Zárójel

13. rész

Így aludtak el, egymás karjában. Piton, talán még sohasem aludt ennyire nyugodtan. Olyan jó érzéssel töltötte el, amikor átölelte a lányt, majd viszonzásként Hermione egy puszit nyomott a kézfejére, melyet átkarolt. Azt a pár centiméter távolságot azért tartotta, hogy a lány ne szűrhessen le semmit, amit nem akar az orrára kötni. Másnap reggel, miután felébredt, valóban megbánta a tegnap estét, de nem úgy, mint ahogyan gondolta. Azt bánta, hogy nem hagyta Hermionenak a csókot, hogy nem volt a csóknak folytatása. Azt viszont tisztán érezte, hogy ennek a dolognak ezen a napon vége szakad. Ha visszamennek a Roxfortba, akkor ismételten - még szigorúbban, mint eddig -, tanár és diákja lesznek, nem pedig Perselus és Hermione. Nem  tegezhetik egymást a nyilvánosság előtt, ha nem szeretnének botrányt. Márpedig Perselus Piton nem szeretne botrányt! Ha visszamennek - a közös dolgozatjavításon kívül -, nem fognak ketten találkozni. –És, ez így van rendjén!-mordult rá egy hang. Elengedte a lányt, aki még mindig békésen aludt. Elhúzódott tőle, és elkezdte tervezgetni, hogy szépen lassan el kell érnie még ma, hogy a lány ne Perselus Pitonként gondoljon rá, hanem a zsíros hajú denevérként. Szépen lassan, visszaaludt a mérhetetlen csendben. Egy pár órával később felkelt, magára öltötte az iskolai viseletét, és leült a székbe, egy könyvvel a kezében, amit a polcról vett le. Amikor a lány elkezdett mocorogni, felnézett a könyvből. Tekintete szigorúan hatott. Hermione kinyitotta a szemét, majd körül nézett.
-Jó reggelt!-motyogta, ásítva. Piton csak morgott egyet. Úgy kell viselkednie, mint minden diákjával a Roxforton belül.
-Fáj a fejem! A tiéd nem?-kérdezte, míg nyújtózkodott egyet.
-Nekem ennél több kell, ahhoz, hogy másnapos legyek...-mondta szigorúan. -Miss Granger.-tette hozzá szúrósan.
-Perselus... komolyan?-temette az arcát a párnájába. -Megígérem, nem foglak tegezni az iskolában a nyilvánosság előtt, de már annyi mindent átéltünk együtt... tegeződjünk.-fordult az oldalára, s könyörgő hangon beszélt.
-Jól van, de csak akkor tegezhetsz, ha ketten vagyunk!-szűkítette össze szemét.
-Köszönöm, Perselus!-mosolygott.
-Nagyon fáj a fejed?-kérdezte kissé gúnyosan.
-Eléggé ahhoz, hogy kérjek a másnaposság elleni főzetedből.-emelte ki a párnából a fejét egy pillanatra.
-Csak a Roxfortban van belőle.-mondta monoton hangon.
-Akkor viszont... muszáj vagyok anyával húslevest főzetni.-mosolyodott el, kissé szomorkásan.
-Húslevest?-ráncolta a homlokát.
-Igen. Minden mugli azt eszik másnaposság ellen. Szerinted miért hagyomány, hogy minden vasárnap délben húsleves az előétel?-kacsintott rá, majd nevetett. -Uhh... ettől még jobban fáj!-kapott a fejéhez. Gyorsan kipattant az ágyból, majd leviharzott a konyhába.
-Anya!-szólt halkan az ebédlőben.
-Ne aggódj, húsleves van!-majd nevetésben tört ki ő is, és Hannah is.
-Nagyon vicces...-mondta gúnyos hangon, majd sarkon fordult és elindult vissza a szobájába. -Azért köszi!-kiáltott vissza.
-Anya a megmentőm!-mondta, miközben a szekrényhez ballagott, majd kivette a ruháit. Piton, magában nagyon jókat derült a lányon, és azon, amiket mond, de ebből semmit sem mutatott. Hermione felöltözött, majd a könyvet olvasó férfinak szólt, hogy menjenek le ebédelni. Amikor az asztalnál ültek, Piton felvette a 'Roxforti tanár' stílusát, Hermione olyan volt, mint aki meghalt, a többi családtag pedig normálisan viselkedett. Hannah nagyon jókat nevetett Mrs. Grangerrel azon, hogy Hermione ennyire készen van, és folyamatosan piszkálták. Néha Piton is elmosolyodott, vagy éppen nevetett, de többnyire fegyelmezett volt. -Mikor mentek?-kérdezte Mr. Granger.
-Apa, ha zavarunk nyugodtan szólj, nem kell burkolt megjegyzéseket tenni...-kuncogott fájdalmasan Hermione. Jót nevettek rajta, főleg Hannah és Joe. Mindenki tudta, hogy milyen Hermione humora, ha itthon vannak. Arról fogalmuk sem volt, hogy Piton még nem is látta ezt az arcát a lánynak. Amikor ennyire felszabadult, amikor ilyen cinikus, amikor nagyon jókat nevet egy-két csipkelődésen. Csak ült, és kémlelte a lány viselkedését. Egyszer-kétszer kapcsolódott be csak a beszélgetésbe.
