a hátához lépett. Suttogott neki, hogy senki ne hallja; közben végig Piton átható pillantásai kereszttüzében érezte magát.
-Jó reggelt. Ha most leülök ide, akkor ismét hallgathatjuk, amit a múltkor is. A házvezető tanárod valamiért nem nézi jó szemmel...-rántott vállat. Draco elmosolyodott, majd ő is utat talált a lány füleihez, s ugyanúgy suttogni kezdett.
-Rendben, teljesen megértelek. Nagyon vidám vagy, majd órák után beszélhetnénk.-mosolygott még szélesebben, mint, aki mindent tud. Kívülről, aki látta őket, azt mondta volna, hogy friss szerelmesek, akik épp most beszélik meg az esti randit.
-Rendben. Átülsz a Griffendélhez?-kérdezte mosolyogva, immár nem suttogva. A fiú mégis tovább folytatta a suttogást, s amikor a tanári asztalra pillantott, már sehol sem volt szeretett Professzora.
-Gondolod, hogy...-kezdett bele Draco, de nem tudta befejezni, mert egy mély, cinikus férfi hang félbeszakította.
-Mr. Malfoy, egy Mardekárostól, és Miss Granger, kora legokosabb boszorkányától, elvártam volna, hogy ismerjék a Disaudio nevű, igen bonyolult varázsigét.-hangja tükrözte pillantásait: lenéző, hideg, szarkazmustól és cinizmustól csöpögő. Malfoy nem igazán zavartatta magát, lassan elhúzódott a lánytól, a Bájitalmester szemébe nézve.
-Tudja Tanár úr...-kezdte szokásos, Malfoy stílusában, és Hermione már itt tudta, hogy valami őrültséget készül mondani, valami olyat, amivel nagyon feltudná húzni házvezetőjét, s egyben keresztapját. Gyorsan észbe is kapott, mielőtt a fiú egy szót is szólhatna, finoman, de figyelmeztetően oldalba bökte, majd saját maga folytatta.
-Ismerjük természetesen, de ez csak néhány szóváltás, így fölösleges lett volna alkalmazni. De már végeztünk, úgyhogy megyek is.-mosolyodott el, először Dracora, majd Perselusra nézve, s már ott sem volt. Nem így tervezte a reggelit, ugyanis egy falatot sem evett, de legalább a fiúval tud beszélni órák után. A bájitaltan terem felé vezető úton végig azon gondolkozott, hogy vajon mennyit mondjon el Draconak. Arra a döntésre jutott, hogy annyit mond el, amennyit kérdez a fiú. A gondolataiból McGalagony professzor zökkentette ki.
-Hermione, egy szóra, kérem!-hangja kedves volt, mégis határozott. Hermione feltekintett, majd elmosolyodott.
-Azt szeretném kérdezni, hogy elhatározásra jutott-e az animágia gyakorlását illetően?
-Igen. Szeretném megtanulni, és már egy könyvet is kerestem.-válaszolta határozottan.
-Ezt örömmel hallom!-csapta össze tenyerét.
-Csupán azt szeretném kérni... hogy csak a karácsonyi bál után kezdjünk bele.
-Rendben!-mosolygott, majd elindult.
-McGalagony professzor...-mondta a mellette elhaladó után fordulva.
-Mondja csak.-fordult vissza McGalagony.
-Azt szeretném kérdezni, hogy esetleg...
-Igen?-nézett rá érdeklődve és biztatóan.
-...esetleg megtanulhatnám-e a pálca nélküli varázslást?-belepirult a kérdésbe.
-Miss Granger, ez egy elég kényes téma... -Hermione lemondóan bólogatott, de meglepetésére folytatta-, de ha úgy gondolja, a karácsonyi bál után megbeszélhetjük.-hangja engedékeny volt; mintha csak azt mondta volna, hogy igen.
-Köszönöm, McGalagony professzor!-mosolya őszinte volt. Mihelyt elfordult és eszébe ötlött, hogy hová is igyekszik, nem tudta eldönteni: mosolya eltűnni, vagy kiszélesedni készül. Lábai akarva-akaratlan is, egyre csak vitték a pince irányába. A Bájitaltan terem előtt megállt, s ott várta barátait. Korán volt még; a legtöbben a Nagyteremben reggeliztek. Pár perc elteltével, imádkozott, hogy ne a Professzor jelenjen meg legelőször, hanem egyik barátja, vagy elég, ha csak csoporttársa. Az első Bájitaltan óra a RAVASZ felkészítő volt, a második, a kötelező Griffendél-Mardekár csoport. Hermione és barátai, mind benne voltak, mindkét csoportban. Nagyszabású lépteket hallott, amiből rögtön tudta, kire is számíthat. Észrevétlenül vett egy nagy levegőt, hogy lélekben felkészítse magát arra, ami vár rá. A magas, suhogó taláros, fekete hajú férfi megállt mellette, az ajtóval farkasszemet nézve.
-Hol hagyta Dracot?-kérdezte gúnyosan. Semmi őszinte érdeklődés nem volt benne: épp ellenkezőleg, csak beleakart rúgni a lányba.
