Zárójel

34. rész

Másnap reggel, Hermione eléggé fáradtnak érezte magát. Nagyon örült, az év elején kapott külön szobának a mini fürdőszobával, mert most pontosan erre a magányra volt szüksége. Át kellett gondolja, hogy hogyan tovább. Az eddigi életén nem sokat változtat, szeretett nagymamája halála, mégis oly' sokat. Lelkileg mindenképpen rengeteget, de más befolyása nem igazán lesz, mivel, amióta betöltötte a tizenegyedik életévét, és a Roxforba kezdett járni, nem sűrűn találkoztak. Büszke is volt mindig a kettőjük kapcsolatára, hogy a ritka viszontlátások ellenére, mindketten számíthattak egymásra. A ritka levélváltások is erről tanúskodtak. A szülei nem fogják tudni helyettesíteni, de sokat változtak az évek alatt, így biztosan megpróbálják majd. Minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy vasárnap ne essen nekik, s ne kapjon hisztéria rohamot. Már most tudta, hogy alig fogja tudni elviselni a körülötte lévő sürgés-forgást. Mindenki tudja a családban, hogy milyen viszonyban is voltak ők, s mindenki tudja, hogy neki a legrosszabb; annak ellenére, hogy mindenkinek fáj. Az ő Grangi nagymamája volt a világ legtündéribb embere, így valószínűleg sokan lesznek ott vasárnap; már csak az iránta érzett tisztelet miatt is. Vagy... lehet mégis változtat? Tegnap Perselus, egy eddig, meg nem mutatott arcát látta. Ez egy kicsit gondolkodóba ejtette, de aztán eszébe jutott, az egy hét múlva tartandó bál és Viktor esedékes érkezése. Ennél jobbkor nem is történhetne minden. Pont minden egyszerre. A fájdalom, az öröm, az izgatottság és az összezavarodottság, a mérhetetlen szerelem egyvelege kavargott benne, amit nem tudott hová tenni. Igen, össze volt zavarodva Perselus tegnap esti viselkedésén. Gyanította, hogy ez a valódi Perselus Piton, akit a sekélyes, gúnyos, undok, megvető Piton professzor rejteget. De vajon ki az, aki hozzá nyomja a falhoz, s úgy szorítja a kezét, hogy az foltokat hagy maga után? Ki az, aki olyan szenvedélyesen, mégis fenyegetően suttog a fülébe? Ki az, aki olyan szenvedéllyel csókolja, miközben a falhoz préseli? Ez Perselus Pitonhoz tartozik, vagy a rettegett Professzorhoz? Teljesen mindegy, mert a férfi minden lépését imádja. Mégis... egy része megakarja fejteni ezt a bonyolult férfit és másra sem vágyik, minthogy a titkok feltáruljanak előtte. A gondolatai végén rádöbbent, hogy már vagy negyed órája ül az ágya végében, így nagy nehezen összeszedte magát, felöltözött, megmosdott, és már úton is volt az Igazgatónő irodája felé. Megállt a nagy kőszörnyek előtt, majd várta, hogy kinyíljon. Percek múltán meg is történt, de meglepetésére, egy fekete taláros, magas, szikár férfi suhant el mellette. A szíve hirtelen nagyot dobbant, de nem mutatott különösebb érdeklődést. Nem tehette. Felsietett a csigalépcsőn, majd bekopogott a nehéz faajtón. Egy rövidke, de annál szívélyesebb fogadtatás után, helyet foglalt McGalagony professzorral szemben.
-Jó napot, Miss Granger!-mosolyodott el.
-Jó napot, Igazgatónő!-megpróbálta magát összeszedni, és felkészülni erre a hosszú beszélgetésre.
-Sikerült kipihennie magát?-kérdezte, most már azzal az aggódó kis fénnyel a szemében. -Ugye tudja, hogy az, amit tegnap tett, nem volt a legjobb döntés?!-hangja kicsit volt csak dorgáló.
