Zárójel

42. rész

Hermione az órája végeztével, szinte repült a Griffendél-torony felé. Barátai nem vették fel a számmisztikát, így megbeszélték, hogy majd a klubhelyiségben találkoznak. Odakint csípős hideg uralkodott, de ennek ellenére vágyott kifelé. Azzal a céllal haladt előre, hogy Viktort rávegye: menjenek a tóhoz. Útközben összefutott Lunaval, aki nagyon úgy festett, mint egy holdkóros, de ennek ellenére kedvesen rámosolygott.
-Hová mész, Hermione?-kérdezte kedvesen, álmodozó hangon, mikor a lány kicsit lassított a szőke mellett.
-Először Viktorhoz, majd a fiúkhoz a klubhelyiségbe.-felelte gyorsan. Szinte egy percet sem akart vesztegetni, hiszen annyi ideje nem látta már a fiút, és most tényleg eljött hozzá! -Jössz?-kérdezte ugyanolyan gyorsan, majd már el is indult. Nagyon izgatott volt, hogy beszélhessen a híres, kviddics játékossal. Luna egy vidám 'Igen.'-nel jelezte, hogy szeretne menni, majd nyomába szegődött és együtt haladtak a lépcsőkön felfelé. Mikor elértek a portréhoz, Hermione egy bocsánatkérő mosollyal tovább ment, s meg sem állt Viktor lakosztályának ajtajáig. Mielőtt kopogott volna, megigazította a ruháját, lesimította a haját, majd nagy levegőt vett, s szinte ezzel egy időben meg is fedte magát, amiért így viselkedik. Egyetlen ember miatt kéne ilyen parádét levágnia... —Mindenképpen beszélnem kell ma este Dracoval!-jegyezte fel fejben. Ezután határozottan bekopogott, majd várt.
-Szia, Hermione!-köszöntötte vidáman a fiú, majd szélesebbre tárta az ajtót, hogy beinvitálja.
-Sikerült már kipakolnod?-kérdezte körülnézve.
-Igen, többnyire.-felelte akcentussal.
-Nincs esetleg kedved kimenni? Megmutathatnám a tavat.-ajánlotta fel nagy reménnyel, mert már alig bírta kivárni, hogy a friss levegőn legyen.
-Rendben, szívesen megnézném.-felelte, s odalépett a kabátjához.
-A portré előtt találkozzunk, én is elmegyek a szobámba a kabátomért!-mondta, miközben felállt. Távozás előtt Viktorra mosolygott, majd már ott sem volt. Elsietett a szobájába, ahol magához vette a kabátját és a sálját. Egy pillanatra megfordult a fejében a sapka gondolata is, de végül úgy döntött, hogy arra nem lesz szüksége. Ezután eszébe jutottak a barátai, akik már biztosan tudtak róla, hogy hol is marad, így még jobban igyekezett. Viktor egy széles mollyal várta a portré előtt.
-Egy pillanat, csak szólok a fiúknak.-nézett rá bocsánatkérően, s ezzel el is tűnt a festmény mögött. Egy percbe sem telt, mire már ismét előkerült. A barátai egy "mindent tudó" mosollyal engedték útjára, és egyikük sem ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjék a párost. A somolygásra Hermione csak egy szemforgatással reagált, és válasz lehetőséget sem adva, faképnél hagyta őket.
-Mindig szólsz nekik, hogy hová mész?-kérdezte Viktor, mikor beállt közéjük egy kisebb szünet.
-Általában. Tudod ez ilyen... szoros kapcsolat köztünk, és sosem jelent jót, ha nem tudjuk hol a másik, így mindig, mindenki szól. De most mindenképpen szólnom kellett volna, mert úgy beszéltük meg a többiekkel, hogy a klubhelyiségben találkozunk.-mondta, és közben húzott egyet hanyagul a vállán.
-Mi a terved, ha befejezted az iskolát?-kérdezte érdeklődve.
-Igazából... még nem sokat gondolkodtam ezen. Mindenképpen tanulok tovább, de ennél többet egyenlőre nem tudok.-sóhajtott.
-Ráérsz még ezen gondolkodni, csak azt hittem, hogy már van valami terved.-felelt.
-És te Viktor?-nézett a lány ugyanolyan kíváncsian rá, de nem reagált a fiú előző mondatára.
