Zárójel

14. rész

Hermione nézte a férfi sápadt bőrét, az érzelemmentes arcot, a tekintetet, ami valahová a messzeségbe meredt. A férfi ráemelte a pillantását, majd az órára nézett. Már lassan indulniuk kellett. Hermione összepakolta a még szükséges és kimaradt holmijait. Lementek együtt a nappaliba, ahol Mr. és Mrs. Granger beszélgettek. Leültek, majd még elcseverésztek egy pár óráig. Sok mindent megtudott Piton a mugli szokásokról, noha annyira nem érdekelte ez. Mégis a Granger házaspár olyan kedves, közvetlen és barátságos volt vele, hogy szinte már élvezte a beszélgetést. Hermione unokatestvére és párja csak az indulásuk előtt érkeztek haza a túrájukból.
-Bármikor szívesen látunk, Perselus!-mondta Mrs. Granger. A férje barátságosan mosolygott és bólogatott, míg kezet fogott a férfival. Ez a kézfogás egy baráti kézfogás volt, érezte. Hermione örült, szülei lojalitásának, így sokkal felszabadultabbnak érezte bájitaltan tanárát. Nem voltak vele szemben, sem nyomulósak, nem akaszkodtak rá, de közönyösek, megvetőek, vagy éppen durvák sem. A legjobb szó, a közvetlenség, a barátságosság. Elbúcsúztak a szülőktől és Hannahéktól, majd elindultak a hoppanálási pont felé.
-Hogy érezted magad?-törte meg Hermione a közéjük beálló csöndet.
-Hm. Azt hiszem, elég kellemesen ahhoz, hogy ne forduljak ki a kapun az első pillanatban, majd az első mondat után, ne követeljem rajtad, hogy induljunk vissza.-mondta közönyösen, nem nézve a lányra.
-Ezt annak veszem, hogy nagyszerűen.-mondta határozottan.
-Annak veszi, aminek akarja, Miss Granger.-mondta a lehető leghidegebben.
-Nem értelek...-morogta az orra alatt, de inkább magának, mint a férfinak. A hoppanálási ponthoz érve, Piton hátrafordult a mögötte siető lányhoz.
-Ott találkozunk.-jelentette ki, majd sarkon fordulva eltűnt. Hermione kifújta a levegőt, majd ő is követte a férfi példáját. Megérkezve, a mellette ácsorgó professzorra nézett.
-Megyünk, vagy ácsorgunk?-kérdezte érdektelenül. Piton csak egy rosszalló pillantást vetett rá, majd gyors és hatalmas léptekkel elindult. Hermione, szinte futott utána, nem igazán tudta tartani a tempót. A bájitalmester csak egy gúnyos mosolyt eresztett arcára, úgy gondolta, ha a lány ennyire sietni akar, akkor siessenek, ő nem áll az útjába.
-Nem bírjuk a tempót, Granger?-vetette oda cinikusan a válla felett.
-Dehogynem! Te csak a lábad jártasd, a szádat felesleges.-mondta konokul. A férfinak egyrészről tetszettek Hermione visszaszólásai, egyrészről pedig sértőnek találta.
-Miss Granger, nagyon csípős lett a nyelve. Hová lett a kedves, okoskodó és naiv Griffendéles?-kérdezte ridegen.
-Sosem voltam naiv. Ha a lexikális tudást, okoskodásnak értékeli, nagyon sajnálom, ugyanis semmi köze egymáshoz.-biggyesztette le a száját.
-Nos ebben igaza van, de azt már nyugodtan hívhatjuk okoskodásnak, ha a 'lexikális tudását' mások orrára köti, erőszakosan... állandóan...-nézett semmit mondóan a lányra.
-Fölösleges veled vitatkoznom. Meggyőzhetetlen vagy.-sóhajtotta. Egészen a kastélyig nem szóltak többet. Miután beléptek a kastélyba, Hermione megállt.
-Nos, a viszont látásra, Professzor!-mondta lelkesen, majd elindult a másik irányba.
