A kettévált kard [Bakudeku ff.]

20.fejezet

Deku szemszöge:

A nap fényére keltem fel. Csendesen kimásztam Katsuki öleléséből, majd nyújtozkodva egyet Kirishima felé vettem az irányt. Kuramának hála sikerült a karját ,,visszanöveszteni", ami látható jól sikerült. Leülve mellé néztem egy darabig, majd Genji felé kaptam a fejemet. Legalább ő nem szenvedett komolyabb sérüléseket.

-Midoriya?- hallottam meg egy reket hangon, majd az előttem fekvő vörösre tévedt a tekintettem. Cápaszerű fogai szinte világítottak.

-Örülök, hogy jól vagy. Hogy van a karod?

-Jól, csak még nem mozgattam meg, hogy tényleg érzem-e.- nevetett halkan, majd egy lökéssel felült. -Nem megyünk sétálni míg felkellnek?- kérdezte miközben a többiek felé biccentett.

-Mehettünk. De akkor valami ételt hozni kellene.- gondolkoztam el, majd hirtelen egy ötlet jutott az eszembe.- Elmehetnénk horgászni. A régi házunkban azt hiszem, hogy a botok még meg vannak.

-Akkor menjünk.

Ahhoz képest, hogy a tavasz közepénnél járunk, eléggé hűvös volt. Még a köpenyemet is felkellett vennem. Az utcákon sétálva szinte rohamoztak meg az emlékek. Kellemesek és borzalmasak egyaránt. Egy kisebb széllökés az arcomba fújta a hajamat, amitől egy kicsit tüszentenem kellett.
Kiri ezen jót nevetett, majd tovább haladtunk a kavicsos úton.
A kis ház, amit régen ,,otthonnak" mondtam, még mindig ugyanúgy állt. Semmi kopás vagy törés.
Ahogy elértem az ajtóhoz megtorpantam. Biztos beakarok ide menni?

Remegve nyúltam a kilincsért, majd egy kattanással ki is nyitottam. De amit láttam, szinte meghökkentő volt. Bentről az indák teljesen benőtték az egész épületet. Mintha egy éve mentem volna el, pedig csak egy hét telt el.
A növényeket átlépve mentem a raktárnak alakított szobába. Kis erőfeszítések kellettek hozzá, hogy kinyissam. Amint sikerült 2 botért benyúlva, azonnal elakartam hagyni a helyet.

-Gyere menjünk.- ragadtam karon Kirit, mire értetlenül nézet rám. Nem mozdult meg.

-Miért sietsz ennyire? Nem akarsz itt maradni egy kicsit?

-Nem, nem akarok. Most pedig menjünk.- majd meg sem várva indultam el a folyó felé. Felzaklatott maga a hely. Anya.........

Némán kezdtem el sírni, hisz nem akartam, hogy meghallja. Éretten kénne felfognom a dolgokat, de nem megy.
Bassza meg, 17 éves vagyok, mégsem tudok úgy viselkedni mint egy felnőtt!!!!
Mindig Katsukinak kell vigyáznia rám, és már ebből elegem!!!! Gyengének érzem magam. Attól függetlenül, hogy én vagyok az egyik hordozó, nem érzem magam úgy, mint aki megérdemli!!!!

-Hé, jól vagy?- fogta meg a vállam Ei, majd maga felé fordított. Amint meglátta az arcom, elhúzta a száját, majd egyik kezével átkarolva próbált vidítani.

-Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. A teher amit cipelek, olyan mintha egyre jobban nyomna a föld felé. Anya miattam halt meg! Ha akkor nem mentem volna el, akkor ez az egész nem történik meg!- roskadtam össze, hisz már nem bírtam.- Nem érzem azt, hogy a kard jól döntött volna..........- suttogtam magam elé, mégis a vörös meghallotta.

-Figyelj, -ült le elém a fűbe - ha ezek nem történtek volna meg, akkor nem is találkozhattál volna velünk. Nem lennénk barátok. Nem Katsuki párja se. És szerintem ez neki sem tetszene. Bár az elején magának akarta mind a két kardot, de megismert téged. Téged, aki képes a veszéllyel szembe szállni, aki mindenkit megtudna védeni. Aki szinte ugyanolyan makacs, mint Bakugou. A sors téged választott a párjának, barátjának, társának. Ez ellen nem tudsz semmit. És szerintem anyukád büszke lenne rád, hogy ilyen fia van.- ezzek hagyta abba a beszédét. Emésztettem a mondandóját. Zokogva temettem a kezemet az arcomhoz. Teljesen igaza van. Egy barátra leltem benne. De nem sima barát, mintha a testvérem lenne.

-Köszönöm.- suttogtam elé, majd lassú mosolyra húztam a számat.

-Köszönd is! Ilyen hegyi beszédet nem mindennap fogsz hallani.- röhögött fel, majd barátian a vállamba boxolt. -Na ideje menni, a többiek nemsokára kellnek. Addigra vissza kellene menni.- kezét nyújtva segített felállni, majd együtt tettük meg azt a pár métert a tavacskához.

Egész végig beszélgettünk, nevettünk. 2 hálónyi halat sikerült elkapni, ami szerintem elég lesz mindenkinek. Visszafele nem szóltunk egymáshoz. Nem volt kínos, inkább nyugodt. Mindketten elvoltunk a saját világunkban.

-Amugy,- szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejemet - ha lesznek kölykök, minimum egyiknek a keresztapja leszek.- mondta halálos komolysággal. Lefagyva néztem a vöröshajúra, mire leesett mint is mondott. Az arcomba szerintem túl sok vér tódult.

-KIRISHIMA!- ütöttem meg a mellkasát, mire a fejemet kezdtem el takargatni, hisz már nagyon zavarban voltam.

-Nyugi, nyugi......

-Remélem, csak vicceltél.- néztem rá csúnyán, de ez sem hatott rá.

-Ki mondta, hogy vicceltem?- nevetett fel újra.

-Mi a vicc témája?- hallottunk meg előttünk egy hangot, mire arra kaptunk a fejünket. Kacchan karba tett kézzel és elég mérgesen nézet minket.

-Semmi haver, semmi. Halászni voltunk.- emeltük fel büszkén a zsákokat.

-És ez nem ad rá okot, hogy szóljatok?! Az egész környéket átkutattam utánatok! Azt hitem történt veletek valami.

-Nyugi itt vagyunk épségben. Na gyere, csináljunk reggelinek valót.- ragadtam karon a szőkeséget, majd egy tűzrakóhelyet készítve felraktuk a halakat sülni.

-Miről beszéltettek Furahajjal mikor jöttetek?- hozta fel újra, amitől akaratlanul is bepirultam.

-Semmit!- talán egy kicsit túl gyorsan mondtam, hisz összehúzott szemöldökkel nézet végig.

Itt az új rész, remélem tetszeni fog!
Szegény kis Izuku egy pillanatra megtört :'(
Annyira szeretem Kirit, annyira törödik másokkal <3
Jó olvasást :-)
Puszancs mindenkinek <3