A kettévált kard [Bakudeku ff.]

37.fejezet

Shiro szemszöge:

Pihengve kelltem ki az „ágyból”, majd egy kicsit kilépve a faházikóból néztem szét. Az eső eredményeképpen sok helyen nagyobb tócsák voltak, mintha valami hatalmas tó maradványai lennének.

Ásítva mentem tovább, majd egy kúthoz lépve mosom meg az arcom az egyik vödörben lévő vízzel. Ahhoz képest, hogy hajnalok hajnala van nagyon nagy a csend. Semmi mozgást nem lehet hallani, mintha mindenki elment volna. Vagy eltűnt. De ez csak fontosság kérdése.

Kissé szugerálva néztem előre a falu irányába, mire egy kissé szokatlan látvány keltette fel a figyelmem. Gyorsan rohanva vissza a kunyhóba próbáltam ébresztgetni Genjit, de egyáltalán nem akart felkellni. Megelégelve az egészet egy hatalmasat rúgtam az oldalába, mire egy hatalmasat nyögve felkellt, de volt olyan bamba, hogy a vele szemben lévő faasztalt telibe fejelte.

-Mi az isten van már?! -kérdezi idegesen, mire szőke tincsei közé túrva dörzsöli az eltalált területet.

-Valami nem stimmel a falu körül. Vissza kénne mennünk! -nézek szemeibe, mire csak legyintve egyet hagyta rám az egészet.

-Biztos csak képzelődől. Semmi baj nem lehet, pont azon a napon, mikor....!- még befejezni se tudta mire egy hatalmas csattanás hallatszódott, majd az egyik fa beszakította a tetőt. Köhögve kapkodtam a fejem a porfelhőben, hogy az ismerős fejet vegyem észre. De helyette valami sokkal rondábbat látam. A fejéből annyi csáp állt ki, mint tengerben a polipnak. Éles karmai voltak, gyíkszerű farka. Morogva próbált felém jönni, miközben valami másik hangot is kiadott. Gyorsan a karkötömért nyúlva hívtam elő a fegyveremet, közben imádkoztam, hogy Genjit ne a törmelékek alatt találjam meg.

A szörny nekem ugorva próbált a nyakam után kapni, de egy gyors mozdulattal a teste alatt csúsztam át, majd a kaszám hegyével végighúztam a hasán. Üvöltözve tántoródott
hátra, majd egyik karjával megpróbált felém csapni. Magam elé rakva egyetlen eszközömet próbáltam kivédeni, de ezúttal akkora erővel jött nekem, hogy a mögöttem lévő fal fogta fel a lökést.

Nyekkenve értem földet, de egy másodpercem sem volt, a szörny felém tornyosulva ragadta meg a bal karom ,majd emelt a saját szintjére.
Hörögve közelítette felém a fejét, közben másik mancsával az oldalamhoz érve végighúzta karmait. Ordítva kaptam a sebhez, amiből csak úgy folyt a vérem. Gyilkos pillantásokkal ajándékoztam meg a lényt, de még ez se használt. Teljes erejéből belecsapta testemet a földbe, majd pattáival is rám lépett.
A levegőt is szinte alig bírtam venni, annyira rám volt nehezedve a súlyával.

Már köhögnöm kellett, hisz a por keverte levegő nem a legjobb. A fegyverem is kb. egy méterre volt tőlem, mégse tudom elérni. Teljesen tehetetlenek érzem magamat ebben a pillanatban.

Sóhajtva hagytam rá az egészet. Nem fogok innen kimenekülni. És legalább reménykedhettek abban, hogy Genji kijutott innen. Legalább ez a gondolat csaljon egy mosolyt az arcomra.

Már a látásom is kezdett halványodni, és minden végtagom lezsibbadt.

Legalább megpróbálhattam volna elmondani neki, hogy mennyire kedvelem...

,,Megismernélek...”

Ez az egyetlen szó, ami a fejemben jelent meg. Ez az, amint szereték, hogy teljesüljön. Szeretnék végre tiszta lappal indulni felé, és megbeszélni az egészet. Hogy végre elmondjam neki.

Nem tudom, hogy hirtelen hogy került belém ennyi adrenalin, hisz a vérveszteségem is túl magas volt. De én beszélni akartam vele. Ha esetleg már utoljára, de elmondjam neki, hogy szeretem.

A démon lábát fellökve ugrottam a kaszám felé, majd visszafordulva levágtam a karját. Rángatni kezdte egész testét, majd a földre térdelve próbált felém csúszni. Gyorsan a hátára ugorva szúrtam mellé az eszközt, majd végighúzva rajta csúsztam le. Egy utolsó nyekenéssel adta tudtomra, hogy vége.

Lihegve fordultam a törmelék felé, majd a gerendákat próbáltam eltolni. Nem láttam elfutni, így biztos, hogy ide szorult be. Pár perccel később meg is láttam, ahogy a rajta lévő gerendát tartsa, hogy ne essen rá. Megkönnyebbülve tettem a faszerkezet alá a kaszám végét, majd ránehezedve próbáltam megemelni.

Könnyedén csúszott ki alóla, majd leporolva magát nézet szét.

-Szép munka volt. Segítettem volna, de ezektől a szaroktól nem bírtam mozogni! -csóválta a fejét, miközben kezét nyújtotta egy pacsira.

Mosolyogva nyúltam én is, amig meg nem szédültem, majd elé térdeltem. Gyorsan utánam kapva emelt az ölébe, majd sokoltan nézte az egyre rosszabbodó sebemet.

-Baszki...!.-sziszegte, majd a köpenye aljából letépve egy jó hosszú csíkot nyomta a sebnek. -Sajnálom, hogy nem segítettem... -motyogta, miközben végig a szemembe nézet. A szemeim könnyfátyol mögé voltak bújva, majd versenyt szántva folytak le az arcomon. Kezemet felé nyújtva simítottam végig arcfelületén, mire kissé megrezzent.

-Nem lesz semmi baj, meggyógyulok és kész. Rendben? -kulcsolta össze a lenti ujjainkat, majd homlokát az enyémnek döntötte.

-Akkor ígérd is meg.... -suttogta, mire egy hatalmas könnycsepp folyt végig az arcám, majd egyenesen az enyémen landolt.

Nem szóltam semmit, hisz akkora fáradság tört rám, hogy képtelen voltam tovább fent lenni.

Nagyon sajnálom ezt a sok kimaradást, de őszintén egy ideig nem volt semmi ihletem hozzá ^^'

De megjöttem, és remélem azért elfogadható lett :)

Puszancs nektek babók <3