Zárójel

40. rész

Hétfőn dupla bájitaltannal kezdtek, ami miatt a lány egyszerre érzett izgatottságot és félelmet. Attól félt, hogy a Professzor megpróbálja megalázni, vagy - amiben szinte teljesen biztos volt - teljesen figyelmen kívül hagyja. Ez az utóbbi érzése beigazolódott, mivel még egy pillantást sem pazarolt rá a Bájitalmester. Nagyon bántotta a kialakult helyzet, de tudta, hogy sokkal rosszabb is lehetne: Piton meg is alázhatta volna; lévén ehhez nagyon jól ért. A barátaival, már hat éve tapasztalták, hogy milyen is, ha a rettegett Professzor megszégyenít valakit. A dupla órán csak azért imádkozott, hogy véget érjen, és ő jó messze lehessen a hideg pincétől. A napok egyszerre teltek borzasztó lassan és gyorsan. Legalábbis Hermione így érezte. Az étkezések alkalmával  próbálta keresni a szemkontaktust Pitonnal; mindhiába. Ő rá sem nézett, sőt, ha lehet ezt mondani, igyekezett kerülni a tekintetével még a Griffendél-asztalt is. Pedig mindig élvezte, ha a túlbuzgó, ostoba Griffendélesekre szúrós pillantásokat vethetett. Most azonban kénytelen volt lemondani ezen szórakozásáról, nehogy találkozzon a pillantása a lányéval. Nem akart a könyörgő és válaszokat követelő barna szemekbe nézni. Az óráján is teljességgel kizárta a lány jelenlétét. Tisztában volt vele, hogy ezt a Griffendéles is észrevette. Nem szeretett volna válaszolni a lány ostoba kérdéseire. —Valóban ostoba kérdések?-kérdezte magától keserűen. Nagyon jól tudta, hogy nem. Hogy tartozna annyival a lánynak, hogy legalább elmondja, mit, miért tesz. De nem. Nem fog senkinek sem megfelelni, nem fogja senki orrára kötni a cselekedetei valódi okát. Aki van olyan okos, hogy magától is rájöjjön, azoktól nem sajnálja ezt az információt, de aki nincs elég ügyes ehhez, annak semmi köze hozzá. —Ez igazából elég igazságtalan.-vallotta be magának. Egyetlen ember tudta csak, hogy mit, miért tesz; az az ember viszont már halott. Ezen a napon, a reggelinél nem jelent meg, mivel semmi szüksége nem volt a lány jelenlétére a dupla órán kívül. Így is elég volt kibírnia ezt a két órát; emellett tudta, hogy ugyanúgy zajlana ez az étkezés is, mint a tegnapi vacsora: a lány folyamatosan könyörögne a szemével, hogy legalább nézzen rá, de ő nem tenné. Nincs szükség arra, hogy valaki kiszúrja őket, aztán magyarázkodhat. Arra számított, hogy majd a lány ottmarad óra után és válaszokat követel, vagy csak próbálja meggyőzni, hogy amit tesz az teljességgel fölösleges, és butaság. A szívébe egy kicsi kés vájt, mikor a lány szinte legelsőnek, és villám gyorsan hagyta el a termet. Vissza sem nézett. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán már feladta, vagy tovább lépett, s a gondolatra elöntötte a fájdalom, és a düh. Dühös volt magára, dühös volt Grangerre, és az egész átkozott világra. Senki sem tudta, hogy mi is a baja hőn szeretett professzoruknak. Mindenki annyit látott, hogy a házaik pontszámai vészesen csökkennek, de a büntetőmunkák ennek dacára, vészesen gyűlnek. Sosem volt túlzottan jókedve Pitonnak, de most még azt a rosszkedvet is nyugodtan belehetett volna szorozni, legalább kettővel. Az órákon mindenki cövek egyenes háttal, síri csendben ült, ugyanis még csak megszólalnia sem kellett a Bájitalmesternek, elég volt ránézni, és már mindenki tudta, hogy jobb a homályban elveszni, mintsem feltűnősködni. A Hugrabug ház azért vesztett fejenként 5 pontot, mert egy másodéves kislány keze a magasba lendült, pedig megmondta, hogy senki sem kérdezhet. Amikor meglátta a barna hajú kislányt, és, hogy a keze a magasban kalimpál, rögtön Granger jutott eszébe, hogy ő is ilyen volt kislányként - kivéve, hogy a másodéves barna haja egyenes, és nem egy nagy bozont -. Noha, akkor még egyáltalán nem szentelt neki figyelmet, semmilyen szempontból, ez mára már változott és nagyon jól emlékszik, hogy milyen is volt Miss Mindentjobbantudok Granger. Ismét dühös lett, hogy megint eszébe juttatta valami a lányt. Nagyon jól tudta, hogy igazságtalan, de hát mivel vezethetné le a dühét, és mivel nyomhatná el a csalódottságát? Tanítási időben mégsem tűnhet el a körletében, azzal a címszóval, hogy relaxálnia kell. A rémült Hugrabugos diákok látványa, és a fortyogó Griffendéleseké minden bizonnyal elégtételt nyújtott neki a rettenetes reggelért. Mikor elérkezett az ebédszünet, nem ment be a Nagyterembe, hiszen teljesen fölöslegesnek találta. A lány valószínűleg már teljesen lemondott róla, így hát, neki is illene teljesen elfeledni a lányt. Mikor a gondolat végére ért, fájó szívvel, de meg kellett állapítsa, hogy nem tudja csak úgy elfelejteni. Ő nem ilyen, hogy egyik napról, a másikra sikerüljön teljesen kivernie a fejéből. Nem véletlenül nem engedett magához soha senkit közel. —De most megtetted, úgyhogy, viseld tisztelettel a velejáró gondot.