Zárójel

53. rész

-Itt aludhatok?-kérdezte a lány, miután csókukból szétváltak.
-Meglátjuk.-mondta a Bájitalmester, de kicsit sem mérgesen vagy frusztráltan. Visszaérve, Hermione kinézett az ablakon, amin keresztül látta a hóesést. Kérdőn nézett a férfira, aki akkor ért vissza a konyhából egy pohár vízzel.
-Elvarázsolt ablak.-jelentette ki természetesen. Hermione fülig vörösödött és ostobának érezte magát. Gyorsan visszafordult az ablak felé, hogy a férfi ne lássa a szégyent az arcán, de tudta, hogy ez nem sokat segít. Perselus jót vidult magában a lányon, azon, hogy tényleg ennyire tudálékos, és szinte, ha tehetné most biztosan láthatatlanná válna, amiért nem tudott valamit. Hermione mikor úgy érezte, hogy már nem lángol az arca, lassan megfordult, s egy, a kanapéról kutakodó tekintettel találta szembe magát.
-Még mindig vörös az arcod.-mondta a férfi, miközben magában nagyon jól szórakozott. Hermione hápogni kezdett, de egy hang sem jött ki a torkán. Tudta, hogy ez egy nagyon rossz szokása, mégsem tudott teljesen leszokni róla. Lényegesen kevesebbszer reagált így, de elfelejteni nem tudta. Perselus, mikor látta, hogy ennyi szórakozás bőven elég volt, elnevette magát, amire a lány, egy mérges pillantás kíséretében leült vele szembe, s keresztbe rakta a karját.
-Remélem, jól szórakoztál.-forgatta meg a szemét.
-Nagyon jól.-tekintett diadalittasan a lányra.
-Szóval... ha már úgyis hülyét csináltál belőlem, megérdemlem, hogy engesztelésképp itt aludhassak.-mondta lelkesen.
-Legyen.-bólintott, de egy csepp lelkesedést sem mutatott. Pedig, igenis örült a lánynak, annak, hogy itt van vele, annak, hogy szereti. Hogy ő is szeretheti. Hermione nem akart sok lenni, ezért csak egy széles mosollyal elvágta magát a bőr kanapén, pedig legszívesebben a férfi nyakába ugrott volna. Megengedte, hogy itt aludjon. Most már lehet, hogy ténylegesen az élete részese lehet. Madarat lehetett volna vele fogatni, és még ugrálni is kedve lett volna, de csak egy elégedett, és boldog mosollyal feküdt, miközben a plafont bámulta. Percek teltek el csöndben, s csak a tűz ropogását lehetett hallani. Ugyanaz a boldog, megnyugtató csend volt, mint már korábban is, ez mégis más volt. Itt már nem volt teljes bizonytalanság. Hermione most már csak azt nem tudta, hogy miként is fognak aludni. Nem bánta volna azt sem, ha itt kell aludnia a kanapén, csak egy körletben legyenek.

