Durván szeretve [befejezett]

14.rész

Másnap reggel napfényre keltem, ami kiégette a retinám. Fantasztikus élmény volt. Felültem a kényelmes, meleg ágyban, majd a mellettem lévő gyűrt takaróra néztem. Brayden nem volt mellettem. A ruhámat nem találtam, habár azt se tudtam, hol kéne keresnem, ugyanis sok minden kiesett tegnapról. Így hát felkaptam az első dolgot Brayden szekrényéből. Egy fehér felsőjét vettem fel, ami a fenekem közepéig ért, így a nadrág témát hagytam. Lebicegtem a csigalépcsőn, majd megpillantottam a félmesztelen főzőcskéző Braydent. A pultnak döntöttem a csípőmet, amikor azt is észrevettem, hogy zenét hallgat. A dallam hatására nekilátott apró mozdulatokat végezni. A számat mosolyra húztam, aztán már nem bírtam magamba folytani, elnevettem magam. Brayden megrezzenve nézett magamögé.

-Mi olyan mulatságos hercegnő?-kérdezte egy kaján mosollyal.

-Nem is tudtam, hogy ilyen táncoslábú vagy.-sétáltam hozzá, ellopva egy sültkrumplit.

-Reggelente futni szoktam, de tegnap nagyon részeg voltál, így inkább maradtam ebédet csinálni, nehogy nekem felgyújtsd a konyhám.

-Kikérem magamnak. Remek szakács vagyok.-játszottam meg a durcát, hátat fordítva neki.

-Jól aludtál?-dünnyögte a fülembe, átkarolva engem.

-Viszonylag.

-Tegnap nagyon gonosz voltál velem.

Héh! Várjunk csak!

-Haragszom is!-másztam ki a karjai közül.

-Reménykedtem benne, hogy elfelejted.-simította meg a tarkóját.

-Ha nem most, akkor pár óra múlva úgyis eszembe jutott volna.—mondtam, mire összefont karokkal dőlt neki a konyhapultnak.—Szemétség volt, amit velem tettél.

-Ugy tudom, hogy akkor is rám vártál? Pedig igazán le tudtál volna cserélni.

-Majd csettintésre, mi? Ha elém jött volna egy fiú és azt mondja tetszem neki, biztos hogy megpróbáltam volna megszeretni, csakhogy elfelejtselek.-dühöngtem.

-Tényleg?—kérdezte, mire bólintottam.—Akkor menj.-sóhajtott egy apró édes mosollyal.

-Mi?

-Le akarsz cserélni? Menj.-vonta meg a vállát.

Duzzogva fordítottam neki hátat, de ahogyan lépni próbáltam, teljesen lefagytam. A lábaim gyökeret eresztettek és a szívem, csak úgy könyörög az eszemnek, hogy bocsássak meg neki.

-Nem mész?

-Nem...Nem tudok...—mondtam dadogva, félénken, kicsit szégyelve magam.—Pedig el akarok menni.-dobbantottam egyet, de még mindig nem mozdultam.

Mögüllem lépteket hallottam, amikhez később két kéz simítása társult. Az oldalamon haladtak végig, majd a testhez rántottak.

-Nem, dehogy akarsz.—mondta, mire szívem kihagyott egy ütemet. A lélegzetem megakadt.—Itt akarsz maradni. Neked jobban fájna, ha elmennél, mint nekem.-dörmögte a fülembe.

Megfordultam a karjában és belenéztem azokba az elsötétült, csodálatos szempárba.

-Megebédelünk, aztán beszélgetünk egy kicsit.-gögyögött, miközben a hüvelykujját végighúzta az ajkaimon.

-Beszélgetni?

-Visszafogom magam.—harapott az ajkába, majd elengedett.—Azért ne állj gyakran háttal nekem. A felsőm nem elég hosszú.-hallottam a mosolyt a hangjában, ugyanis visszament a elkészülendő ételhez.

***