Zárójel

21. rész

Másnap reggel Pomfrey majd' szívinfarktust kapott, amikor a kis csapat, kétségbeesetten berontott a gyengélkedőre. Harry és Ron egyből rohantak megkeresni Hermionet, míg Ginny a javasasszonynál érdeklődött.
-Ugye nincs semmi baja?-kérdezte kétségbeesetten, bűntudattal.
-Pihenésre és rengeteg folyadékra van szüksége!-tájékoztatta.
-Rendben! Mikor jöhet vissza a toronyba?
-Holnap, vagy holnapután. Attól függ, milyen gyorsan javul az állapota. Ugye tudják, hogy emögött elég mély sebek voltak?-húzta fel a szemöldökét.
-Tudjuk.-hajtotta le a fejét. Valójában fogalma sem volt, ahogyan Ronnak sem. Hermione furcsa viselkedésén kívül, semmi aggodalomra adó dolgot nem vettek észre. Harry tudott valamit, amit ők nem, de nem faggatta egyiküket sem. Az, hogy a tegnap este így alakult... sajnálatos, de nem tehettek már ellene semmit. Ahogyan a Három seprűben sem. Harry hiába próbálta féken tartani, esélytelennek bizonyult. -Csak jót akartunk.-nyögte ki.
-Jót?-kíváncsiság tükröződött rajta.
-Igen. Azt hittük, ha hagyjuk egy kicsit kikapcsolni... akkor jobban fogja magát érezni. Jól is érezte, amíg nem lett rosszul.-megengedett magának egy felpillantást.
-Elhiszem, hogy jót akartak, de ez elég csúnyán balul sült el.-tűnődött Pomfrey, míg a lányt, és a körülötte álló fiúkat nézte.
-Sajnos.-suttogta Ginny.
-Ne sokáig legyenek bent nála, pihenésre van szüksége! Még maradjanak egy fél órát, aztán hagyják aludni.-mosolyodott el kedvesen. Mindig precízen, lelkiismeretesen kezelte a betegeket, még azokat is, akiknek kicsi, vagy éppen pitiáner bajuk volt. Aggódott ugyan a lány fizikai baja miatt, de jobban érdekelte a lelki indíték. Sosem tudja neki elfelejteni, hogy a háború után, Hermione rengeteget talpalt neki, mindig kéznél volt, a lehető legbecsületesebben ápolta a sérülteket, betegeket. Rossz volt így látni, főleg, hogy a saját meggondolatlansága miatt került hozzá. Sóhajtott, majd a következő beteggel kezdett foglalkozni. A három jó barát, megfogadva a javasasszony tanácsát - ami inkább utasítás volt -, egy félóra múlva, letörten elhagyták a gyengélkedőt. Hermione - míg bent voltak nála - szinte csak aludt, valószínűleg az Álmatlan álom bájitaltól. Megbeszélték, hogy másnap is mindenképpen bemennek hozzá, de mindhárman abban reménykedtek, hogy holnap már, Hermione a saját szobájában alszik. Amikor eljött a vacsora, kicsit szorongva léptek be a Nagyterembe, mintegy céltábla a kíváncsiskodók számára. Harry a tanári asztal felé nézett, ahol rögtön összeakadt pillantása az igazgatónő aggodalmas nézésével. Egyet biccentett, azt sugallva, hogy 'Minden rendben, nincs nagy baj. Ne tessék aggódni... ne tessék haragudni'. Ahogyan, válaszként visszakapott egy komolyabb szájrándítást, egyből értette az üzenetet, hogy a vacsora után beszélniük kell. Ahogyan szeme tovább vándorolt a tanári karon, ismét összeakadt egy másikkal, méghozzá, egy fekete szempárral. A düh lángjai lobogtak benne, míg az érzelemmentes arcra, egy gúnyos fintor vándorolt. Gyorsan el is fordította a fejét, majd enni kezdtek. Nem értette, hogy tegnap hogyan is engedhette a lánynak, hogy ennyire... ennyire elveszítse a fejét. Az, hogy pont Pitonnal kellett összefutniuk... arra csak három szó van: a sors fintora. Ha a lány tudná, hogy pont ő volt az, aki 'megmentette', el sem tudná dönteni, hogyan cselekedne. Haragudna? Dühös lenne? Örülne? Boldog lenne? Vajon milyen érzések keringenének benne? Amíg ezekkel a gondolatokkal játszadozott, valaki lágyan, de figyelemfelhívóan megkopogtatta a vállát. Felkapta a fejét, majd McGalagony várakozó tekintetével találta szemben magát.
