A kettévált kard [Bakudeku ff.]

67. fejezet

Kurama szemszöge

Feszengve várakozott mindenki, hogy végre a vár elé érve megbeszéljük újra a stratégiánkat. Lehet csak én vagyok zakkant, de én többet vártam egy gonosz rejtekhelytől, hogy valami palota lesz és nem egy romos, szellemjárta vár. Ha még lehet egyáltalán ennek nevezni.

- Figyeljetek! Minden úgy marad, ahogy terveztük és senki nem megy el másfelé. Ha baj van, akkor mindenki azonnal kijön a várból. Értettétek? Shiro? - felvont szemöldökkel néz a szőke párja szemébe, mire az említett csak sóhajtva bólintott. - Remek! Akkor napkeltekor fogunk megindulni! - áll fel, majd nyújtózkodva egy fához sétál, majd a törzsének dőlve kezd el pihenni.

Oldalra pillantva néztem Kirishimára, aki kicsit idegesen tördelte az ujjait. Elmosolyodva léptem mögé, majd a derekánál ölelve magamhoz raktam fejemet a vállára.

- Kicsit félek... - suttogta halkan a fülembe. Jobban ölelve pusziltam meg az arcát.

- Nem kell félned. Meg fogjuk menteni Bakugout és mindenki mást, aki talán bent van. - suttogom vállára, majd felém fordulva teljesen és a mellkasomba bújik. Meleg lehelete csikizi a bőrömet, de nem szólok érte semmit, mivel ezt a pillanatot sem akarom elrontani.

- Tudod, ha véletlenül történne velünk valami, akkor most akarom inkább elmondani, mint hogy később megbánjam. - sóhajt fel. - Nagyon, de nagyon örülök, hogy megismertelek. Mondjuk nem számítottam ilyen kapcsolatra, mint ami köztünk van, de nagyon örülök neki. El se hiszed, hogy a jelenléted mennyire feldobta a hangulatomat, még ha rosszabb helyzetben is voltunk. Szóval, tényleg köszönök mindent. - szélesen mosolyogva néz szemeimbe, mire pirulva guggolok le. Istenem, a saját lábaim nem tartanak meg, annyira remegek. - Jól vagy? - guggol le elém, és próbál a szemembe nézni.

Kikukucskálva kezeim közül nézek bele a szemeibe, majd megfogom egyik karját és magamhoz rántom. A meglepettségtől nyikkan egyet, majd meg sem várva, hogy megszólaljon csókolom meg ajkait. Párnácskáit megérezve felnyögök, majd a derekába marva kapom fel az ölembe és kicsit bentebb megyünk az erdőben, hogy senkit se zavarjunk meg. Kirishima a nyakamba kapaszkodva piszkálja tincseimet, lábaival pedig a derekamat karolja át.
Egy tölgyfának nyomom a fiút, mire nyekken egyet, így szabaddá válik a nyaka is. Egyből odahajolva elkezdem csókolgatni és szívni a bőrfeletet, erre pedig a reakciója egy kicsit sem férfias nyögés.

- K-Kurama... - suttogja fülembe, mire elhajolok puha nyakától és a szemeibe nézek.

- Igen? - kérdezem meg halkan.

- Szeretlek. El sem hiszed, hogy mennyire szeretlek. - mondja vörös arccal. Hát ezzel csak még jobban zavarba hozott!

Pirulva nézem íriszeit, miközben lassan leteszem és szorosan magamhoz ölelem. Beszívom mélyen kellemes illatát, közben gyengéden a hátát simogatom.

- Olyan könnyen zavarba lehet téged ejteni. - nevet fel halkan, amit nekem is meg kell mosolyognom.

- Tudod - emelem fel egy idő után a fejemet - arra gondoltam, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, akkor nem jönnél el velem világot látni?

Döbbent arccal figyelte az enyémet, én meg bepánikoltam, hogy talán nem is fog neki tetszeni az ajánlat. De persze ezt is túl reagáltam. Örömében a nyakamba ugrott, én pedig elvesztve az egyensúlyomat hátraestem a bokorba. Nem volt valami kellemes érzés, hogy a gallyak majd szét marják a hátamat és a kezemet, szóval Kirishimát kicsit megemelve szálltunk ki belőle. Amint a földre ültünk mosolyogva néztem szerelmem szemeibe és neki is hasonlóan csillogtak a szemei.

- Akkor mi a válaszod? - teszem fel a kérdést, mire hevesen bólogatva megcsókol. A csókba sóhajtva simogatom a kezeit, pirulva hagyva ezt a kis vezetést.

- Igen, örömmel elmennék veled bárhova Kurama. - suttogja ajkaimra, majd még egyszer egy csókot adva felálltunk és sietünk vissza a többiekhez. Shiro és Genji még nem értek ide, gondolom ők is megbeszélik a dolgokat. Dabi és Kira kisebb távolságot tartva pakoltak össze, a szőke gyerek pedig a fűben ült és dudorászott.

- Genjiék mikor érnek vissza? Vagy mikor mentek el? - kérdezem meg Kirát, mire unottan fordul felém és a fának dől.

- Pont akkor, mikor te is elmentél a vörössel. Egy pár perc és nekik is vissza kell érniük. - mondja, majd elkezdi a pengéit élesíteni. Sóhajtva hagyom ott, majd csatlakozom Eijirouhoz meg Kaminarihoz, akik éppen valami érdekes dologról beszélgettek. De egy szóval sem volt említve a közelgő háború.

Na, itt is lennék egy elég nagy kihagyás után, ami miatt bocsánatot akarok kérni. Tudom, hogy nem vagyok valami aktív a történet kapcsán, de semmi ihletem nem volt, hogy mégis hogyan kellene folytatnom. De meghoztam a részt, szóval remélem ez is tetszeni fog nektek.😊
A következőt nem tudom mikor hozom legközelebb, de megpróbállok most kivételesen sietni vele.

Pusszancs nektek babók💋