Durván szeretve [befejezett]

19.rész

Az éj leszállt, a hold világítja be az eget. Minden teljesen hangulatos lenne egy vacsorázhoz, valami romantikához. Ehhez képest jelenleg Brayden látott csókolózni Daniellel.

-Én megöllek!-rántott fel Danit Brayden az felsőjénél fogva.

-Elég!

-Te ne szólj bele!—menydörögte rám, majd elengedte Danit.—Mióta?-kérdezte tőlünk.

-Brayden ez...

-Mióta?!-kérdezte erősebb hangnemmel.

-Csak egy kicsi puszi volt. A szexet holnapra tartogattam.-nyalta meg a száját Daniel.

-Szemétláda!-húzott be Brayden ököllel neki.

-Azt mondtam elég!—kiáltottam el magam, amikor Ray újból a kezét emelte, egy újabb ütésre.—Fejezzétek be, azonnal!

-Na mivan bátyus? Rachel a kisfőnök.-gügyögött a kanapén könyöklő, vérző szájú Daniel.

-Bátyus?!-döbbentem le.

-Nem is mondta? Na de Brayden ez nem volt szép.-nevetett Dani, aki ismét Brayden szorításában volt.

-Te fogd be a pofád!

-Engedd el!-álltam egy helyben sokkot kapva.

-Ez nem rád tartozik.-fordította felém a fejét, de a tekintetét nem emelte rám.

-Engedd el.—ismételtem meg magam, amire már engedelmeskedett.—Daniel, menj el. Majd beszélünk.—vigyorogva távozott.—Brayden. Mit titkolsz még?-fordultam felé.

-Rachel...

-Mit. Titkolsz. Még?!-beszéltem tagoltan visszafolytva sírást.

-Nincs itt az ideje.-hajtotta le a fejét.

-Akkor tűnj el a házamból. Most!-emeltem fel a hangom.

Ő is elment. Én pedig a kanapén ülök, a fejemet fogva ismét.

Miért kell minden megérzésemnek
jónak lennie?! Legalább nála nem
jött volna be. Miért?

***
[1 hét múlva]

Már fáj a fejem a sok gondolkozástól. Megőrít a sok-sok Sms Braydentől, Danieltől, Vickitől. Anya csak a kamu vigyorom látja. Nem akarom elkeseríteni, pláne nem akarok magyarázkodni. Nem alszom egy hete rendesen. Felriadok vagy egyáltalán nem is alszom. Daniellel 3 napja beszéltem. Lecsesztem rendesen. Braydennel viszont azóta az este óta egyszer sem.

*1 új üzenet*

Brayden

>Hiányzol.
>Nagyon.
>Bocsáss meg. Kérlek Rachel.
>Ha ma nem írsz...ha nem
reagálsz...akkor ígérem, hogy soha
többet nem zavarlak.

Miért üt ez ennyire szívem? Annyira elegem van, hogy nem tudom mi bajom van!
Utálom ezt!

***

Eltelt ez a nap is. Az út mentén gyalogolok. Csak hallgatom a lassú depis dalaim és gyalogolok. A nap lemenőbe. Az aszfaltot nézem, miközben a lábaim is beleütköznek a "kilátásba". A levegőt egyenletesen veszem és lassan sétalok, amikor megérkezek az úticélhoz. Mély levegőt veszek és bekopogok. Az ajtó kinyílt, én pedig a férfi mellkasára dőlök, átkarolva őt.

-Szia.

-Szia.

A szíve felgyorsul, a karjai jobban szorítanak. Ahogyan ide jöttem, teljesen leblokkolt mindenem. Csak néztem a lábaim, ahogyan mozognak. A kopogásnál szintén. A férfi karjaiban lélegeztem fel és eszméltem fel, hogy mit is tettem és hogy mit is érzek.

-Azt hittem, nem jössz el.-sóhajtott.

-Nehéz lenne eldobni egy olyat, akit szeretek.

-Hogy mondtad?-a szíve kihagyott egy ütemet és gyorsabban vert.

-Szeretlek Brayden. Nagyon.-csordult le egy könnycsepp az arcomon.

-Jobb, ha nekiállunk beszélgetni.-puszilt bele a hajamba.

Nagyon nehezen engedtem el, utána meg már követtem. Leültünk az asztalhoz, ahol Brayden hátrasimította a haját egy sóhajjal. Remélem ez nem vitával végződik. A jó kimenetelű beszélgetéseket jobban élvezem. Mindkettőt jó befejezésű társalgásokat élvezem. Gondolom értitek.