☆ amare ad aras || woosan

52

₩

- Hmm, Sannie... Mostmár tényleg ennék valamit! - nyújtózkodtam egyet, miután kipihentem az előző fél órát. Ahogy visszahúztam magamhoz egy csókra, San letepert, úgyhogy nem tudtam szabadulni. Most pedig így még éhesebb lettem.

- Én maradok fent, lefárasztottál! - mosolygott csukott szemekkel.

- Én fárasztottalak le? Már elnézést, de nem én voltam az, aki kérés nélkül gyorsított folyamatosan! - vágtam vissza durcásan.

- Mégis élvezted! - válaszolta. Csak dühösen sóhajtottam egyet, és inkább ráhagytam. Felkaptam magamra San egyik kék pulcsiját, és az alsómat, majd a telefonomat felkapva, ki akartam lépni az ajtón, de Hwiyoungba ütköztem. Az előttem álló ijedten kapott utánam, és a derekamnál fogva húzott vissza egyenesbe, viszont én ahogy kikerültem a kezdetleges sokkból, becsuktam magam után az ajtót, mielőtt még Sannak feltűnne bármi is.

- Ne haragudj, csak szólni akartam, hogy tettem el nektek is kaját.... - engedte el a derekamat zavartan mosolyogva.

- Oh, semmi baj... Én meg pont menni készültem, hogy egyek, mert már éhes vagyok! - válaszoltam halványan mosolyogva.

- Gyere, akkor melegítek neked! - mosolygott, s elindult a konyhába.

- Hongjoongék? - kérdeztem kíváncsian, és leültem az asztalhoz, amint beértünk a konyhába.

- Elküldtem őket a boltba! Kiadtam nekik parancsba, hogy hozzanak nekem egy üveg bort, ha már befogtak szakácsnak. - nevetett fel.

- Végülis, igazad van! - nevettem el magamat.

- Mióta ismered őket? - kérdezte kíváncsian, és szedett nekem egy tányérba a számomra idegen ételből.

- Azt hiszem, az egyetem első éve óta. Nem igazán nyitottam előtte az emberek felé... - kuncogtam. - De nem bántam meg, hogy barátkozni kezdtem velük, hamar kiismertem őket, és örülök, hogy ilyen barátaim vannak. - mosolyogtam.

- Én annak örülök, hogy benőtt a feje lágya az unokaöcsimnek! - nevetett fel ismét. - Egyébként a nagymamám főzte ezt gyerekkoromban, amikor rosszkedvem volt. Aztán ahogy idősebb lettem, megtanultam tőle, és bár nem olyan finom mint amilyen az övé volt, egész jól tudom elkészíteni! - mosolygott büszkén.

- Hmm, előbb megkóstolom, aztán eldöntöm, hogy jó-e! - vigyorogtam. Igazán jól nézett ki, és az illata is nagyon finom volt, viszont abban biztos voltam, hogy ilyet még nem ettem.

- Hát legyen így! - válaszolta. Ahogy belekóstoltam, kíváncsian várta a reakciómat, viszont én válasz helyett csak mosolyogni kezdtem, és tovább ettem. - Szóval ízlik? - kérdezte kuncogva.

- Naná! Ez lett az egyik kedvencem! Jöhetnél többet, mert nekem a pasim nem hagy időt főzni, Seoék meg hát... Még az elején vannak a főzőtudásnak. - nevettem fel.

- Mhm, igyekszem. Én is dolgozom, de megpróbálok többet jönni akkor! - mosolygott.

- Egyébként eddig hogy-hogy nem láttunk itt? - kérdeztem kíváncsian.

- Japánba költöztem a nagymamámhoz. Aztán elhunyt, és én képtelen voltam ottmaradni, szóval... Visszajöttem a régebbi lakásomba. Seonghwaval is tegnap beszéltem először, azt hiszem... Két és fél év után. - sóhajtott.

- Jézusom... Sajnálom a mamádat... - motyogtam.

- Szóra sem érdemes! Sosem félt a haláltól és örülök, hogy boldogan ment el, egyáltalán nem szenvedett. Szóval igazából csak akkor volt az azt követő pár napban borzalmas... Amíg felfogtam, hogy nem lesz többet, nem tudok kire majd támaszkodni... De aztán megtaláltam önmagam is, szóval... Mostmár minden oké. - mosolygott.

- Te aztán tudod, hogy hogyan csalj valakit az ágyadba. - hallottuk meg San hangját.