-Kviddics.-felelte léhasággal, s azt a lángot, amit Hermione a szemében látott lobbanni, megirigyelte. Egy mosoly volt a válasza, és nem mondtak többet egymásnak. Egészen a tóig csendesen sétáltak egymás mellett. Hermione teljesen belefeledkezett a gondolataiba. Még nem is gondolkodott, hogy mi legyen vele a Roxfort után. Azt már most is tudta, hogy mindenképpen tovább tanul, csak azt nem, hogy hol és milyen ágon. Egy kisebb sóhajjal félrelökte a gondolatot, és úgy találta, hogy ráér ezen gondolkozni később. A másik dolog ami nagyon bántotta az volt, hogy már napok óta nem beszélt Professzorával. Az órán kölcsönösen figyelmen kívül hagyták egymást; Hermione nem jelentkezett, szinte fel sem pillantott az üstből, Piton pedig szinte rá sem nézett. Tudta, hogy nem mehet ez így tovább, mert elfogja veszíteni. Azt gondolta, ha eleget tesz a férfi kívánságának, és nem beszélnek, nem találkoznak, akkor megenyhül és rájön, hogy ez az egész helyzet képtelenség és ostobaság. Legnagyobb bánatára nem ez történt.
-Hermione?-szólt kicsit hangosabban Viktor.
-Mi az?-kapta fel a fejét. -Ne haragudj, csak elgondolkodtam.-nézett rá bocsánatkérően.
-Semmi baj. Nem akartalak megijeszteni, de az első megszólításra nem figyeltél.-mosolyodott el.
-Lassan a tóhoz érünk.-villantott rá egy széles mosolyt. Néhány perc séta után, Hermione meglátta a padokat, amelyeken ülni szoktak. A deszka mogyoró barna színe, most valami sápadt, fehéres barna színt kapott a zúzmara hatására. -Üljünk le ide!-szólt vidáman, majd az egyik padra mutatott. Kiszórt egy melegítő bűbájt a padokra, majd maguk köré is, és mielőtt leültek volna; a víz áztatta deszkát megszárította. Amikor letelepedtek a padra egymás mellé, nem tudta, hogy mit is mondjon. Miről kéne Viktorral beszélnie? Kérdezze a karrierjéről, vagy az iskoláról? Esetleg az utazást említse, vagy, hogy hogyan érzi itt magát? Nem mintha, olyan sok ideje lett volna már itt a fiú, de ez lehet nem is olyan rossz ötlet.
-És... hogy érzed itt magad?-fordult vele még jobban szembe.
-Jól! Jobban, mint legelső alkalommal, mert már nem olyan idegen a környezet.-felelt, végig tartva a szemkontaktust.
-Ezt úgy érted, hogy...
-Igen.-nevette el magát Viktor.
-Komolyan?!-Hermione arcán is megjelent egy jókedvű mosoly, de a döbbenet is teljesen látszott rajta.
-Miért ennyire hihetetlen?-kérdezte, de a széles vigyort még mindig nem lehetett letörölni az arcáról, de a lányéról sem.
-Azért, mert egy híres csapatban játszol, és ha ez nem lenne elég, akkor ott a tény, hogy te vagy a csapatkapitány. Folyamatosan utaztok, és alig tudom elhinni, hogy idegen helyen félsz, vagy esetleg szorongsz. Arról nem is beszélve, hogy annyira magabiztos vagy!-adott magyarázatot.
-Bármennyire is fura, vagy nem, de ez így van. Muszáj magabiztosnak lennem, mert ahogyan te is említetted már: én vagyok a csapatkapitány.
-Nem hittem soha, hogy nem félsz semmitől, mert mindenki fél valamitől. De, hogy pont ettől...-nevette el magát a helyzet iróniáján, majd Viktor is becsatlakozott a nevetésbe. Egy-két óra elteltével, már kezdett sötétedni, s a Griffendéles úgy találta jónak, ha visszatérnek a kastélyba. Hermione legnagyobb szerencséjére, Draco szembe jött velük az előcsarnokban, így nem kellett külön keresgélnie.
-Ne haragudj Viktor, de nekem most mennem kell.-fordult a Durmstrangos fiúhoz.
-Semmi baj, majd később találkozunk.-mondta, majd egy kézcsók, és egy Draconak szóló fejbiccentés után, elindult.
-Mi ilyen sürgős, hogy a lovagodat szinte lekoptatod?-ráncolta össze a homlokát jókedvűen a Mardekáros.