Egyszer csak elnyomta az álom, s rá, kitudja mennyi idővel felébredt, mert nem egy stabil fekvőhelyen volt, hanem a férfi karjaiban. Nem értette, hogy mi történik, de túl álmos volt ahhoz, hogy két szónál többet kitudjon mondani.
-Hova megyünk?-hangja szinte még a csendben is eltörpült, leginkább mert a férfi mellkasába beszélt. Választ nem kapott, vagyis szavakkal nem. Pár másodperccel később, a Bájitalmester finoman letette, majd betakarta. Hermione érezte, hogy ez sokkal kényelmesebb és puhább, mint a kanapé, így gondolta, hogy a hálószobába van, azon belül is Perselus ágyában. Nem bírt félpercnél tovább fennmaradni, így el is aludt. Ezen az éjszakán már másodjára kelt fel, mikor észrevette, hogy valami piszkálja és csiklandozza a fülét. Még ki sem nyitotta a szemét, de tudta, hogy Professzora egyik fekete tincse az. Kicsit arrébb húzódva, rá kellett jöjjön, hogy szinte az egész ágyat birtokolja, a takaróval együtt, s szorosan a férfibe van bújva. Csodálkozott, hogy még nem tette ki a szűrét, vagy legalább nem szólt neki. Bár, kitudja, lehet szólt, csak ő nem kelt fel rá. Nem hitte, hogy így kényelmes a mellette fekvőnek, ezért teljesen az ágy másik oldalára húzódott, a takarót a másik félen hagyva, és megrótta magát, amiért alvás közben nem tud odafigyelni magára. Pár másodpercre rá, mocorgást észlelt a másik oldalon, és azt hitte, hogy majd most teszi szóvá azt, hogy szinte kitúrta, de ehelyett, csak közelebb húzódott, szorosan átölelte a derekát, miközben a takarót ráterítette a lányra. A Griffendéles, valami értelmetlen motyogást hallott a férfitől, amit azért nem értett, mert a hajába mondta, de úgy gondolta, hogy biztosan csak álmodik, ezért nem tulajdonított neki nagy figyelmet. Pár másodperc múltán, legszívesebben felsikoltott volna, inkább az ijedtségtől, mintsem a fájdalomtól. Perselus beleharapott a nyakába, aminek ugyan nyoma nem lesz, de a frászt hozta rá. A Bájitalmester érezte, ahogyan a lány megfeszül a karjaiban, s ez a kis mozdulat elég volt ahhoz, hogy testük szorosan egymáshoz nyomódjon.
-Azt mondtam, hogy vágd le ezt a loboncot.-morogta, miközben próbálta kiseperni a lány nyakából, és a saját arcából.
-Nem vágom.-suttogta a lány, még mindig sokkosan. -Muszáj volt megijesztened?-kérdezte egy ásítás kíséretében.
-Nem volt muszáj. De ha gondolod...-ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, még egyszer beleharapott.
-Perselus Piton.-suttogta a lány vészjóslóan. -Még mindig tudom azt a fognövesztő átkot, amit egyszer Malfoy rám szórt. Ne akard kipróbálni.-mondta, miközben megfogta a derekán nyugvó férfi kezét, s összekulcsolta a sajátjával.
-Csak, hogy tudd. Nem azért hagyom abba, mert megijesztettél, hanem, mert túl fáradt vagyok.-ásított a végén a férfi is. Hermione jót mosolygott a férfin, s pár perc csend után ismételten aludtak mindketten.

Reggel Hermione mikor kinyitotta a szemét, észrevette, hogy egyedül van. Nem volt senki sem rajta kívül a hálószobában. Mikor felkelt észrevette, hogy a nadrágja helyett csak a bugyijában, és az előző esti pólójában van. Gondolta, hogy a nadrágot a kényelem kedvéért Perselus vette le róla, mégis idegennek hatott a gondolat, hogy már látta fehérneműben. Az ajtót halkan kinyitva kisétált a nappaliba, ahol - mint gondolta - megtalálta a férfit. Korán volt még, hajnal körül járhatott az idő, de muszáj volt ez a korai kelés, hiszen még az órák előtt vissza kellett mennie a saját lakrészébe rendbe szedni magát, és mindezt feltűnés nélkül.
-Jó reggelt.-suttogta halkan, de érthetően, mert a Professzor épp egy könyvet olvasott, de nem akarta túlságosan zavarni.
-Jó reggelt.-köszönt vissza a férfi is, szokásos, monoton hangon. A lánynak kicsit rosszul esett, de nem várta, hogy Perselus áradozzon, mégis kicsit nyersnek hatott. Tudta, hogy nem szabad felvennie, sem pedig magára vennie, mert Perselus ilyen, így kell elfogadnia, és így is szereti.
-Köszönöm, hogy itt aludhattam.-mondta, miközben magára vette a nadrágját, és a cipőjét, és úgy tervezte, hogy már itt sem lesz. Mikor felvette a cipőjét is, a férfi letette a könyvet, majd odalépett hozzá, s megcsókolta.

Hermione nem tudta hova tenni ezt az össze-vissza, kusza viselkedést, de nagyon örült, hogy igaza volt magában. Nem szabad semmi ilyet magára vennie, mert ez a férfi, aki itt áll előtte, sosem fogja meglepni romantikus ajándékokkal, sosem fog neki naphosszat bókolni, és ha még néha romantikus és kedves is lesz, az is lehet csak a véletlen műve. De ő így szereti, és azt is tudta, hogy Perselus ugyanígy érez. Ha nem így lenne, akkor előző este hagyta volna, hogy elmenjen, s ezzel végleg megszabadult volna a lánytól. Ha nem így lenne, akkor most nem váltak volna el csókkal, és még az éjszaka kidobta volna. Nem tűrte volna, hogy valaki kitúrja a saját ágyából, és valószínűleg sosem fektette volna bele, hanem hagyta volna a kanapén. Tudta, hogy szereti és boldog volt.

———————————
Instagram: cicakak97