Durván szeretve [befejezett]

41.rész

Összekuporodtam a kanapén és a sírást próbáltam visszafolytani.

-Rachel...-hallottam meg Vicki sóhaját.

-Nagyon rossz ötlet volt.

-Azt hittem segíteni fog rajtatok.

-Csak még jobban a lelkembe taposott.-karoltam át a térdeim, amikor Daniel is betoppant.

-Azt elmondta miért megy vissza?

-Nem. Csak annyit mondott, hogy ő nem tud engem csak barátként kezelni.

-Én előre megmondtam.-szólott Daniel.

-Mit?-kapta oda a fejét Vic.

-Azt, hogy szakítani fognak.

-Daniel csend!-mordult rá.

-Most mivan? Igazam volt. Brayden nem egy párkapcsolatba való ember. Fogadd el és lépj túl rajta.-vonta meg a vállát.

-Anno Dominic után is 6 hónapig magamba voltam zuhanva. Nekem nem megy egyről a kettőre.-vontam meg a vállam.

-Most hol van a lökött bátyám?

-Az emeleten.-néztem a lépcsőre.

-Beszélek vele.

-Te?—mosolyodtam el hitetlenkedve.—Te aki imádja idegesíteni?

-Ha bolond, ha nem akkor is a bátyám.-indult az emeletre.

***

Nem tudom mit beszéltek Danielék, de hatott valamit Braydenre, mivel azóta lejött és leült az egyik karosszékre. Persze nem szóltunk nagyon egymáshoz.

-Ez így rohadt kínos.-fogta a fejét Vic.

-Na nem mondod.-forgattam a szemem.

***

A kínos momentum csak kínosabbra változott, amikor eljött az alvás idő.

-Én alszok a kanapén.-jelentkeztem, mivel tudtam, hogy Vickiék az egyik szobában alszanak.

-Nem, te menj nyugodtan a hálómba, majd alszok én itt.-szólt Brayden.

-Nem foglalom el a szobádat.

-Miért?

-Mert elég emlék fűz hozzá, amiket felejteni akarok.

-Megakarsz feledkezni mindenről?-kérdezte Vicki.

-Igen, mert ha elmegy, akkor nem akarok jobban bőgni, mint azt tervezem. Szóval aludj te a szobádban.-pillantottam ismét Braydenre.

Egy szó nélkül, lehajtott fejjel ment ismét az emeletre.

***

Reggel egy meleg érintésre keltem, amit a homlokomon éreztem. Lassan kinyitottam a szemem és megláttam a mellettem ülő Brayden.

-Miért kell elmenned?-ez volt az első kérdésem felé, amikor megfogta a kezét.

-Mert muszáj.

-Ez nem elég. Ha már nem akarsz velem lenni mond azt! Ha már nem szeretsz mond azt!-emeltem fel egy cseppet a hangom.

-Komolyan így akarod indítani a reggelt?

-Mond ki! Mond, hogy nem szeretsz és akkor én is túllépek rajtad. Lehet úgy nekem...könnyebb lesz.-halkultam el, már alig hallhatóan.

Nem válaszolt, csak felállt és a konyha felé fordult, majd elindult.

-Azért pár szóra igazán méltathatnál!

-Inkább nem.

-Mi az, hogy inkább nem?!-ültem fel a kanapén, majd elindultam felé.

Nem kiabáltam, nem annyira akadtam ki, de basszus, azért fékezzen már.

-Figyelj rám.—fogta meg az állam.—Szeretlek. Érted? Nem azért megyek el, mert nem szeretlek, mert nem akarlak látni, azért megyek el, mert segítenem kell valakin.

-Kin?

-Az apámon.-sóhajtott.

-Engem akkor miért nem viszel? Teher lennék?

-Nem én csak...

-Én is hasznodra lehetnék.

-Ez nem így megy.-simította meg a fejem.

-Miért?

-Mert nem akarom, hogy találkozz vele.—láttam a fájdalmat a szemében.—Nem akarom, hogy úgy láss engem.

-Könyörgöm magyarázd meg! Apád nem kedvelne? Vagy-vagy...

-De ő igen.

-Akkor kiről beszélsz?

-Ivettről.—az arcomat befedte a döbbenet.—Ivett zaklat...egy ideje. Látni akar.

-Hogy jön apádhoz?

-Rach...az apám súlyos beteg és Ivett ápolja, ha nem megyek el, akkor képes megölni. Nem fog segíteni rajta többet. Kérlek érts meg. Nekem ott a helyem apával. Ott kell maradnom vele. Segíteni neki. Ápolni.-nyomott egy puszit a homlokomra, majd kiment.