-Igen, tudom. Sajnálom. Én... nem tudom mi ütött belém. Egyszerűen csak... elakartam tűnni a világ elől... azt hiszem.-suttogta az utolsó szavakat. Hangja remegett, sütött róla a bizonytalanság.
-Megkérdezhetem az okát?
-Igen.-mondta elhaló hangon. Elmesélte a levélben írtakat, majd egy kis noszogatás hatására az ezzel kapcsolatos érzéseit is felfedte Házvezető tanára előtt.
-Megértem, Kedvesem. Nagyon sajnálom, ami történt. Ha bármikor szüksége lenne egy beszélgető partnerre, nyugodtan keressen meg!-mondta, majd átnyúlt az asztalon és megszorította a lány kezét, ezzel is biztosítva együttérzéséről.
-Köszönöm szépen, Tanárnő!-mosolyodott el halványan. A könnyei kezdtek felszáradni az arcáról.
-Ha gondolja, Hermione -kezdte, mikor a lány már épp felállt volna- áttehetjük a bált, egy héttel későbbre.
-Megtenné?-kerekedett el, és hálásan csillant meg a lány szeme.
-Persze, ez csak természetes!-bólintott, egy halvány mosollyal. -Akár Mr. Krumnak is írhatok, hogy ne most hétvégén jöjjön, hanem a következőn.-ajánlotta fel.
-Igen az jó lenne.-vallotta be a lány. -Lenne még egy kérésem.-tette hozzá, kissé bizonytalanul.
-Hallgatom.
-Most vasárnap lesz a temetés, és mindenképpen szeretnék ott lenni.-sütötte le a szemét.
-Rendben, de most sem mehet egyedül.-nézett szigorúan.
-Piton professzor már ismeri a családomat, és a családom is ismeri őt. Lehet az lenne a legegyszerűbb, ha ő jönne.-ajánlotta fel, minden hátsó szándék nélkül.
-Igen, ez lesz a legjobb döntés! Ez egy elég sajnálatos esemény, és, ahogyan Ön is mondta, már ismerik egymást, így ezzel sem kell már foglalkozni. Beszélek a Piton professzorral, nem hinném, hogy lenne különösebb ellenvetése.-bólintott.
-Köszönöm szépen!-mondta, és már kint is volt az ajtó előtt. Viszonylag örült, hogy az Igazgatónő beleegyezését adta, hogy Perselus kísérje el. —Egy gonddal kevesebb.-gondolta keserűen. Nem volt rá jellemző, ez a szarkasztikus, hozzáállás, így ezzel, még saját magát is meglepte. Annak is örült, hogy elnapolják a bált egy héttel, mert nem lett volna képes ezek után részt venni rajta, már csak azért sem, mert nem illik. McGalagony professzor azt is elintézi, hogy Viktor egy héttel később érkezzen, amiért szintúgy hálás. Igaz, hogy csak egy hét haladékot kap, de megpróbálja összeszedni magát addig. —Az élet megy tovább.-gondolta beletörődően, majd sóhajtott egyet, de úgy érezte, mintha a lelkéből jönne. A fiúkkal és Ginnyvel nem találkozott reggel, hiszen ők már az órán ültek, mikor ő még csak felkelt. Tudta, hogy nekik is el kell mondania, miért volt ez az egész. Így hát beletörődve, elment a könyvtárba; addig is valami hasznosat szeretett volna csinálni. Két fájdalmasan hosszú óra múltán, idegesen pattant fel a kedvenc padjától. Visszatette a kivett számmisztika könyvet, majd már ott sem volt. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy minden sort, legalább kétszer kellett elolvasnia ahhoz, hogy fel tudja fogni, miről is szólnak a mondatok. A gondolatai minduntalan elkalandoztak: járt az agya a vasárnapon, a tegnapi levélen, Perseluson, a két hét múlva esedékes bálon. Ez a rengeteg gondolat, szinte egyszerre dörömbölt az agyában. Az ajtón kirobbanva, a folyosón, szinte vágtatott, mikor egy puffanás kíséretében hanyatt esett. A lehető legborúsabban felnézett, s látta a vele szemben ülő Mardekáros barátját.
