Zárójel

58. rész

Perselus egy hangos fújtatással jelezte nem tetszését. Dühös volt és frusztrált. "A drága Bellatrixed." Azt hiszi, hogy ő választotta ezt az életet? Hogy ő választotta ezt a társaságot? Hát nem! Részben... Az elején igen... De aztán nem! Ő kiakart szállni. Nem akart utána már Halálfaló lenni, és ezeknek az embereknek a társaságától is undorodott. Mikor már belekeveredett nem volt visszaút. Azt hiszi, hogy ő akarta, hogy a lánynak ártsanak? Hogy miatta volt? Nem! Köze sem volt hozzá. Ahogyan a lányhoz sem. Talán mégis jobb lett volna, ha nem enged a kísértésnek. Nem bánta, de... valahogyan mégis hasonló érzések kavarogtak benne. Most pedig kint duzzog a nappaliban. Feltápászkodott az ágyról, majd lassú, de annál határozottabb léptekkel kisétált.

Hermione hallotta az ajtó nyitódását, de nem volt hajlandó ráemelni a tekintetét a szeretett férfira.
-Talán jobb lenne, ha elmennél. Végleg.-hallotta a Griffendéles a mély és komor hangot. Először fel sem fogta, amit hallott. Lassan ránézett az ajtóban álldogáló sötét sziluettre. Tekintete zavart volt, meghökkent és pillanatokon belül összetört. Nyitotta a száját, de nem jött ki rajta egy hang sem. Hogy mi? Jól hallotta? Ezek a szavak tényleg elhangzottak, vagy csak képzeli?

Perselus látta, hogyan telnek meg néma könnyekkel a barna szemek, és ekkor jött csak rá, hogy tényleg kimondta. Igen, talán így lesz a legjobb. Ez a leghelyesebb döntés, amit csak hozhat. Menjen el, és soha többé ne jöjjön vissza.-ismételte magában, de közben nyelnie kellett, mert hirtelen kiszáradt a torka és összeszorult a gyomra. Vagy talán a szíve—ha még van egyáltalán neki olyan.

-Így lesz neked a legjobb, hidd el.-de talán még ő maga sem hitte el. A néma csönd fojtogató volt és fagyos. Hermione elemelte pillantását róla, majd maga elé meredt.

A Bájitalmester két lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, majd a lány mellé ülve, kezével kétségbeesetten kereste a Griffendélesét. Megfogta, majd, a még mindig mozdulatlan lányhoz kezdett beszélni.
-Nem lehetek önző. Nem működne hosszabb távon, te is tudod. Nem akarok fölösleges időt elvenni az életedből, csak, hogy nekem jobb legyen. Eddig is szenvedtél mellettem, és gondolj bele, hogyha összeköltöznénk ténylegesen, akkor... akkor ez csak fokozódna. Nem lehetek, akit szeretnél, hogy legyek.-suttogta a végét, mert már neki is megteltek a szemei könnyekkel. Némán kipislogta őket, mert nem akart sírni. Nem most.

Hermine, az első sokkból feleszmélve ránézett és a szemeiben minden ott volt: a harag, a düh, a tehetetlenség, a fájdalom és a végtelen, reménytelen szerelem. Érzések árasztották el, amikkel nem tudott mit kezdeni. Fogalma sem volt hogyan kellene most reagálnia. Kezdjen el ordítani a férfival, miközben mindent a fejéhez vág? Vagy kezdjen el keservesen zokogni? Vagy ordibálva zokogjon? Esetleg menjen el? Talán ezzel bántaná meg a legjobban a Professzort. De akarta ő bántani? Van annak értelme, hogyha minket bántanak, mi ugyanazt tegyük? Akkor különbözni fogunk?

-Átgondoltad, Perselus? Mert ha kimegyek azon az ajtón, soha, ismétlem SOHA nem jövök vissza!-mondta jól hangsúlyozva a szavakat. Nem fog könyörögni, nem fog kiabálni, nem fog zokogni. Még.

-Nem abba szerettél bele, aki vagyok, hanem, amit bennem láttál. Ha azt láttad volna, ami vagyok, soha nem lett volna szabad belém szeretned.-mondta komolyan, miközben folyamatosan a lány kezét fogta. Elkezdte simogatni, miközben ránézett, hogy valóban még mindig a boszorkány kezét simogatja, nem csak képzeli.