-Agyafúrt kis béka!-morogta rosszmájúan Piton, majd ő is elindult. A pincébe leérve, egyenesen a szobájába ment. Egy percig sem bánta, hogy nem találkozott Minervával, de tudta, hogy szólnia kellene neki. Nem érzete esedékesnek, hogy személyesen tegye ezt meg, így csak elküldte a patrónusát. Pár perc múlva érkezett is a válasz, miszerint, örül, hogy visszaérkeztek minden baj nélkül, de azért kíváncsi is, úgyhogy egyszer szakítanak időt erre a beszélgetésre. Fáradtan és ingerülten húzta el a száját. Az öregasszonynak mindenről be kell számolni?! Semmi köze hozzá, hogy ez a hétvége hogyan telt. Semmi!-hergelte magát. Nem azért volt ingerült, mert rejteget valamit, hanem azért, mert erőszakkal belevonta valamibe, amit magától sohasem vállalt volna, majd kíváncsian kutatja, hogy vajon mi történhetett. Mintha valami rossz dolgot akarna kinyomozni. Kész röhej!-gondolta magában, majd elindult a fürdőszoba felé. Bement, majd megengedte a vizet magának, elővett egy üveg, nemes bort és egy poharat, majd az egyik kedvenc könyvét. Semmi másra sem vágyott jobban, minthogy egy kicsit pihenhessen, a jó forró vízben. Mikor elzárta a csapot, kopogásra lett figyelmes. Nem tudta, ki merészel ilyenkor lejönni hozzá, hiszen már elmúlt nyolc óra is, de azt tudta, hogy ha badarsággal zavarják nyugalmát, biztos lehet benne az illető, hogy megbánja. Magára kapta a talárját, majd egyenesen feltépte az ajtót. Az előtte álló csillogó, barna szemű lány meglepődve meredt rá.
-Mit akar, Miss Granger?-húzta ki magát, majd ingerülten és türelmetlenül nézte. Hermionenak nem jött hang a szájára, még sosem látta a professzort ingben, fehér ingben. Szokatlan volt neki a helyzet.
-Bökje, ki Granger!-mordult rá, miután látta, hogy a lány bámészkodik.
-Csak ezt hoztam vissza, valahogyan az enyéim közé keveredett.-nyújtotta oda a könyvet. Piton imádta ezt a kötetet, nem véletlenül vitte el a lány szüleihez is. Kikapta a lány kezéből, biccentett, majd bevágta az ajtót. Hermione nem tudta, mi lelte a tanárát, de nem is nagyon agyalt rajta. Kicsit rosszul esett neki mélyen legbelül, hogy így reagált, de hát ő ilyen. Megfordult, majd elindult a Griffendél-torony felé. Barátaival még nem találkozott, biztosan a Nagyteremben esznek. Ekkor hasított belé a teljes felismerés, hogy nem is jöttek ki elé. Tudta, hogy valami hiányzik, de megmondani mégsem volt képes, mi az. Most már tudta, hogy a megérkezésének várása maradt el. Ez is kissé rosszul érintette, de nem lepődött meg rajta. Lehet nem is hiányzott barátainak, mert ha annyira rossz lett volna nekik, akkor tűkön ülve várják a kapuban. De nem tették. Nem voltak sehol. Mint, ahogyan máskor is, ha róla volt szó. Majdnem kicsordult egy könnycsepp a szeméből, de összekapta magát, felemelte a fejét, majd olyan határozottsággal indult el, amitől tiszteletparancsolónak hatott. -Lehet, hogy csak én mesélem be magamnak, hogy a barátaim már nem ugyanolyanok velem? Lehet, hogy csak saját magam hergelem, fölöslegesen?-kérdezte magától elbizonytalanodva. Amikor beért a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, és tudomást sem véve a külvilágról, tanulni kezdett. Pár óra elteltével, mikor már lassan végzett, felpillantott az órára. 21:56. Tíztől van takarodó, és a barátai sehol. Miért nem jöttek be hozzá? Szomorúan sóhajtott egyet, majd elgondolkozott. Annyi minden járt a fejében: a barátai, az, hogy nem foglalkoznak vele, hogy nem érdekli őket, mi van vele; a professzor, az ölelése, a kirándulás, a késő esti beszélgetés, majd az ismételt elutasítás. Ezek a különféle érzések, szinte egyszerre érték el, aminek az összhatása, az lett, hogy a lány dühösen felpattant a székből. Kirohant a klubhelyiségbe, majd körül nézett. Harry és Ron varázsló sakkot játszottak, miközben Jinny olvasott. -Mi a fészkes fenét művelnek, ezek?!-forrt magában a dühtől. Ő már réges-rég visszajött, alig várva, hogy találkozhasson barátaival, majd ők tudomást sem véve róla, sakkoznak, meg olvasnak. Megköszörülte a torkát élesen. A három barátja fel kapta rá a fejét.
