A kettévált kard [Bakudeku ff.]

51.fejezet

Deku szemszöge

- Kacchan! Állj már le, Kacchan! - a kardjaink minden találkozásnál szinte szikráztak, ahányszor csak egymás közelébe értek. Nem értem, hogy ez a különös erő mégis honnan jönne. Valami nagyon sötét és kegyetlen mágia lepi el a testét, és percekkel később se tudok rájönni, hogy mi az.

Amikor elájult semmi jelét nem láttam, ennek az egésznek. És mégis, alig tettem felé pár métert, a fél kardot előrántva vágta meg a karomat. Nem mondom, kegyetlenül fáj, és nem győzöm magamat féken tartani, hogy ne itt ájuljak el. Az nekem se lenne jó, és Bakugounak sem. Segítséget se tudok kérni, hisz az isten háta mögötti helyen vagyunk, ahol nem él senki. Más szóval, egyedül  kell vele szembe néznem. Sóhajtva próbálok lábra állni, hisz az előbbi csapástól hátraestem.

Az egész testem remeg, és azt diktálja, hogy fussak. Fussak, ameddig még a lábaim bírják, és hagyjam itt őt a francba. De nem tehetem. Nem hagyhatom magára ezt az embert, aki életet adott nekem a továbblépéshez. Aki, már az életem része lett. Aki, a lelkem fele. Kisebb vért felköhögve néztem vele farkas szemet, de ugyanazok a rideg tekintettek néztek vissza rám. Vörös íriszei a semmibe tűntek, és helyettük a fekete dominált. Szó szerint úgy nézet ki, mint egy démon. A kardban lévő erő csak erősített az alapból kifogásolhatatlan mágiájának, és így szinte legyőzhetetlen. De nem adhatom fel, hisz a távolból a többiek számítanak rám.

Minden csapását egyre nehezebben és nehezebben tudtam kivédeni. Mozgása túl gyors volt a szememnek; és mindig szinte csak pár milliméter kellett, hogy ne szúrjon le. Őszintén, ezekben a percekben nagyon félek tőle. Nem akarom őt így látni! Nem akarok vele harcolni!

- Kacchan, kérlek térj magadhoz, ez nem te vagy!! - kiabáltam rá szinte kétségbeesetten, de semmit sem reagált rám, csak állt egy helyben. - Nem ismersz meg? Deku vagyok, emlékezz rám, könyörgök! Te mondtad nekem, hogy meg fogsz védeni mindentől! Te mondtad, hogy szeretsz engem! Hagyd abba, és térj magadhoz végre! - zokogva léptem előrébb egy lépést, a karomon lévő ing már teljesen átázott a vörös létől. Össze- vissza hajolgatva jött felém egyre közelebb és közelebb, én pedig úgy hátráltam. Bárcsak lenni itt valaki! Akárki! Nem akarom, hogy ő öljön meg!

A kardomat felé szegezve próbáltam védekezni, és erre a tettemre meg is állt. Nem mozdult, csak a földet nézte, valamit morogva az orra alatt. A kezemben lévő fegyver velem együtt remegett, és amikor felemelte a fejét, azt hitem elkiáltom magamat. Szörnyű volt...

- Meg... öllek... - motyogta az orra alatt hirtelen Kacchan, és szinte villám sebességgel került a hátam mögé. Reagálni se volt időm, ahogy lecsapott rám. A torkomon feljövő vas íze, undorítóan hatott bennem, így kénytelen voltam köhögni. A hasamat átszúró eszközre néztem, majd arra ráfogva próbáltam kitolni magamból. Persze hiába, hisz a mögöttem álló fiú csak egyre jobban nyomta és nyomta belém a kardot.

Meg fogok halni, ez már maga a tény. A látásom homályosodik; a lábaim remegnek; és egyre jobban folyik kifelé belőlem a vér. Nem is tény, inkább maga a szörnyű valóság. De abban reménykedem, ha tényleg nem élem túl, akkor ne hibáztassa magát, hisz nem tehet semmiről. Megszállták őt, nem saját akaratából tette azt, amit.

Mosolyogva fordultam hátra, majd kezemet az arcára téve néztem bele most fekete ónixaiba.

- Ne haragudj, hogy....nem tudtam....rajtad....segíteni..... - a lábaim feladták a szolgálatot, és magatehetetlenül rogytam össze a földön. A levegőt szaporán vettem, hisz éreztem, hogy már kész vagyok most megfulladni. Szememmel próbáltam vele szemkontaktust találni, de csak rideg arccal tépte ki belőlem a fegyvert. Semmi érzelem, semmi megbánást nem láttam rajta. És ez valamiért jobban fájt, mint még soha semmi a világon.

Utolsó levegőt véve néztem a semmibe, és mégis belül mosolyogtam. Mosolyogtam, és nem tudom miért. Talán a közelgő megnyugvás miatt? Vagy a béke? Már én magam se tudom. Szeretlek Bakugou Katsuki, és már azt fogom sajnálni, hogy ha magadhoz térsz, az én testemet fogod először látni a földön feküdve.... élettelenül.

,,- Kelj fel, fiam..."

Na, itt is lennék a következő résszel. Lehet kicsikét hirtelen ért titeket Deku ,,halála", de ígérem nektek ezek után nem lesz semmi ennél szörnyűbb ^^' Remélem azért tetszett nektek :) Pusszancs nektek babók <3