-sóhajtott, majd összeszedte magát, és kiviharzott az irodájából. A következő két nap nagyon lassan telt, de egyszer sem találkozott a lánnyal. Az is az eszébe jutott, hogy talán szándékosan kerüli, ami ismét nem tett túl jót a kedvének. Ebben a két napban esténként, néha arra eszmélt, hogy a kristálypohár, hangos csattanással és fájdalmas csörömpöléssel végzi, előbb a falon, majd a padlón. Nem igazán nyújtott vigaszt már a gőzölgő Lángnyelv Whiskey sem. Szinte elveszettnek érezte magát, de nem tudott a helyzettel mit kezdeni. Senki sem tudhatta meg, hogy mi is a baja, így hát igyekezett palástolni érzelmeit; sikerrel. A rideg maszk mögé senki sem látott be, de talán a durva közöny, és cinizmus miatt nem is akart senki. Ez jó. Amikor csalódottságot érzett, azzal nem tudott mit kezdeni, de mikor ezt az érzést felváltotta a harag, a düh, akkor megnyugodott. A haragot tudta kezelni, de a csalódottságot nem. Mint egy mentőövbe, úgy kapaszkodott bele ebbe az érzésbe, és mintha csak visszatért volna a régi Perselus Piton. Eddig sem volt kedves senkivel, de már odáig fajult, hogy hozzá sem lehetett szólni. Mintha ő lett volna a puskaporos hordó, és minden egyes szó, egy apró kis szikra. Azt senki sem tudta, hogy belül mi dúl benne, így mindenki jobbnak látta elkerülni. Az Igazgatónő is észrevette, hogy valami nincs jól. Ismerte már fiatal kollégáját - egyben barátját -, ezért elhatározta, hogy beszélni fog vele. De nem most. Még ad neki egy pár napot, és csak akkor avatkozik bele, ha semmi sem változik addig. Tudta, hogy visszafordíthatatlan dolgok is történhetnek, ha nem adnak teret Perselusnak, és ha megpróbál valaki beleszólni a dolgaiba. Egyáltalán nem akart anyáskodni sem, inkább csak mint egy barát szeretett volna vele beszélni. Abban reménykedett, hogy majd elmúlik neki, és csak egy átmeneti időszak. A baj az volt, hogy nem tudta,  mi okozta nála ezt. Csütörtök reggel, mindenki a Nagyteremben volt. Hermione már nem is kereste Perselus tekintetét, de a Bájitalmester annál több lopott pillantást pazarolt a lányra. Már a reggeli felénél tartottak, mikor ajtókopogtatás szüntette meg a kis nyüzsgést. Síri csend lett, majd minden szempár az ajtóra szegeződött. McGalagony intett a pálcájával, majd kitárult az ajtó, s belépett rajta Viktor Krum, és két auror, akik a biztonságára ügyeltek érkezésénél. Hermione szeme felcsillant, rég nem látott barátja képére, és amikor Viktor is meglátta a lányt, szinte ragyogott. Legszívesebben odarohant volna barátnőjéhez, hogy ölbe kapja, de tudta, hogy a fegyelem és a jó benyomás ennél fontosabb. Először udvariasan biccentett az Igazgatónőnek, majd a tanári karnak, végül visszasiklott tekintete a még mindig boldogan mosolygó lányra. Végül gyors és kimért léptekkel odasietett a lányhoz - aki közben felállt -, ölbe kapta és boldogan megpördült vele. Ez egy gyönyörű pillanat volt mindenki számára, kivéve egy embert. Perselus legszívesebben pálcát rántott volna, és az egész helyet, darabokra átkozta volna. Egyszerre érezte magát megalázva, és egy rohadt nagy idiótának. Mégis mit várt?! Mit gondolt?! Persze... majd a lány várni fog rá... Még mit nem!-ez az egész szituáció satuba szorította a lelkét, és úgy érezte megfullad. Tudni és tapasztalni valamit nem egy- és ugyanaz. Tudta, hogy elveszítette Grangert, de megtapasztalni tízszer olyan fájdalmas volt. Miközben a lelke egy darabját kitépte a lány, és ezen őrlődött; Granger és Krum abbahagyták az ölelkezést, és már mindketten a Griffendél-asztalnál ültek - egymás mellett -. Ma hálát adott Dumbledorenak és a Sötét Nagyúrnak, hogy annyi éven keresztül, egy érzelemmentes bábút csináltak belőle; hogy az okklumencia tudása páratlan; hogy olyan hideg, közönyös álarc mögé tud rejtőzni, ami mögé talán senki más. Ezek nélkül szinte teljesen biztos volt benne, hogy összeomlott volna, ott mindenki előtt. De nem tette, végigülte a reggelit, s mint mindig, tíz perccel hamarabb viharzott csak el. De nem azért, hogy az osztálytermébe menjen, vagy az irodájába, hanem egyenesen a lakrészébe. —Mi rossz van abban, ha az ember relaxál egy kicsit óra helyett?-kérdezte magától keserűen, majd a gondolatra elfogta valami nevetésféle, ami inkább volt hisztérikus, mintsem szívből jövő kacaj.