-Komolyra fordítva a szót, úgy gondoltuk, hogy 19:50-kor, de én ebben az állapotban használhatatlan vagyok... és ne haragudj meg Anya, de nem segített a jó kis levesed!-nevetett. -Perselus ha nincs ellenedre, akkor mehetnénk hamarabb, olyan 19:00 felé is.
-Felőlem.-vont vállat Piton.
-Akkor ezt megbeszéltük!-csapta össze a tenyerét, ami olyan hangosra sikeredett, hogy egy fájdalmas nyöszörgés kísérte, a feje miatt. Miután felmentek, összepakolták a holmijukat. Pitonnak nem volt sok, de Hermionenak kellett a tértágító bűbáj. Ahogyan pakolászott a szekrényében, meglátta a régi 'Monopoly' társasjátékát. Megfogta, kivette a szekrényből, majd csendben a földre ülve, kibontotta. Mindeközben mosolygott.
-Mit találtál?-kérdezte Piton közönbös hangon, összevont szemöldökkel.
-Csak az egyik régi társast! Mennyit játszottunk vele... imádtam!-mondta kedevesen mosolyogva, miközben végigsmimított rajta.
-Mi a baj?-kérdezte a férfi, félredöntött fejjel, miután látta a lány szomorú mosolyát.
-Semmi, csak... annyira furcsa, hogy felnőttem! Már több, mint hét éve, hogy az iskolába járok, és külön vagyok tőlük... ez annyira... nehéz!-nyögte ki az utolsó szavakat. Piton csak elgondolkodva nézte egy pillanatig, majd szólásra nyitotta a száját.
-Ahogyan te is mondtad, nem tarthat minden örökké, mert akkor nem kezdődhetne valami új. Hermione csak bólogatott.
-Tudom, hogy semmi közöm hozzá... de...-nem tudta folytatni, mert Piton a szavába vágott.
-Így van, semmi közöd hozzá!-zárta le a beszélgetést. Nagyon jól tudta, hogy Hermione vagy a családjáról akar kérdezni, vagy pedig arról, hogy miért nincs saját családja. Nem gondolta esedékesnek megosztani a lánnyal a magánéletét.
-Rendben.-suttogta Hermione, majd csillogó barna szemeit a férfire emelte. -Köszönöm, Perselus, ezt a csodálatos hétvégét... hogy elkísértél!-szinte dorombolta.
-Csak, mert muszáj volt.-morogta Piton, hogy ne legyen annyira hálálkodó a lány.
-Akkor, megköszönöm McGalagony igazgatónőnek, hogy külön megkért a tegnap esti ölelésre!-húzta széles mosolyra a száját, a gúnyos hangvétel, pedig jól hallható volt.
-Granger!-mordult rá. -Ne feszítsd tovább a húrt!-nézett rá szúrósan.
-Én?! Dehogyis!-emelte fel mindkét kezét, jelezve, hogy megadja magát, de közben kuncogott. Piton mem tudta hogy kéne viselkednie. Pontosabban, tudta, de mégsem tudott egyértelműen az agya dominálni. Túl sok mindenen vannak már keresztül a lánnyal, hogy egyszerűen úgy bánjon vele, mint Ron Weasleyvel, vagy akárki mással. Ha viszont úgy bánik vele, mint tegnap este, akkor arra a későbbiekben, a lány is, és ő is elég csúnyán ráfázhat. Nem akart Hermionenak fájdalmat okozni, ezért is próbálta magát távol tartani - kivéve azt az egy-két alkalmat, amikor nem tudott megálljt parancsolni -, mert tudta, hogy milyen. Ő a zsíros hajú denevér, akiről az a hír járja, hogy a Roxforti diákok lelkéből táplálkozik, és sohasem alszik. Hermionenak semmi keresni valója egy ilyen ember mellett. Ezt a "jó" hírnevet eltekintve, tudja magáról, hogy mogorva, kicsit sem tud kedves lenni, cinikus és néha erőszakos is. A múltkori eset után, nem is értette, hogy a lány hogyan is tud megbízni benne. Nem tudta volna komolyabban bántani, de még így is, kék-zöld színt öltöttek az ujja nyomai. Egyszerűen csak egy magának való férfi, aki szörnyen nehéz eset, és az is marad. Lilly után, úgy gondolta, hogy sohasem fog tudni újra nőben bízni. És nem is akar majd! Természetesen voltak az életében, de egyik sem akart tőle többet, mint ő tőlük. Az igények és szükségletek kielégítése mellett, semmire sem voltak jók. Vagy legalábbis ő így gondolta. Hermione annyira más! Annyira tiszta, ártatlan, gyönyörű, okos és fiatal. –És a diákod, Perselus!-rikácsolt ismét a hang a fejében.