☆ amare ad aras || woosan

8

₩

- Gondoltad volna hogy ez lesz? Mármint... Mikor te elmentél Kínába, nem sokkal azután mentem be abba a kávézóba, ahol most dolgozok. Yeosanggal ott találkoztam, és pár hónap után összejöttünk. Kiderült, hogy ugyanarra az egyetemre és karra jelentkezett mint én, és így elkerülni sem tudtuk egymást. Erre... Te megjelensz és ő hagy itt. - nevettem fel halkan.

- Tudod, hogy nem szándékosan hagytalak itt. - mosolygott hamiskásan. - Én is találtam magam mellé egy aranyos fiút... - sóhajtott.

- Komolyan? És őt miért nem hoztad el ide? - kérdeztem kíváncsian.

- Hát... Nem csak miattad és az írásjelek miatt jöttem vissza. Hanem a bűntudat miatt is... - motyogta. - Éppen a randinkhoz vásároltam, amikor kaptam egy hívást az anyukájától, hogy Deshi kórházba került, mert megpróbálta megölni magát... Nem sikerült neki, de kómába esett. - nézett el rólam. - Azt hittem, hogy a szülei életem végéig engem fognak átkozni, de nem. Mellettem ültek éjszakákon keresztül. Aztán az egyik reggel Deshi felkelt, és azt mondta "ha túlélem, vegyél el, ha viszont nem, felejts el"... Annyira szürreális volt, hiszen mintha érezte volna, hogy nem fog többet felkelni. - motyogta. - Ezután... Az egyik éjjel kicsit bealudtam mellette, hiszen az előző éjszaka nem aludtam a mondata miatt. Éreztem, hogy valami baj van, ezért egyből kipattantak a szemeim. Felhívtam Deshi szüleit, akik egyből a kórházba jöttek, és milyen jó is volt hogy szóltam nekik. Mindannyian el tudtunk tőle búcsúzni. És amikor az orvosok kimondták, hogy mikor állt be a halál... Mindenki egy emberként tört darabokra. Nem értettük, hiszen felkelt, de az orvosok is így voltak vele. Nem veszekedtek a szülők velem, hogy ez az én hibám, hanem magukhoz ölelve zokogtak, és azt hajtogatták; köszönik, hogy vigyáztam a fiúkra. Deshi temetése jobban megviselt, mint azt gondoltam. Eddig sem volt egyszerű a bűntudat miatt, de még nagyobb súly nehezedett rám akkor. Nem éreztem úgy, hogy ő lett volna számomra az igazi, de kedveltem a kis srácot. Azóta is hiányzik a hangja, a nevetése, és a hülye szövegei. - fejezte be mesélését, amit én már szinte bőgve hallgattam.

- Annyira sajnálom, Sannie! - öleltem meg szorosan.

- Minden rendben, ne sírj! - kuncogott halkan, és a fejemre simított.

- Annyira hiányzott már ez... Hogy azt mondd, minden rendben van.... De közben nem... Sannie, épp most mesélted el a barátod halálát... Csodálkozom, hogy te kibírtad sírás nélkül! - böktem mellkasára.

- Nagyon nehéz volt most is könnyek nélkül ezt elmesélni, de... Deshi azt mondta, felejtsem el őt. Sosem fogom őt elfelejteni, de túl lépni rajta túl tudok. És ehhez az kell, hogy sírás nélkül beszéljek róla. - húzott vissza magához.

- Igazad van... - motyogtam.