A kettévált kard [Bakudeku ff.]

46.fejezet

Bakugou szemszöge

Letudnám rágni az egész lábamat ebben a farkasordító hidegben. A hó szakad megállíthatatlanul, a szél is csak fújt és fújt. A köpenyem csuklyás részét a fejemre próbáltam szorítani, hogy ez a légicsapás le ne repítse rólam.
A mellkasom szinte jéghideg, és hiába próbálom takarni, egyszerűen nem ment. Szó szerint jégcsap lettem. Ajkaim lila árnyalatban pompáztak, ujjaim szinte hófehérre hűltek. Még a bennem lakozó mágia sem volt elég ahhoz, hogy melegen tartsam magamat. De akkor még nem is beszéltem Dekuról. Magát ölelgetve akarta valahogy átvészelni az egészet, persze eredménytelenül.
Nem értem. Amikor megérkeztünk szinte ragyogott a Nap, most meg pár órára rá szakadt a hó. Ez nem normális. Itt élek mióta az eszemet tudom, és még egyszer sem volt ehhez hasonló. És már a tököm ki van vele. Még egy árva kunyhót vagy istállót se látunk, ahova eltudtunk volna bújni.

- Kacchan... - hallom meg halkan mögülem Deku hangját, mire hátrapillantva néztem rá. Nagyon szarul nézet ki, rosszabbul mint én. Gyorsan átkarolva hideg testét akartam melegíteni, de nem tehettem semmit ha én is vacogok.

- Sajnálom, hogy belerángattalak... - suttogtam csukja alatti hajába, majd még jobban magamhoz szorítottam.

- Változz át... akkor talán jobb lesz neked... - emelte fel a fejét, majd egy bárgyú mosolyt küldött felém.

- Nem! Én meg nézem, ahogy szenvedsz?! - teljesen kétségbeesve néztem íriszeibe, de ekkor egy ötlet jutott az eszembe. Mindent meg kell próbálni, ami az eszünkbe jut, akár rossz vagy jó.

Eltávolódva felvettem ismét a hüllő alakomat, majd elülső lábammal egy pillanat alatt csináltam egy kisebb részt, ahol csak a sima föld látszódott. Orrommal beltoltam Izukut, majd az egész testemmel takarva a részt feküdtem le. Álkapcsomat résnyire nyitva hagytam, hogy a lángok a benti részt felmelegítsék.

A zöldhajú fiú szájából egyből feltört egy megkönnyebbült sóhak, majd közelebb kúszva melegítette magát a tűz mellett. Fejemet kicsit közelebb tolva néztem rá, mire mosolyogva kezdte simogatni az orromat. A kellemes érzésre kicsit megremegtem és még a szemeimet is becsuktam.

- Örülök, hogy itt vagy velem. - kezei megállás nélkül siklottak végig pikkelyes orromon, de a kijelentésén egyből lenéztem rá. Csak mosolygott. A szívem egy hatalmasat dobbant, még ebben a jókora testben is.

Táskájáért nyúlva vett ki egy könyvet, majd azt kezdte el olvasni. Békés volt a köztünk lévő hangulat. Ahhoz képest, hogy még megszólalni se bírtam, elvoltam azzal, hogy csak őt figyeltem. Csillogó szemeit, amikkel a lapokra nyomtatot betűket olvasta sorban; a pisze orrát, amivel az izgalmas részeknél meg-megmozgatta néha; arcgödreit, amikkel mindig kifejezte hangulatát; ajkait, amik mindig ,,O” alakban vannak, és egy percre se csukva be őket.

Mintha megérezte volna, hogy figyelem, felém vezette szemeit, majd arca egyből pírban úszott, utána próbálta takarni kezeivel.

- Annyira zavarbaejtő, hogy nézel... -zavartan motyogta kezei között, majd csillogó íriszeivel ismét rám nézet. Ha lehetet volna egyből visszaváltoznék, és addig csókolnám, amig csak tudnám.

- Miért érzem azt, hogy valami rosszra gondoltál? - nézet rám sejtelmesen, mire csak egy mosolyt próbálva néztem rá. És hogy mennyire ráhibáztál. És még milyen dolgokat csinálnék veled... de ez már titok marad. Persze magamnak.

***

Reggelre a havazás is elállt, így hatalmas testemről lerázva a több tonnányi latyakot, utána az alattam álló fiút néztem. Persze, ő meg az előttünk lévő erdőt, ami teljesen lepusztult lett a megváltozott időjárás miatt. A fák teljesen csupaszon álltak, néhányuk még ki is volt dőlve az orkán erejű szél miatt.

- Indulnunk kell. Még messze vagyunk a célunktól. - szólalt meg Deku, majd a táskát a hátára kapva várta meg, míg lefeküdve a hátamra tudott pattanni.

Szárnyaimat azonnal kitárva emelkedtem fel a talajról, de ekkor valami furcsa történt bennem. Mintha belülről pulzálna kezdett volna a testemben, és a fájdalom egyre jobban eluralkodott rajtam.
Üvöltve estem vissza a földre, majd összegörnyedve változtam volna vissza.... de egyszerűen nem ment. Az ordításom egyre hangosabb és hangosabb lett.

- Kacchan! - futott felém Deku, mivel a becsapodásnál jó pár méterre elgurult. Könnyezve néztem a felém futó testét, majd a kép egyre jobban kezdett halványodni. A testemre hullámokban jöttek a kínok, de valahogy sikerült a naggya részemet visszahúzni magamba, de innentől már csak a sötétre emlékszem.

Itt is lenne a kövi rész :)
Remélem tetszeni fog nektek ;)
Pusszancs mindenkinek babók <3