-Hermione!-mondta széles mosollyal Ginny, majd félretette a könyvet. A két fiú is hasonlóképp cselekedett, csak ők a játékot hanyagolták egy kis időre.
-Észre sem vettétek, hogy visszajöttem?-kérdezte, higgadtságot erőltetve a hangjára. Ginny fülig vörösödött, majd lopva Harryre nézett. Tudta Hermione, hogy ez egy kérdés volt Harry felé, vajon mit is mondjon.
-Szóval de. És mért nem jöttetek elém? Vagy... csak a szobámhoz?-hangja még mindig nyugodt volt, de kezdett benne valami csalódottság csengeni.
-Gondoltuk...-kezdte el Ginny, egy pillanatra azonban megakadt.
-Mit?!-tárta szét karját, miközben hangja, kezdett erősödni.
-Hogy tanulsz. És nem akartunk zavarni.-egészítette ki Harry, a vörös lányt.
-Sosem mondtam, hogy nem zavarhattok.-mondta szemrehányóan. -Nem volt olyan fontos... igaz?!-kezdett ismét halkulni a hangja. -Hiányoztam?-folytatta.
-Persze, hogy hiányoztál!-vágta rá egyből, Harry.
-Ha hiányoztam volna, akkor az ajtóban toporogtatok volna...-csüggesztette le a fejét.
-Valóban hiá...-nem tudta befejezni Harry a mondatát, mert Hermioneból úgy robbant ki a düh, amit ez alatt a beszélgetés alatt felhalmozott, hogy rögtön meghúzták magukat, mindhárman.
-Ne hazudj, Harry! Egyáltalán nem vártatok! Te azért nem, mert Ginnyvel, Ginny azért, mert veled, Ron pedig azért, mert Lunaval van elfoglalva!-üvöltött. Mielőtt bárki, bármit is tudott volna mondani, elrohant. Feltépte a klubhelyiség ajtaját, majd szaladni kezdett. Idiótának érezte magát, mert ez most teljesen úgy hangzott, mintha féltékeny lenne, barátai boldogságára. Pedig nem, ez ennél sokkal bonyolultabb, összetettebb, mélyebb és fájóbb. A kastély folyosóin, szaladt, könnyes szemmel, amikor az egyik kereszteződésben, egy hang megállította.
-Miss Granger! Álljon meg!-hallotta, a mély, könyörtelenül szigorú hangot. Megállt. Tudta ki az, de nem fordult meg.
-Forduljon meg!-folytatta. Hermione megfordult, de míg még háttal állt a férfinak, letörölt egy-két könnycseppet. Látta a sötétben közeledő alakot, és mellé hallotta a jellegzetes talársuhogást. A hold fénye tökéletesen bevilágított a hatalmas ablakokon, így hiába volt sötét, nagyszerűen lehetett látni, nem volt szükség a pálcára.
-Mit keres, ilyen késői órán, a folyosón, egyes-egyedül, egy szófogadó és szabálytisztelő okostojás?-hangja mély volt, és gúnyos, mégis számon kérő. Piton látta a lány könnyes szemeit, mégsem izgatta. Ha valami baja van, majd megoldja. Őt egy dolog érdekli: vajon miért bóklászik a folyosón, takarodó után?!
-Nos Piton professzor... csak gondoltam járok egyet.-mondta összeszedve magát. Már amennyire összetudta. Nem volt könnyű, elfogadnia, hogy azok az emberek bántják, akiket az egyik leginkább szeret, és akikben bízik. A barátai.
-Szabadna megtudnom, hogy miért gondolja úgy, hogy az, hogy valaki agya felér egy könyvtárral, és aztán csak felolvas belőle, feljogosítja mindenre?-sziszegte.