-Mr. Potter, jöjjön kérem!-jelentette ki lágyan. Gyorsan felpattant, majd követte házvezetőjét. Az irodájába érve, hellyel kínálta a fiút, majd ő maga is helyet foglalt.
-Teát?-kérdezte kedvesen.
-Nem kérek, köszönöm.
-Nos, Mr. Potter... gondolom sejti, miért szerettem volna Önnel beszélni.-Harry csak bólintott.
-Szeretném, ha részletesen elmesélné nekem a tegnap történteket.-jelentette ki, hátradőlve a székében. Harry minden, a lehető legnagyobb pontossággal elmesélt, az elejétől, a végéig.
-Egyet nem értek: hogyan engedhették meg neki, hogy ennyi alkoholt fogyasszon?-nézett fel kérdőn, a szemüvege fölött. -Önök hárman, most már négyen, olyan összetartóak. Mindig is azok voltak, hiszen, ha nem így lett volna, valószínűleg Voldemort még mindig élne. Hová lett ez az óvatosság, egymás féltése, vigyázása?-nézett szomorúan Harryre.
-Mi csak jót akartunk...-motyogta.
-Melyik részével?-értetlenkedett az igazgatónő, miközben kortyolt egyet a teából.
-Azt akartuk, hogy végre kikapcsolódjon. Kicsit felejtsen el mindent, hagy érezze jól magát. Rengeteget tanul, de cserébe semmit sem szórakozik.-mondta határozottan.
-Értem. Ezzel a részével egyet kell, hogy értsek. Mármint azzal, hogy rengeteget tanul és néha jól jön neki a kikapcsolódás. De az, hogy nem tud mértéket tartani, határokat szabni... Hermione Granger, teljes mértékben kizártnak tartom. Itt jön egy újabb kérdésem: mi késztette arra, hogy ennyi alkoholt fogyasszon?-hangja sejtelmes volt, mintha tudná a választ, ezzel bevallatva a másikat. Harry jól ismerte már ehhez, hogy tudja ez a taktikája: eljátsza, hogy mindent tud, hogy rajta van kapva az illető, neki már csak be kell vallania becsületesen, de közben halovány fogalma sincs semmiről. Most ugyanez a helyzet. A keresztkérdések is ebben a gondolatmenetben erősítették.
-Biztosan nyomós oka volt rá, de sajnos... sajnos mi nem tudjuk. Nem is vettük észre, hogy valami nyomja a lelkét, pontosan ezért hagytuk, hagy csinálja, ami jól esik neki.-hazudta szemrebbenés nélkül. Nem véletlenül volt nehéz feladat a Teszlek süvegnek a házválasztás.
-Harry.-kezdte bizalmasan, közelebb hajolva, megfogva a fiú kezét. -Ha megtudsz bármit is, kérlek szólj!-hangja lágy és komolyan aggódó volt.
-Mindeképpen, Tanárnő!-mosolyodott el. Pár perccel később, elköszöntek, majd Harry elhagyta az irodát. A könyvtár előtt elhaladva, a fordulóban egy lebegő taláros alak száguldott felé. Nem tudta honnan, de a nyakát adta volna rá, hogy Piton nem siet sehova, csak egyszerűen így hatásosabb az imidzse. Ahogyan elhaladt mellette, megtorpant, hátrafordult, majd utána szólt. Szerencsére még csak pár lépésre volt tőle.
-Piton professzor!-a férfi erre megállt, pár másodpercig a hátát mutatta, majd lassan megfordult. Szeme villámokat szórt, arca mégis közönyös maradt.
-Potter...-ejtette ki a nevet, megnyomva a két 't'-t, lenézően.
-Nem akarom feltartani, csak szeretném megköszönni, hogy tegnap...-hangja elhalt, mikor a Mardekár-ház feje feltette a kezét, hogy elhallgattassa.