-Neked is, szia Granger!-mosolyodott el, s ezen az ironikus hangvételen muszáj volt neki is elnevetnie magát.
-Ne haragudj, Draco! Nem tudom, miért siettem ennyire.-mondta, majd elfogadta a szőke fiú kezét, aminek segítségével felállt.
-Semmi baj, én sem igazán figyeltem.-sóhajtott. -Pont rajtad gondolkoztam, hogy jobban vagy-e már azóta?-nézett fürkészőn a Griffendélesre.
-Fogjuk rá.-húzta el a száját. Gyorsan körülsandított, majd elővette a pálcáját és kiszórt egy Disaudiot. Draco értetlen arcát látva, belekezdett. -Tudod, hogy vasárnap lesz a temetés, és képzeld, a Keresztapád elkísér.-mondta egy halvány mosollyal.
-Nagyon örülök! Tudtam, hogy jót fog tenni neked tegnap, hogy vele mész, és megbeszélheted vele ezt az egészet. Ő ajánlotta fel, vagy te kérted meg?
-Én kértem meg.-mondta a szürkés-kékes szemekbe nézve.
-McGalagony mit mondott erre az ötletre?-bízott benne, hogy semmi kifogása ellene, de muszáj volt megkérdeznie.
-Beleegyezését adta. Így egyszerűbb lesz, mert már mindenki ismeri a családomban. Vagyis... mindenki, akinek kell.
-És a hétvégére mentek, vagy csak vasárnapra?
-Csak vasárnapra. Hidd el, elég lesz a szüleimnek is most, ha csak egy napot leszünk ott. Főleg, ha addig nem hagyom ott őket.-forgatta meg a szemét. Draco arcára csodálkozás ült ki, ezáltal úgy döntött, hogy elmondja neki; már csak a félreértések elkerülése miatt is. -Ne értsd félre, nagyon szeretem a szüleimet, és amikor azt hittem, hogy elveszítem őket, kétségbe voltam esve, és nagyon rossz volt. Majdnem minden éjszaka megsirattam őket. De... mindezek ellenére, nem ismered őket. Most az lesz, hogy mindenki körülöttem fog peszterkedni és úgy fognak kezelni, mint egy pisist. Én ezt nem tudom elviselni. Már ismersz, legalább annyira, hogy ezt tudd rólam.-fújta ki a levegőt.
-Igen. Kitartást, Hermione. De azért, majd ha visszajöttök, valamikor elmesélhetnéd, hogy mi volt.-kacsintott rá.
-Nem lesz semmi.-forgatta meg a szemét, de a vizslató tekintet miatt még hozzáfűzte. -Jó, rendben, majd elmondom.-mosolyodott el egy kicsit. Eltávolította a Disaudiot, majd megölelték egymást, és már ott sem voltak.
Azt hitte, hogy a többiek még nem értek vissza órákról, de a klubhelyiségbe lépve tévednie kellett. Ott vártak rá, így mikor belépett, három kíváncsi szempárral találkozott a sajátja.
-Hermione!-kiáltotta Ginny. A többiek is köszöntek, majd már a kérdések kereszttüzében is találta magát.
-Mi történt?-kérdezte Ron, ajtóstul rontva a házba, így húgától csak egy megrovó pillantást kapott.
-Megbeszéltük, Ron!-fedte meg Harry is.
-Jól van na, de ti talán nem vagytok kíváncsiak?!-pufogott a vörös hajú fiú.
-De igen, Ronald! Csak tudod, nekünk vannak érzéseink.-forgatta meg a szemét Ginny.
-Jól van, nyugodjatok meg. Mindent elmondok.-csitította őket kedvesen, Hermione.