-Miért olyan nehéz bevallania, hogy okos vagyok, Professzor?-erősen megnyomta az utolsó szót. -Miért bántja ennyire a tudat, hogy többet tudok Griffendélesként egymagam, mint az Ön összes Mardekárosa? Miért piszkál folyton, azért, amiért mások dicsérni szoktak? Miért, Professzor?-kérdezte kihívóan. A lánynak a szeme sem rebbent a nyilvánvaló sértésekkor, sem a kérdéseknél. Piton harcolni akar vele? Hát legyen! Nem fogja magát hagyni!
-Nem az zavar, Miss Mindentjobbantudok.-kezdte vészjóslóan halkan. -Az zavar, hogy azt hiszi, ezek miatt, Ön jobb, mint embertársai, és többet érdemel náluk.-szűrte ki a fogai között, dühösen.
-Sokat dolgoztam azért, hogy ezt elérjem. Tudja, nekem nem volt igazi 'boldog és önfeledt' gyerekkorom. Boldog család vagyunk-e? Igen. Ahogyan te is láthattad. De nem mindig volt ez így! Amikor kislány voltam, nyári szünetben mindenki kint játszott egymással, én pedig bent ültem a szobámban, és tanultam. Tanultam a jövőévi anyagot, hogy, a következő tanévben Hermione Granger mindenre tudhassa a választ, amit a tanár csak kérdezhet. Egyke voltam, nem volt kivel beszélgetnem sem. A szüleim sosem játszottak velem. Nem voltunk egy nagyon gazdag család, így érthető, hogy kicsit össze kellett húznunk magunkat, amikor rengeteg pénzt öltek a jobbnál-jobb iskolákba, hogy ott tanulhassak. Pontosan ezért is hallgattam mindig, hogy milyen sokat kell tanulni, és hogy csak így juthatok valamire. Most meg itt állok előtted, és azt hallgatom, hogy milyen idegesítő és utálatos vagyok, amiatt, mert nagyon sok mindent tudok. Csak egy kis...-szorult el a torka. -Tudod... sosem kaptam dicsértet, mert természetes volt, hogy Mio kitűnő tanuló, és az első év után az is természetessé vált, hogy Hermione Granger is az. Csak...-sóhajtott egy nagyot. -Annyit kérek, hogy ne bánts ezzel.-suttogta. A szeme könnyes lett, de nem akart sírni. Gyorsan letörölte, nem hagyta elfolyni arcán. Piton csak nézte. Nem akart hinni a fülének, hogy a lány így látja és gondolja a dolgokat. Mélyen meghökkentette, amit elmesélt a gyerekkoráról. Emellett a legilimenciának köszönhetően azt is látta, hogy eddig még senkinek sem mondta ezt el a lány. Csak neki. Ismét bizalmat szavazott a lány, és nem kellene eldobnia. Az lenne a legjobb, ha nem szólalna meg, majd a jövőben változtat: nem fogja a lányt ezzel a dologgal piszkálni. Egy kicsit megsajnálta. Tudta, milyen, ha csak azzal tud érvényesülni, ha okos és jól tanul, vagyis inkább csak gondolta milyen, mert ő is, Hermionehoz hasonlóan, nem kapott mást, csak, hogy ez természetes, emellett senki sem becsülte. Nem is gondolta volna, hogy a lányt és eszét, ennyire nem tartják számon. Úgy gondolta csak ő nem dicséri, de erre most rácáfolt a Griffendéles. Ezek szerint a szülei sem igazán úgy kezelik ezt a dolgot, ahogyan azt kellene. A gondolatai ellenére, nem szólt egy szót sem. Hermione mély levegőt vett.
-Hány pontomba fog ez kerülni?-kérdezte higgadtabban.
-Mire gondol, Miss Granger?-kérdezte felhúzott szemöldökkel a férfi. Hermione elmosolyodott. Megkönnyebbülve és szinte, már-már boldogan nézett a férfira.
-Jó éjszakát, Perselus!-mondta, majd már úton is volt a Griffendél torony felé. Hálás volt a férfinak, hogy felismerte a bizalmát, majd ő is adott egy fikarcnyit a sajátjából. Nagyon keveset, de ez is rengeteget számított. Nem vont le pontot: ez hatalmas dolog! Piton szája széle egy kicsit felfelé kanyarodott, amikor a lány már eltűnt. Valami különleges volt Grangerben, hiszen megmosolyogtatta. Ez nem igazán tetszett neki, kicsit dühítette is.