A kettévált kard [Bakudeku ff.]

64. fejezet

Kira szemszöge

Genji kürtjének a hangjára nem a legkellemesebb dolog a világon, de persze nem ordíthatom le a fejét, hogy fogja be. Nagy nap jött el, hisz ma támadjuk meg a démonokat, köztük a fővezérüket, hogy ennek a szarságnak egyszer és mindenkorra vége legyen. Nyögve felülve az ágyban túrtam bele hajamba, ami elég ramaty állapotban van. Alig aludtam valamit az éjszaka, szóval a sok forgolódástól tönkre is ment. De ne is beszéljünk egy bizonyos személyről, aki nem is hagyott aludni az éjszaka. Vagy a lábát dobta át rajtam, vagy megfullasztott az arcomba nyomott sörényétől. Esküszöm, hogy több hajszálat nyeltem egy éjszaka alatt, mint whiskyt vagy rumot. Morgolódva fordulok Dabi felé, majd egy jól irányzott, tökéletes rúgásommal a földre száműztem szegényt. Ne kekeckedjen velem, mert pórul fog járni. És meg is kapta a magáét. Kicsit közelebb csúszva a végégbe nézek le az eléggé mérgesen vagy idegesen figyelő fiút. 

- Csodálatosan szép jó reggelt neked . - vigyorgok rá elég szélesen, amit még én is kitudok erőszakolni magamból. Válaszul csak a vele esett párnát nyomja az arcomba, majd nyöszörögve feltérdelve néz rám újra. 

- Minek keltettél fel? - morogva dörzsöli meg a szemeit, majd rendesen felállva felkapja magára a tegnapi ruháit, amik a széken pihentek egész éjszaka. 

- Tudod, hogy dolgunk van. - szemeimet forgatva szállok le a másik oldalt, majd a sajátjaimat húzom fel magamra. 

- Nincs semmi kedvem menni. - szólal meg rekedtes hangján, mire kijelentésén felszalad a szemöldököm elég magasra - magasabbra, mint kellene -, és hitetlenkedve nézek a fekete sündisznóra. 

- Ezt most komolyan gondoltad, vagy a fáradtság beszél belőled ilyen marhaságokat? - bökök felé az egyik pengémmel, de csak a vállát vonva kapja fel az egyik kezére a fűzős csuklóvédőjét.

- Én meg a harc? Tudod, már nagyon elegem van ezekből az ,,idétlen" csatákból. Nem én okozom őket, akkor minek kell nekem is belefolynom? Bocsi, hogy ezt mondom, de legszívesebben szarnék az egészre és elmennék innen messzire a picsába. - övét felköti az oldalára, majd két kardot belerakja a tokjába.

- Akkor minek vagy még itt? Mert ha nem is akarsz harcolni, akkor minek vagy itt? - vonom kérdőre eléggé komoly szándékkal, mert ebben a pillanatban simán levágnám azt a csinos fejét. 

- Mert valaki itt tart. - motyogja halkan, majd oldalasan felém fordul. 

- Na, elég! Ezt ne merd rám kenni, megértetted? - sétálok felé nagy léptekkel, majd a falnak lökve fogom meg a felsője nyakát és eléggé durván nyomom annak. Mélyen szemeibe nézve próbálok rájönni, hogy csak szórakozik-e velem, de semmi. Annyira komolyan nézett vissza rám, hogy még én is megijedtem egy pillanatra. 

- Nem kennem rád, csak elmondom a valóságot. Kibaszottul nem érdekel ez a csata vagy háború! Nem akarok itt lenni! És tudod miért? Mert legszívesebben felkapnálak a hátamra és addig meg sem állnék, amíg egy biztonságosabb helyre nem érünk. Boldogan élhetnénk együtt. Nem vágysz erre mindennél jobban?! - fogja meg a vállaimat, mire elcsapva gyorsan kezeit hátrálok egy métert. 

- Engem csak a harc érdekel és az érzelmekre nem hallgatok. Nem azt tanultam, hogy majd jön a szőke herceg és elvisz egy varázslatos helyre. Itt csakis magamra számíthatok és senki másra. Nem kell nekem senki. - mondom neki semleges hangnemben és az én részemről be is fejeztem volna a mondókámat, ha nem ránt vissza, bár ezúttal én vagyok a falnak szegezve. 

- Miért nem fogod fel, hogy többet jelentesz nekem, mint kellenél?! Basszus, szerelmes vagyok beléd és nem akarom, hogy egy ostoba háború elvegyen tőlem! - könyörögve ejti ki ezeket a sorokat, de csak a fejemet leszegve  várom meg, amíg elenged. Egyszerűen nem bírok ránézni, és nem azért, mert undorodnék tőle. Hanem azért, mert nem érdemlem meg azt a szeretetet, amit már csak az íriszeiből ad is. Egyszerűen nem megy. 

- Sajnálom, de nem megyek sehova. - tolom el magamtól elég messzire, majd arcát nézve rakom rá az egyik kezemet. A másikkal a zsebembe nyúlva halászok ki egy kicsi karkötőt, aminek a dísze egy kicsi tigris. - Ezt tartsd meg. Szeretném, ha a tied lenne. - mosolyodok el lágyan az ékszerre nézve. 

- De ezt miért kapom? - suttogja halkan, közben a kicsi tárgyat forgatja a kezében. 

- Az édesanyámtól kaptam mielőtt elhagyott volna. Sokat jelentet nekem és most szeretném neked adni. Fogadd el. - sóhajtva szorítom össze kezei között a legdrágább kincsemet, majd gyorsan a táskámat felkapva megyek ki a szobából. Ennyi érzelmet a szívem nem bír elviselni. 

Itt is lennék a kövi fejezettel, remélem tetszett nektek. Kicsit rosszul éreztem magam a hetekben, ezért tudtam csak most kirakni a részt. ^^' Puszancs nektek babók <3