Durván szeretve [befejezett]

23.rész

Másnap egyedül voltam otthon és rettenetesen vágytam Lasagnére, de mivel csinálni nem tudok (szégyen, nem szégyen), ruháimat felkapva elindultam a boltba. Az út rettenetes. A temető útba esik és egyszer sem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne fordítsam el a fejem és ne néznék be a rácsokon át. Néztem és néztem, amikor megláttam egy sírkőnél álló férfit, aki oldalra fordítva a fejét, azonnal ismerős lett számomra. Besétáltam a sírkert kapuján és elindultam a férfi felé.

✝️Paul Jugo García✝️
1999-2007

-Részvétem.-álltam Brayden mellé.

-Velem egy évben született. Egy napon. Ő volt a középső.

-Mi történt?

-Ugyanaz, mint Maxszel. Amit mondtál a kórházban, hogy 'nyugodj meg' 'helyrejön'...ugyanezt mondták az orvosok. Aztán...márcsak az öcsém lelketlen, testét tartottam a kezemben, miközben az arcára folytak a könnyeim. A teste elernyedt a karjaim között. Egy ideig...csak álomnak hittem...fel akartam ébredni, de később rájöttem, hogy valóság. Aztán beletörődtem. De most, ahogyan megláttam Maxet...Paul ugyanazt a balesetet szenvedte meg, ugyanúgy nézett ki az ágyon, ahogyan Max és szintén 8 éves volt. Az emlékek feltörtek, ezért siettem el.-láttam egy könnycsepett lefolyni az arcán.

Ezután kisétáltunk a temetőből a bolt felé indulva.

-Semmi baj. Nem kellett volna olyan hangsúllyal beszélnem veled. Sajnálom.

-Daniel 5 éves volt akkor. Tudja, hogy volt egy másik bátyja, de...sosem jött ki hozzá. Tudod mi a legborzasztóbb? 1-2 évvel később még csak tudomást se akart róla szerezni. A családban anya kedvence voltak ketten...én pedig apáé. Dani utált osztozkodni anyán, így amikor Paul meghalt, minden idejét vele töltötte. Mindennek lehord engem neked, mintha ő annyira tökéletes lenne.—egy gúnyos mosolyra húzta a száját.—Az igazság az, hogy mindketten romlottak vagyunk. Ő az írigységgel...én pedig az uralkodásommal.

***

Áthívtam magamhoz Braydent, ahol csináltam neki teát és benyomtam valami nyugtató, halk zenét.

-Sajnálom, ha rád hoztam a frászt.

-Mivel?-kérdeztem a saját teámba kóstolva.

-A hasonlítással. Ha Paul, akkor Max is.

-Volt hasonlóság, de akkor sem könyvelheted el ezt így magadban.

-Nem akartam így elkönyvelni...csak annyira...vérfagyasztó. Nem szeretném, ha Max elmenne. Igaz az edzője vagyok, de egyben a barátja is.

-Mesélte, hogy segítettél neki fociban és a szekálóktól is megvédted.-mosolyodtam el, persze Brayden is.

-Jó srác.

-Mintha az öcsém lenne.—ittam bele ismét a teámba.—Láttam a szemedben a kórházban, hogy tényleg fontos neked és ez számomra fontos.-mondtam, mire megbiccentette a fejét.

***

Egésznap velem maradt. Fimeztünk, kifeküdtünk a függőágyba, estefele meg a csillagokat pásztáztuk.

-Ideje mennem.-simogatta a karom.

Már egy ideje, amúgy cirógat, ami kezdett elálmosítani.

-Rendben.-ásítva keltem ki a függőágy ingatagságából.

Elkísértem az ajtóig, ahol egy csókkal búcsúztunk egymástól.

-Szeretlek.-súgtam az ajkaira.

-Én is.-nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.

Becsuktam az ajtót és a szobám felé vettem az irányt, ahol rávettem magam az ágyra. Gyorsan el is nyomott a szundizhatnék.