Durván szeretve [befejezett]

22.rész

Egymással szemben ültünk a kanapén, amikor Brayden egy sóhajjal neki kezdett.

-Mint említettem a mostohaanyám nem bánt velem úgy, mint ahogyan kellett volna. Nem anyaként viselkedett, nem úgy törődött velem. 20 éves voltam, amikor Ivett...többször is kényszerített a szexre.—akadozott a hangja.—Én nem...nem akartam. Ellenkeztem, ahogyan más is tette volna...—húzta fel felsőjét hátat fordítva nekem.—de ő nem hagyta. Amint nemet mondtam...megégetett. Cigivel vagy kisebb fémekkel.—ledöbbentett, amit láttam és furcsánlottam, hogy nem vettem észre. A háta alsó része körülbelül 10-13 pöttyel és/vagy csíkkal volt megpecsételve. Amikor hozzáértem volna, visszahúzta a felsőjét és felém fordult ismét.—Többször is megfenyegetett, bántalmazott. Nem egyszer vérzett valamim, mert ő hozzámdobott tárgyakat. Mikor a kulcsait, mikor a tűsarkúit. Apa és a vérszerinti anyám...semmit sem tudtak. Nem mondtam nekik semmit.-a szemei annyi fájdalmat árasztottak magukból, hogy lassan átéreztem a történteket.

-Sajnálom, hogy nem hallgattalak végig tegnap. Nem gondoltam, hogy ilyen komoly.-húzódtam hozzá közelebb, megsimítva a karját.

-Nincs vége...—emelte meg a fejét, hogy a szemembe nézhessen.—Ebben éltem teljes 1 évig. A következő 1 évben feladtam. Hagytam, hogy kihasználjon, hogy kutyaként kezeljen...hogy ő uralkodjon. A végére már eltanultam mindent. Amit veled teszek...már a fele se annak, amit a volt barátnőmmel tettem.

-Mit csináltál?—tettem fel a kérdést, de megcsörrent a telefonom. Brayden bólintott, hogy vegyem fel.—Igen?—szóltam bele a kütyübe, amin Vicki neve villogott. Zokogást hallottam.—Vicki! Mi a baj?!-ugrottam fel a kanapéról.

-Max...

-Mi van Maxszel?!-fagyott meg az ereimben a vér.

Brayden is aggódni kezdett.

-Kórházban van.-alig hallottam, amit mond, úgy zokogott.

-Jézusom, mi történt?-kaptam a szám elé a kezem.

-Elütötte egy autó.-a mondat végére ismét eltorzult a hangja.

-Hol vagy?-kaptam magamra a kabátom, közben mutatva Braydennek, hogy jöjjön.

-A Frank utcai kórházban.

-Azonnal ott vagyok.—nyomtam ki a telefont.—Maxet elütötte egy autó. Vigyél el kérlek.

-Ez természetes.-sietett ki a kocsihoz.

Beültem mellé.

***

-Hogy történt?-kérdeztem Vicet, amikor már beértem.

Viszonlag nyugodtabb volt, amikor az orvosok azt mondták, hogy helyrejön.

-Elmentünk a Colosseum melletti focipályára. A labdája kigurult az útra. Utána szaladt. Aztán meg márcsak a testét láttam. A kocsi meg sehol sem volt.

-A szüleid?-kérdezte Brayden Max kezét simogatva.

-Nekik máshogy meséltem. Ő nem régiben mentek el.

-Mit mondtál nekik?-érdeklődtem a kisfiú haját simogatva.

-Hogy utána szaladtam. Tudod, hogyha megtudná anyám az igazat, ki is dobna a házból.-erőltetett egy mosolyt az arcára, ami persze kínjában volt.

-Helyre fog jönni. Erős fiú.-mondtam.

-Itt maradnátok? Hozok fel magamnak kávét meg valamit enni...itt maradok vele egész nap.-állt fel a székről.

Bólintottunk, ő pedig elment.

-Én kicsi Maxem. Gyógyulj meg minél hamarabb. Ugyanannyira vagy a kisöcsém, mint, amennyire a gyagyás nővéred az én nővérem is. Nem akarlak elveszíteni kis ördög.-cirógattam az arcát.

-Én ezt...ezt nem tudom elhinni.-Braydent látszólag eléggé megviselte az ügy.

-Nyugodj meg. Helyre jön.—mondtam, mire teljesen lefagyott.—Brayden?-fogtam meg a kezét.

-El kell mennem.-állt fel újabb fájdalmakkal a szemében, de amikor kiviharzott volna megfogtam a kezét.

-Most mi bajod?-erre nem válaszolva elindult ismét.

Vicki a szobába érve csak egy 'mindjárt jövök'-öt hallott. Az elviharzott férfi után mentem, akit a vállánál megfogva magam felé húztam.

-Azonnal magyarázd meg!—emeltem fel a hangom, de nem érkezett meg a kérésem.—Brayden!

-Mennem kell.-mondta lehajtott fejjel.

-Mégis hova?

-Paulhoz.

-Az ki?-érdeklődtem, hiszen ezt a nevet nem hallottam még a szájából.

-Az öcsém. A halott öcsém.-mondta, majd lelépett.

Ez az egész egyre bonyolultabb...
és...szomorúbb. Braydennek sok
fájdalma van még, amit nem ártana
elmesélnie.