A kettévált kard [Bakudeku ff.]

31.fejezet

Bakugou szemszöge:

Kicsit szokatlan látványt nyújtott, ahogy Deku Kirishimát lebirkózza a földre. Bár, örülök neki, hogy nem az a gyenge termet, mint akinek az elején néztem.

Amint véget ért a reggeli produkció kimentem vele egy kicsit sétálni. Tudom, elég romantikusnak hat ez az egész, de meg kell vele beszélnem a tegnapi dolgokat. Mindkettőnknek ez volt az első alkalma, és....

...egy picit aggódóm, hogy talán neki nem tetszett. Lehet voltam már másokkal, de eddig sose jutottunk el.
Meghát nem is akartam. Egyiküket se tartottam annak, hogy ő lesz az igazi.

Erre színre lép Deku.
Azzal a különös kisugárzásával, amint az első pillanat alatt éreztem belőle.
Jó, tegyük azt is hozzá, hogy az elején nem csipáztam.
De amióta a fánál azon a hülye beceneven szólított, valami megdobbant bennem. Sose éreztem ilyen kapcsolatot egy másik ember iránt. Lehet csak a kardok a felelősök érte, de nem is számít.

Vajon ha a kardok nem lettek volna, akkor is találkoztunk volna? Vagy külön élnénk még most is? Nem látnám az a sugárzó mosolyát? Azokat az aranyos szeplőket az arcán? Azt a komolyságot, amikor valamin felhúzza magát?

Bele se merek gondolni mi lenne velem nélküle...

-Kacchan? Minden rendben? -kapom fel a fejemet hangjára, mire kissé aggodalmas arcával találtam szembe magamat.

-Semmi, semmi. Csak egy kicsit elmerengtem. -vakarom zavartan a tarkómat, mire vállrándítva tovább megy. Nem kell tudnia, hogy mire gondolok éppen.

Pár perccel később egy kisebb mezőt találtunk, ahol kis sárkányok játszadoztak. A kis zöldike csillogó szemmel figyelte őket, majd lassú léptekkel indult meg feléjük. A picik annyira megijedtek a közelségétől, hogy egyből elrepültek.

Sóhajtva ült le a földre, majd nézte a felhőket az égen. Hamar feladta most is. Tény és való, hogy a sárkányok és az emberek nem jönnek ki jól egymással.

Halkan kuncogva kezdtem el átváltozni. Remélem senki sem veszi észre!
Amint éreztem a bizsergést, fura érzés kerített hatalmába. Szarvak, szárnyak, farok.

Hatalmas lépésekkel indultam meg felé. Fejemmel óvatosan megbököm, majd zöld íriszeibe nézek.

-Kacchan? Mit csinálsz?! Észre vesz valaki! -kezdet sopánkodni. Unalmasan a földre feküdtem, majd az egyik elülső lábammal magamhoz húztam. Lenéztem rá, mire hangosan elnevette magát. Ha tudnék mosolyogni, akkor én is nevetnék vele. De ilyen formában elég nehéz.
Közelebb bújt hozzám, majd újra az eget kémlelve beszélt.

-Tudom miért hívtál ide. Vagyis csak sejtem. A tegnap estéről van szó, igaz? -minden izmomban megfeszültem még így is. Honnan a fenéből sejtette az egészet? - Nem kell félned, nem bántam meg egyáltalán. Örültem neki, hogy veled történt meg az első. Nem volt még barátom, akivel...tudod úgy lettem volna együtt. -sóhajt. -Nem abban az álomszerű családban nőttem fel, amit hiszel. Már meséltem, de a szüleim meghaltak. Vagyis, az apámról nem tudok semmit. Elhagyott minket, mikor kicsi voltam. Anya mellett nőttem fel, meg persze a barátaimmal. De akkor sem értem, hogy miért pont minket támadtak meg? Semmit nem tettünk, ami bármi problémával járt volna. És mégis.....az anyám meghalt, és árva lettem. Egy szerencsétlen....És ez ellen nem tudok tenni. Akkor is annak érzem magam, ha veletek vagyok. Nem érzem azt, hogy a családotok tagja lennék. Hibába figyeltek rám, nevetettek meg, akkor sem vagyok képes.......változol. -felnéz rám könnyáztatta szemeivel. 
A fejemet lassan ő elé fordítottam, majd mélyen a szemeibe néztem. Így nem tudok beszélni, de mégis  próbálom megértetni vele, hogy nincs egyedül. Amikor az én szüleim haltak meg, akkor mérhetetlen fájfalom költözött belém. Magamat okoltam mindenért. Hogy nem tudtam segíteni rajtuk. Hogy képtelen voltam figyelmeztetni őket a veszélyre.

-Ne nézz így rám, mert még zavarba jövök. Még akkor is ha ebben a formádban vagy.- pirult el egyből, majd a kezeivel próbálta takargatni magát.

-Hé, Midoriya nem tud.....- lépett elő Kirishima az egyik bokorból. Gyorsan felé kaptam a fejemet.
Amint észrevette a helyzetet, hátrahőkölve nézte a fiút. Nem ismert fel....

-Kirishima....én....- állt fel egyből Deku, majd kezeivel elkezdett mentegetőzni.

-Midoriya, ez meg?- mutat rám, majd lassú léptekkel megindult felénk. -Jó nagy darabot szedtél fel. Még a végén azt hiszem, valami királyi lények egyike. -nevet fel hitetlenkedve.

-Királyi lények? Azok meg milyenek?- értetlenkedik a zöldike.

-A nagyobb sárkányok, akik még nálam is nagyobbak azok királyi lények. Uralkodó típusúak. -magyarázkodik, ahogy egyre közelebb és közelebb jött. -De visszatérve, ő ki?

-Ő....- bizonytalanodik el egyből Deku, majd rám nézet.

Kérlek, ne mond el neki!

Meg is hoztam a kövi részt...
Hát babók, nemsokára vége a sulinak.....végre.
Már annyira elegem van ebből a netes tanulásból, őszintén inkább mennék vissza suliba ^^'

Remélem tetszett nektek ez a rész is, és nem lett nagyon elcsépelt XD

Puszancs nektek babók <3