-Na látjátok.-mutatott barátnőjére, Ron. Hermione is csak megforgatta a szemét, majd elmosolyodott. Ezek után jött csak a történet lényege. Mint, a McGalagonnyal való beszélgetése során, itt is kisírta mindkét szemét, ahogyan megrohamozták az érzelmek. A fájdalom és a gyász mardosta a szívét és a lelkét. Nem tudott vele mit csinálni, csak abban reménykedett, hogy egyszer elmúlik; vagy ha nem is múlik el, de eltudja mondani könnyek nélkül. A többiek, Hermione legnagyobb meglepetésére, odamentek hozzá, majd szorosan magukhoz ölelték. Ekkor jött rá: történjék bármi is, a barátai itt lesznek neki.
-Ugye tudjátok, hogy mennyire szeretlek titeket?-kérdezte könnyektől csillogó szemmel, miután szétváltak.
-Ugyan már!-mondta Harry, majd folytatta. -Mi is nagyon szeretünk!-elmosolyodott, majd megszorította a lány kezét. Hermione hálásan nézett a szemüveges fiúra, majd az arca hirtelen fájdalmassá vált. Lesütötte a szemét, majd egész halkan beszélni kezdett.
-Vasárnap lesz a temetés. Piton professzor kísér el, mert McGalagony professzor nem enged egyedül.
-Add át kérlek a családodnak részvétünket!-szorította meg ismét bíztatóan Harry a kezét.
-Átadom.-mondta, majd Ginny átölelte, mikor látta, hogy a barátnője szemébe ismét könnyek gyűlnek. Harry nagyon jól tudta, hogy Hermionenak nagyon jó lesz, hogy az kíséri el, aki iránt érdeklődik. Így legalább ez is enyhít kicsit a fájdalmán. Nagyon jól tudta, hogy mennyit jelent, ha valaki olyan van mellettünk a nehéz időkben, akiért bármit megtennénk. Akit szeretünk. Hermione mikor kicsit megnyugodott, felemelte a fejét, és szétváltak Ginnyvel.
-Van egy rossz hírem.-kezdte bátortalanul, mert tudta a többieknek, vagy legalábbis Ginnynek mennyit jelent ez a bál.
-Ennél nagyobb már nem lehet.-mondta biztatóan Ginny.
-Ne haragudjatok rám... de elnapolják a bált. Igaz, csak egy hetet csúszik...-félénken felnézett a barátaira.
-Ne hülyéskedj már, Hermione!-szólt rá Ginny és Ron.
-Most komolyan egy hülye bál miatt aggódsz? Hogy haragudnánk már?!-fedte meg kedvesen Harry is.
-Akkor jó. Csak tudom, hogy mennyit jelent nektek és azt hittem haragudni fogtok, amiért miattam eltolták.
-Dehogyis!-vágta rá Ron.
-Így, nem most hétvégén jön Viktor?-kérdezte Ginny.
-Nem, majd egy héttel később, így csak a következő hétvégén.
-Jobb is így.-mosolyodtak el. Hermione nagyon örült, hogy ilyen megértésre talált a barátai körében, s már nem is volt min idegeskednie. —Nagyon szép elképzelés, Hermione Granger.-a hang a fejében ismét gunyoros volt, s keserű. Nagyon izgult a vasárnap miatt, hiszen hatalmas önerőre lesz szüksége. Aztán eszébe jutott, hogy holnap lesz Bájitaltan órája, aminek egyrészről örült, másrészről viszont nem. Attól félt, hogy majd a gondolatai ismét megrohamozzák, és úgy jár, mint ma délelőtt a könyvtárban, ennek köszönhetően pedig elrontja az elkészítendő bájitalt. Vagy, ami még rosszabb: felrobbantja az üstöt. Másrészről viszont örült, hogy láthatja a Professzort, mert ma azon az egy alkalmon kívül nem látta. —Talán majd vacsoránál.-gondolta reménykedően. Sóhajtott egyet, kimentette magát a barátai előtt, és felment a szobájába.