Zárójel

54. rész

Miután Hermione visszaért a szobájába, az ágyára dőlve gondolkozni kezdett. Nem tudta elhinni, hogy ez a férfi viszonozza (még ha a maga sajátos módján is) az érzéseit. Kellett egy pár perc, míg feltudta fogni, hogy mi is történik igazából vele. Már régóta szerette volna, hogy közel kerüljön Perselushoz, és, hogy viszont szeresse, de sosem gondolta volna, hogy ez valaha tényleg be is teljesül. Hitt benne, reménykedett és bízott, de most mégis, valahogy meseszerűnek tűnt és attól félt, hogy ez nem is a valóság, inkább csak megőrült és hallucinál vagy, ami még rosszabb: nem tudja a képzelet szüleményét és a valóságot ketté választani. Ahogyan ott feküdt, a plafont bámulta, a szája széle felfelé görbült, majd a szeme sarkában összegyűltek a könnyek, amelyek elegánsan és büszkén folytak le az arca élén. Igen. Ez a férfi az övé, és ez nem csak egy álom, az elméje pedig nagyon is ép.
-Hát ilyen a szerelem.-suttogta bele a hajlani félhomállyal megtelt szoba csendjébe. Hasra gördült, majd szája teljesen mosolyra húzódott, amelyhez társultak az egyre csak kikívánkozó könnyek. Boldog volt, felhőtlenül boldog.

Egy órával később, kissé kómásan ébredt, s úgy érezte, mintha nem aludt volna egy percet sem. Aztán eszébe jutott a kora hajnal, Perselus és minden, ami történt. Mintha kicserélték volna pár másodperc alatt, szinte kicsattant a jókedvtől. A reggelinél barátai is észrevették, és ahogyan Draco nézett rá, tudta, hogy valószínűleg lesüt róla a boldogság.
-Rég láttalak ilyen felszabadultnak és jókedvűnek.-jegyezte meg Harry. Hermione elkapta Dracoról a pillantását, majd szemüveges barátjára nézett és elpirult. -Rátapintottam valamire? Vagy ennyire jóképű lennék?-kérdezte egy önelégült mosollyal.
-Egy kicsit mindkettő.-nevetett a lány. Szeme sarkából kiszúrt egy magas, sötét sziluettet, aki épp hosszú, elegáns léptekkel igyekezett a tanári asztal felé. A férfi nem nézett rá, még csak az asztaluk felé sem, és most először nem érzett ettől Hermione nyugtalanságot. Reggelije elfogyasztása után, vidáman igyekezett az első órájára, ahol újra remekelt. Olyan volt, mint régen. Barátaival egész nap felszabadultan tudott nevetni, de talán az a legfontosabb, hogy őszintén. Ilyen nyugodt már rég volt, s csak abban reménykedett, hogy ez már így is marad. Az órák után, elkérte Harry láthatatlanná tévő köpenyét, hogy biztosan senki se lássa, a pincébe menet. A fiút is beavatta, hogy pontosan mire is kell neki apja öröksége és egy kis óva intéssel, biztatással meg is kapta azt.

Az este közeledtével már szinte alig bírta kivárni a takarodó utáni órát, hogy újra, a kissé nyirkos, hideg pincefolyosón baktasson a Professzor lakrésze felé. Miután odaért az ajtó elé, körülnézett alaposan, hogy még véletlenül se lássa meg egyetlen elkóborolt diák sem, majd bekopogott az ajtón, ami rövidesen ki is nyílt. Beslisszant, majd a férfi is körülnézett -ha esetleg mégis lenne valaki a folyosón -, úgy téve, mintha egy állkopogás lett volna. Az ajtó becsukódott és a köpeny is lekerült a lányról, aki csak állt, nézte a szikár, mégis izmos férfit, aki előtte állt és kifürkészhetetlen arccal nézett rá. Mindketten néma csöndben nézték a másikat, ami pár másodperc után zavart csönddé változott. Nem tudta Hermione, hogy most mit is kellene mondania, vagy tennie, így a férfitól várt valamilyen reakciót, de természetesen nem kapott. Sosem könnyítette meg a dolgát és kezdett olyannak hatni a szituáció, mintha ezek mind szintetikus akadályok lennének, mintha mindig azt akarná sugallni a férfi, hogy még visszafordulhat, még van esélye semmissé tenni minden eddigi történést; hogy talán ez lenne a legjobb és leghelyesebb.

A Mardekár ház feje megtanulta, hogy egy oroszlánnal van dolga; nem tudja elijeszteni. Eddig sem tudta és ezután még inkább nem fogja tudni. De talán ha nem ezzel próbálkozna, hanem belevinne egy - a házára teljesen illő - ravaszságot, akkor talán elérné a célját. De mi is a célja? Az, hogy elüldözze maga mellől? Az, hogy megszabaduljon tőle? Nem... ezt már tudta, hogy biztosan nem akarja. Már nem. De nem fogja csak úgy hagyni, hogy a Griffendéles lány, fiatal éveit elpazarolja és tönkretegye maga mellett. Nem fogja hagyni, hogy valami ostoba romantikus ábrándokba ringassa magát, ahogyan azt sem, hogy bármit is elvárjon tőle. Már rég nem akart megfelelni senkinek és úgy érezte, nem is tudna. De ahogyan ott állt előtte, a nagy barna szemeivel, zabolázatlan barna lobonca árnyékából nézett rá értetlenül, rájött, hogy egyáltalán nem akarja, hogy a lány meggondolja magát és azt sem, hogy kilépjen az életéből. Így hát, egy magában eleresztett "Te szentimentális idióta!" sóhajjal közelebb lépett, két kezébe vette a lány arcát, s élét végigsimítva lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. Miután elhúzódott tőle, egy teljesen más arc tárult elé. Sehol az értetlenség, sehol a zavar, csak a puszta tisztaság és boldogság. A szemei elárulták, és az az apró mosoly. Igen, tudta, hogy ezek azok az apró testi jelek, amik talán értelmet adnak a mindennapjainak. Akarta, hogy ezek adjanak értelmet a mindennapjainak. Akarta ezt a bátor oroszlánt.

Hermioneban ténylegesen eltűnt minden kétség, miután a férfi megcsókolta. Nem volt hosszú csók, de minden szónál többet adott neki. Minden értelmet nyert. Úgy érezte, megérte ez a hosszas várakozás és vágyakozás, minden történéssel együtt; legyen az pozitív, avagy negatív. A kanapéra ülve, belenézett a vidáman játszadozó tűzbe és tudta, hogy nem is lehetne jobb helyen az univerzumban, mint ahol most van. Ide tartozott. Nem a pincébe, vagy ebbe a lakrészbe. Hanem Perselus mellé. Valahol tudat alatt tudta persze, hogy nem tart minden örökké, ahogyan ők maguk sem, viszont most nem is volt hajlandó ilyen gondolatokkal terhelni magát. Megélte a pillanatot, amit míg él, sosem felejt el. A pillanatot, mikor - lehet csak egy estére - ledőltek a falak és nem mesterkedett azon a férfi, hogy újakat állítson fel magában. Leült Hermione mellé, magához húzta, majd szoros ölelésbe vonta, ami hosszas csókban teljesedett ki.

————————————

Instagram: cicakak97