-Reggelizik, gondolom. Ha visszagondol, én hagytam ott a Nagytermet, így Önnek kell jobban tudnia, mivel Önnel maradt.-hangja nyugodt volt, de csak, hogy idegesítse professzorát, belevitte a legtöbb kioktató hangnemét. Nagyon jól tudta, hogy Piton ettől a falra mászik, így még gesztikulált is hozzá. Mikor látta a megvillanó szemeket: mint aki jól végezte dolgát, elmosolyodott. Látta, ahogyan a Bájitalmester, alig észrevehetően körbe tekint, majd közelebb lépett hozzá, s a fülébe suttogott. Hangja mély volt, s semmi csábító nem volt benne, mégis... mégis Hermione vággyal telt meg az első szavak hallatán.
-Árulja el, Miss Granger, hogyan tud egy ilyen okos boszorkányból, pillanatok alatt, egy csitri lenni?-diadalittasan felfelé görbült szája széle.
Hermione, amikor értelmezte a férfi mondatát, olyan düh száguldott végig a testén, amit nem tudott visszafogni.
-Jól jegyezze meg Perselus Piton, mert csak egyszer mondom el. Sosem voltam, nem vagyok, és soha nem is leszek csitri!-s ezzel egy szabályos pofont adott a férfinak. Egyszer már megpofozta, így részben tudta mire számíthat. Ez azonban más volt. Piton a lehető leggyorsabban észhez tért, pálcáját felemelve, a fújtató lánnyal farkasszemet nézve, az ajtó felé intett, ami nagy svunggal kivágódott. Megfogta a lány karját, majd egy erős mozdulattal, maga után vonta; be a terembe. Egy újabb pálcaintésre becsukódott az ajtó, egy láthatatlan zár kattant rajta, majd egy elmormogott Disaudio után a falnál álló lányhoz lépett. Hermione szemei szikrákat szórtak, mint az övéi is, de a barna szemekben, ugyan halványan, de fellelhető volt a félelem.
-Mit akar tenni?-kérdezte, miközben, csak köpködte a szavakat. Piton közelebb lépett, majd a hajába kapva, fejét a falnak szegezte.
-Rajta, mire vár?!-sziszegte, tekintete alapján a plafonnak. Mindketten nagyon jól tudták, hogy nem a plafonnak szól. Hosszú másodpercekig nem történt semmi. Hermionén egyre jobban úrrá lett a félelem, de ezt semmi pénzért sem mutatta volna. Piton azon gondolkozott, hogy mi lenne most a legjobb lépés. Tanítsa meg kegyetlenül a Griffendélesnek, hogy soha többet nem tehet ilyet, vagy csókolja meg? Mi lenne... mi lenne ha ezt a kettőt egyszerre tenné? Ha... nem! Nem, nem és nem! Nem bánthatja a lányt. Vagyis... a kelleténél jobban nem. A szorítása egyre erősödött, amit a lány egy grimasszal jutalmazott.
-Tudod te mit szoktak csinálni az ilyen férfiak, mint én, az ilyen nőkkel, mint te?-suttogta, fenyegetően.
-Milyen férfiak és milyen nőkkel?-Hermione csak ütötte tovább a vasat. Azt akarta, hogy történjen végre valami; akármi!
-Akkor elmondom.-hangja arra engedte következtetni a lányt, hogy mosolyog. -Tudod... -végigsimított a lány gerincén, egészen a derekáig- pontosan ezt a remegést élvezik, az 'ilyen' férfiak.-még közelebb hajolt, majd megcsókolta a lány nyakát.
-Professzor!-lehelte a lány, szinte megsemmisülve. Piton immár teljesen belemosolygott a nyakába. Felemelte a fejét, engedett a szorításon, majd a lány szemébe nézett. Hermione olyan őszinteséget látott a fekete szempárban, olyan vágyat, amit mindig is akart. Perselus is elveszett a meleg, gyönyörű, barna szemekben, s hogy ne veszítse el a fejét, inkább megcsókolta a lányt. Ez a csók tele volt rengeteg ki nem mondott szóval. Pár perc múlva, Hermione megszólalt, de a lehető legkedvesebben.
-Engedjen el.-nyöszörögte, miközben ostromolta az a puha, édes nyelv a nyakát. Ő maga sem akarta, hogy elengedje a férfi, de hát, percek múlva kezdődik az óra és mit szólnak a diákok, ha meglátják, hogy innen jön ki - vagy már bent van - ilyen állapotban. Ziláltan, kipirultan. Perselus abbahagyta az addigi műveletet, amit végzett, s utoljára közelebb vonta magához és megcsókolta.
-Ma várom büntetőmunkára, nyolcra legyen az irodám előtt.-morogta Perselus a fülébe, majd elengedte. Hermione gyorsan rendezte kinézetét, a légzése rendezésével küszködött, de miután viszonylag sikerült, leült a helyére. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, s Piton is hangot adott.
-Miss Granger, 10 pont a Griffendéltől.-mondta unottan. Hermione csak felháborodott arcot vágott, majd egy kicsit fújtatott, ami segített neki a normális légzés visszanyerésében. Nagyon jól tudták, hogy ez a pontlevonás szükséges, hogy magyarázkodás nélkül jól jöjjenek ki a dologból.
-Aljas gazember!-morogta az orra alatt, miután Harry és Draco két oldalról mellé ültek. Pont hallották a mondatot, így csak egy félmosolyt eresztettek meg barátnőjüknek.