Zárójel

64. rész

Hermione végtelenül szomorúan és dühösen, szinte pillanatok alatt tért vissza a szobájába. Reggeli volt, így nem látta senki a klubhelyiségben. Nem értette mi történt, de egyben biztos volt: Perselus azért nem adott neki választ, mert rátapintott a lényegre. Nőnél volt. Hát jó... ha neki ennyit jelentette ez az egész, akkor kár is rágódni rajta. Persze, hogy kár! De hogyan is tudná kiverni a fejéből?! Neki sokat jelent a férfi, nem tudja csak így egyik pillanatról a másikra kiverni a fejéből a vele kapcsolatos gondolatokat, és ami még fontosabb: nem tudja kitépni a szívét! Egyetlen megoldás lenne: neki is horcruxokat kellene készítenie a lelke darabjaival. Más lehetőség nincs, úgyhogy maradnak a kínzó, fájó gondolatok. Leült az ágyára, majd elfogta a sírás. 

Perselus úgy vágott át az egész kastélyon, mintha csak pár métert kellene mennie, egy teljesen sík felületen. Percek alatt megérkezett. Nem gondolkodott, hogy ki láthatja meg, és ki, mit gondolhat róla, vagy a kis ténykedéséről. Mikor az ajtó előtt állt, nem kopogott, valósággal dörömbölt. 

Hermione felkapta a fejét, és nem értette ki akar tokostól bemenni az ajtaján. Azt hitte az első pillanatban, hogy talán Harry vagy valamelyik barátja, aki aggódik érte, hiszen már nem látták tegnap óta. Aztán az erőszakos dörömbölésből rájött, hogy ők nem lehetnek, hiszen nem szaggatnák rá az ajtót. Tisztába vannak a helyzetével, ennyire nem aggódnának. Hacsak nem Ron az. Ő nem tud semmit, legalábbis tőle magától, nem.

Mikor kinyílt az ajtó, egy pillanatig sem várt invitálásra, vagy arra, hogy Hermione kinyithassa a száját. Látta rajta a döbbenetet, talán ezért sem tudott szólni. Belépett, arrébb tolva a lányt, hogy azért mégse lökje fel. Becsukta az ajtót, s mikor visszafordult, már nem a döbbent arcot látta, hanem ugyanazt a dühös, oroszlánképet. 

-Mit akarsz itt?! Menj el! Hallod, tűnj el!-kiabálta a férfinak, miközben hátrébb lépett egyet. Nem akart közel lenni hozzá, legszívesebben most is nekiesne. Neki esne és cafatokra szedné!

-Nyugodj le! Nem te vagy itt az áldozat! 'Mocskos vén szemét?!' -Komolyan? Ennyi? Én kértem hogy szeress belém? Én voltam mindig a sarkadban? Én kezdeményeztem? Én??- a végére ő is ordított lánnyal. 

-Hányszor utaltam rá, és mondtam, hogy ez így nem fog működni?! Hogy nem szabad működnie? Gondolkozz el el kicsit a saját szerepeden, mielőtt engem okolsz mindenért! Mit tudtam volna tenni? Egy fiatal lány, aki szép és csinos is, belém szeret. Először azt hittem, hogy csak egy rossz álom, vagy egy nagyon kegyetlen tréfa. Aztán, mikor nem tudtam felébredni, rá kellett jönnöm, hogy nem álmodom. Ez egy valóra vált rémálom! De nem is egy rossz tréfa, hanem a valóság! A kegyetlen valóság az, hogy egy diákom belém szeret! Egy olyan diákom, akit nem tudok hosszútávon mindig élből elutasítani, mert nekem is tetszik. De ez nem jelent szerelmet! Nem voltam az, most sem vagyok. De nem is hibáztathatsz ezért, mert nem én erőszakoltam rád magamat, hanem te rám!-a mogyoróbarna szemek megvillantak, s Hermione keze leírt egy félkört, miközben a félkör felénél a férfi arcán csattant a keze. 

-Utállak!-mondta halkan, s közben elkezdtek folyni a könnyei. -Perselus Piton, esküszöm neked, hogy utállak! Bánom a percét is, hogy megmentettelek. Neked nem való az élet, igazad volt.-mondta végig a férfi szemébe nézve, majd sarkon fordult és otthagyta a saját szobájában. 

Hermione a tóhoz ment. Szüksége volt a friss levegőre. A természetben akart vigaszt találni. A zöldellő környezet, a Nap fénye, a tóban lévő apró életek. Csodálatos látvány, de a gondolatait ezek sem terelték. A padon ülve arra jutott, hogy igaza van Perselusnak mindenben. Ő tehet a kialakult helyzetről és arról is, hogy többnek látta a Professzort, mint ami. Nem annak látta, aki, hanem, amit ő akart látni benne. Igaza volt, ő a hibás. Pontosan ezért is fájtak ennyire a szavai, hiszen az igazság csak az, ami igazán tud fájni. Ettől függetlenül nem bánta meg, amit mondott neki. Azt sem, hogy felpofozta. Egyfajta elégtétel volt mindazért, amiért kihasználta. Mert kihasználta és önző volt. 

Perselus a lány szobájában várta vissza. Volt ideje gondolkozni, mert a Griffendéles sokáig elmaradt. 'Perselus Piton, esküszöm neked, hogy utállak! Bánom a percét is, hogy megmentettelek. Neked nem való az élet, igazad volt.' egyre csak ezek a mondatok jártak a fejében. Bár ne lett volna igaza. Bár ne így alakult volna. Kedvelte a lányt. Ha nem is szerelemmel, de szerette. Már régóta hálás volt neki, hogy megmentette. Rátapintott, és fájt neki minden egyes szava. Mintha csak késeket döfött volna belé. Nem, ez rosszabb volt. A késszúrások egyszer begyógyultak volna, de ezek...? Talán soha.

-----------------------------------------------------------------------

Instagram: cicakak97