-Ha még egyszer megemlíti...-sziszegte, lassan, fenyegetően. -Nincs mit köszönnie, sem Miss Mindenttudónak, akinek látszólag fogalma sincs az alkoholról.-egyenesedett ki, a hangja elmélyült. -Vegyenek neki egy ezzel a témával foglalkozó könyvet.-hangja csöpögött a cinizmustól, ahogyan a lenézéstől is. Harry meg sem tudott szólalni, annyi sértést kapott a barátnője egy mondat alatt. Rendben. Nem fogadja el a köszönetüket, az egy dolog. De az, hogy ennyire bántja azt a lányt, aki a legjobb az egész iskolában... ráadásul egy olyan lányt, aki soha, semmivel nem tett olyat, amivel kiérdemelte volna ezt a hangnemet. Szúrósan tanára szemébe nézett.
-Ha jól tudom, Professzor, akkor Ön is a könyvek segítségével ért célt.-vetette oda, majd sarkon fordult, majd már a másik irányban el is tűnt.
—A szemtelen, kis... kis... szarházi! Igen.. ez a megfelelő szó: szarházi! Éveken keresztül megmentette az irháját, minden gubancból kiszedte, a Sötét Nagyúrnak kémkedett hosszú éveken keresztül, hogy segítse a munkáját, erre ez a hála. Az a hála, hogy képes vele ilyen lekezelő hangnemet megütni, ilyen undok fintorral az arcán, az, amit mondott... arra egyszerűen nincsenek szavak! Hálátlan, Potter!-zsörtölődött útközben magában, dühösen. Mire észbe kapott és lehiggadt valamelyest, ledöbbent. A gyengélkedő előtt állt. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy bemegy, de aztán, olyan pillanatok alatt távozott is a fejéből. Sokat gondolkodott az elmúlt éjszakán azon, hogy a lány vajon miért volt ilyen meggondolatlan. Vagy lehet nem is meggondolatlanság volt? Az még rosszabb lenne, ha kiderülne: direkt akarta így. Bemenjen és kérdezzen rá? Végül is... lenne hozzá joga, hiszen, ha nincs az a bájital, akkor biztosan sokkal rosszabb lenne a helyzet. Már nyitotta is az ajtót, s amikor belépett, Pomfreyval találta szemben magát.
-Perselus!-örvendezett. Jól ismerte élettársa egyik legjobb barátját.
-Pomfrey!-morogta.
-Kedvetlen vagy... mint mindig.-húzta el a száját.
-Ne haragudj, hogy nem csattanok ki az örömtől, hogy meggondolatlan és felelőtlen diákok miatt, ide kell járkálnom. Vagy őket kell behoznom, vagy őket kell látogatnom.
-Hermioneről beszélsz?
-Nem. Arról a felelőtlen, barba loboncú Griffendélesről.-mutatott a lány ágya felé. -Azt hallottam, Hermione Granger a legjobb diák ebben az iskolában, mindenféle szempontból, így hát, kizártnak tartom, hogy ez a két személy a jelen helyzetben, egy- és ugyanaz.
-Jaj, Perselus! Sosem változol.-nevetett fel a boszorkány.
-Kellene?-morogta.
-Nem.-rázta a fejét. Egyébként sajnos rosszkor jöttél.-Piton erre felhúzta a szemöldökét. -Alig negyed órája adtam be neki az álomtalan álmot, hogy kipihenje magát.-mondta nyugodtan. -De holnap reggel visszajöhetsz!-tette hozzá sietve.
-Mikor mehet el?-kérdezte, még csak nem is reagálva a másik szavaira.
-Meglátom, milyen állapotban lesz holnap. Ha jóban, akkor már holnap este elengedem, viszont, ha még mindig nem igazán akar enni és inni, akkor még marad egy napot.
-Értem.-ezzel lezártnak tekintve a témát, otthagyta a nőt. Az ajtón kirontva, mintha egy kicsit megkönnyebbült volna a lelke - már ha egyáltalán van -, hogy láthatta: a lánynak kutya baja, jó kezekben van, sőt! A legjobb kezekben!