-Egy idióta vagy. Hogy teheted ezt velem?-tört el a mécses és szakadt el minden kötél.
-Valóban így gondolod? Szerinted, ha abba szerettem volna bele, akit benned láttam, akkor az első rigolyádnál nem hagytalak volna ott, és még mindig itt ülnék?-dühös volt. Mérhetetlenül dühös.
-Azt az egyet nem értem, hogy miért kell ezt csinálnod velem? Miért... miért kell minden nézeteltérésünk végének az lennie, hogy kidobsz? Miért nem lehet mondjuk megbeszélni a problémáinkat?-állt fel értetlenül, kitépve kezét a másikéból.

-Hogy miért nem lehet megbeszélni? Azért, mert most is te voltál, aki kirohant sértődötten a szobából, elmenekülve a problémák elől, amik igazából nem is problémák, mert azt sem értem, ezen miért kellett megsértődnöd.-fújtatott a férfi is, aki szintén felállt, hogy a másik fölé magasodjon. Hermionenak nagyon fájtak ezek a szavak, mert fájdalmasan igazak voltak. Minden egyes szava igaz volt. Elmenekült. Harcolt egy háborúban, de egy konfliktus elől elmenekül.

-Öreg vagyok már ahhoz, hogy sértődött tizenéves lányokat próbáljak minden alkalommal kiengesztelni a semmiért. Én nem ilyen vagyok, és soha nem is leszek! Ezt pedig el kell fogadnod, de csak úgy tudod elfogadni, ha nem ápolsz velem kapcsolatot. Ha pedig kapcsolatot akarsz, akkor nőj fel végre!-adta ki magából a feszültséget. Igen, sakk-matt. Látta a lány szemében is. Ennek a mondandónak nem csak az volt a lényege, hogy rávilágítsa a lányt a hibáira és, hogy teljesen belé fojtsa a szót, hanem az is, hogy önmagának kimondja, hogy mi is szerinte a legnagyobb probléma a kapcsolatukban, ami miatt nem látja a közös jövőt.

-Rendben. Mit szeretnél?-kérdezte Hermione zárkózottan.
-Azt, hogy most menj el. Holnap este várlak, gondold át, amit mondtam.-ebből az utolsó mondatrészből tudta a lány, hogy Perselus nem csak arra gondol, hogy gondolja át: nőjön fel, hanem arra is, hogy lezárják-e a kapcsolatukat. Egyszóval: hagyott benne egy hatalmas kérdőjelet.

-Ha nem jövök, soha többé ne várj.-jelentette ki ridegen, majd megfordult és az ajtó felé vette az irányt.-a Professzor tudta, hogy most nem a sértődött dámát játssza a lány, hanem komolyan így is gondolja és lehet soha többé nem lesz köztük kontaktus az órák kivételével.
Fogalma sem volt, hogy mit is szeretne valójában. Végleg hagyják abba ezt az ostoba, sehová sem vezető játékot, vagy engedjenek tovább a szívüknek és a vágyaiknak, és folytassák?

Rosszul érezte magát. Nem csak ezek miatt, hanem lelkiismeret-furdalása is volt. Amiatt, ami történt. Ahogyan történt. Elvette a lány ártatlanságát, most pedig kidobja. Ennek tudta be a lány mérhetetlen dühét is, ami a szemében tombolt. Azt viszont nem értette, hogy ezt miért nem vágta a fejéhez, de őszintén szólva, nem bánta. Így is rossz a lelkiismerete, ha pedig hozzá lett volna vágva, még rosszabb lenne.

Be kellett vallania magának egy órával később, hogy egyáltalán nem szeretné, ha a lány kilépne az életéből. Szerette. De félt is tőle. Félt a fiatalságától, a vadságától, attól, hogy ismét összetörik a szívét, mint sok évvel ezelőtt. Mert rá kellett jönnie, hogy van szíve, ami már a lányért dobog.

Percet sem késlekedve, baglyot küldött a lány szobájába, egy üzenettel, amiben Hermione bocsánatát kéri, emellett azt, hogy aludjon nála. Arra számított, hogy majd perceken belül betoppan a lány vagy küld egy hasonló üzenetet, de egyik sem történt meg. A bagoly azonban pár perccel később visszarepült, szintén egy pergamennel. Mikor lebontotta az állat lábáról és kigördítette, rá kellett jöjjön, hogy ez a saját üzenete. A lány visszaküldte úgy, ahogyan volt. Elutasítva a bocsánatát, a kérését és őt magát is. Fogalma sem volt, hogyan, de már a kanapéján ült, és zokogott. Ezt most elrontották. Mindketten.
—————————————————
Instagram: cicakak97