-Nagyon vicces vagy!-mondta rosszallóan, majd elnevette magát. -Szinte úgy is mondhatnám, hogy te.-ment bele a játékba.
-Mily' megtisztelő, Hölgyem!-hajolt meg előtte, s szinte alig tudta nevetését visszatartani.
-Hová menjünk, Uram?-kérdezte kihúzva magát, miközben belekarolt Draco felajánlott karjába.
-A körletem megfelel?-kérdezett vissza.
-Igen.-mondta mosolyogva, majd elindultak a pince irányába. Félúton elengedték egymást, hiszen nem lenne tanácsos egy szaftos pletykába keveredni, generálni pedig még úgy sem; miszerint kézen fogva vonultak Draco privát lakrészébe. Mikor leértek a pincébe, és elhaladtak a Mardekár-klubhelyiség előtt, összetalálkoztak néhány alsóbb éves diákkal, akik megszeppenve, vagy éppen rosszallóan konstatálták a Griffendéles érkezését. Draco egy szemvillanással elzavarta a bámészkodókat, és megszüntette a rosszalló tekinteteket. Azon imádkozott, hogy egyik kis minden lében kanál se rohanjon Házvezető tanárukhoz, hogy 'itt van az ellenség'.  Miután beléptek, hellyel kínálta a lányt, majd eltűnt italt hozni.
-Még sosem voltam itt.-lehelte körülnézve. -Nagyon szép!-mondta, miközben körbenézett. A bútorok sötét tölgyből készültek. A kanapé sötét barna bőrrel volt bevonva, s egészen az ajtóval szemben lévő falig fel volt tolva. Előtte egy méterre egy kis üveg dohányzóasztal kapott helyet. Oldalt csak néhány polc volt, amin egy-két könyv és műtárgyak hevertek. A fal színe fehér, és néhol zöld volt. A sötétzöld tökéletesen passzolt a sötét bútorokhoz. A nappali részből három ajtó nyílt. Egy, az övéhez hasonlóan kicsi fürdőszoba, egy kicsi konyha, és ezeknél nem sokkal, de nagyobb hálószoba.
-Én sem voltam még nálad.-felelt, miközben két pohár borral tért vissza. Odaadta a lánynak, aki hálásan elvette tőle. -Legközelebb hozzád megyünk!-villantott egy mosolyt.
-Köszönöm. Rendben!-somolygott.
-Mi az a fontos dolog, amiről ilyen sürgősen akartál velem beszélni?-nézett rá komolyan, de barátságosan. Látszott rajta, hogy a kíváncsiság szinte kifúrja az oldalát.
-Perselus.
-Azt mindjárt gondoltam!-kuncogta el magát. -Ezen belül?-vonta fel a szemöldökét.
-Tudsz róla, hogy már napok óta nem beszélünk, és... ez így nem jó! Mit csináljak, Draco?-nézett rá kétségbeesetten, majd kortyolt egyet a borból.
-Tudom, de szerintem, ha közelednél, akkor talán áttudnád törni a gátait.-mondta elgondolkodva.
-Miből gondolod?-nézett fel hirtelen, s a remény csak úgy csillogott a szemében.
-Láttam, hogy hogyan reagált, amikor Krum megérkezett. Azt hitte, hogy mindenki titeket és a romantikus egybeborulásotokat nézi - itt felemelte a kezét, mert a lány felháborodottan közbe akart vágni erre a megfogalmazásra -, de én őt néztem. Láttam a dühöt, a csalódottságot a szemében, és egy egészen rövidke pillanatra fájdalom suhant át az arcán. Ha nem néztem volna folyamatosan, akkor lehet, hogy fel sem tűnik, annyira rövidke reakció volt, de én láttam.
-Draco... el sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked, és, hogy mennyire szeretlek. Köszönöm!-suttogta könnybe lábadt szemekkel, majd egy újabbat kortyolt a borból. A szőke Mardekáros - aki eddig vele szemben, a fotelban ült -, odalépett hozzá, majd átölelte.
-Tudom, Hermione. Ahogyan én is hálás vagyok neked.-suttogta ő is. A későbbiekben arról beszéltek, hogy Draconak sikerült elhívnia a bálba Astoriat. és Hermione nagyon örült, hogy a fiú boldog. Már vagy két órája beszélgettek, mikor nem éppen finoman kopogtattak az ajtón.