EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

1.

Türelmetlenül toporogtam a buszmegállóban és kapkodtam a fejemet jobbra-balra, hátha megpillantom a közeledő járművet. Az órámra pillantottam, abban a pillanatban körülbelül harmincadjára, de a kismutató még mindig nem szeretett volna továbblépni, túlságosan ragaszkodott ahhoz a 6-oshoz. Abba a pillanatban mondjuk ezt nem is bántam, hiszen reménykedtem abban, hogy nem fogok annyira nagyon elkésni.

Mindig ezt csinálom. Pontosan tudom, hogy nem 5 percre lakom a bártól, ahol már egy jó ideje pultosként dolgozom, mégis mindig későn indulok el, hogy aztán idegesen várhassak a buszra, olyanfajta rémképekkel idegesítve magamat, hogy a főnököm milyen formában fog elbocsátani. Főleg ma. Külön figyelmeztetett rá, hogy ma el ne merjek késni, ugyanis nagy forgalma várható a helynek. Mindenhol meghirdették, hogy nagykivetítőn vetítik ki a Forma-1-es magyar nagydíjat, amelyet eddig nagy érdeklődés övezett. Már túl voltunk a pénteki és a szombati napon, mind a két nap rekord mennyiségű bevétellel és folyamatos teltházzal a hátunk mögött zárhattuk be végül valamikor hajnalban a helyet.

Végre megpillantottam közeledni azt a buszt, amelyet már annyira vártam. Amint megállt előttünk, gyorsan felpattantam rá, odamutattam az ellenőrnek a bérletemet, és már le is csaptam egy szabad helyre. Talán az utolsóra, ami a buszon megtalálható volt. Körülnéztem egy kicsit, hogy miféle szerzetek választották ezt a tömegközlekedési formát a mai délután, és egyáltalán nem lepődtem meg, hogy sokakat láttam, akik valamelyik csapat merchét viselik valamilyen formában. Azon meg főleg nem, amikor nem csak én szálltam le annál a megállónál, amely a legközelebb volt a bárhoz, sőt szinte egy kisebb tömeggel haladtam végig a járdán, majd fordultam be egy kapun, ami a helyiséghez vezetett.

A bár, ahol dolgoztam igazán igényes kerthelyiséggel és beltérrel rendelkezett: ez a tulajdonos álma volt. Egy hely, ahova az ember bármikor jöhet kikapcsolódni és lazítani egyet akár egyedül, akár a barátaival. Nyáron főleg a kültér volt tele, az asztalokkal és székekkel kipakolt rész főleg ilyen alkalmakkor vonzotta a tömegeket, amikor valamiféle vetítést hirdettek meg. Sokszor szoktak itt filmklubbok lenni, focimeccsek vagy akár a már hagyományként visszatérő hazai formaautós futamok vetítése. Oldalt egy kisebb DJ pult is ki volt alakítva, szombat és vasárnap esténként élő DJ-s bulikat szerveztek.

Örömmel láttam, ahogy a különböző csapatok szurkolói össze-vissza vegyülve beszélgetnek a másikkal és iszogatnak közösen. Most még igen, a futam után már lehet nem lesznek ennyire nyugodtak, ha esetleg az ő kedvenc pilótájukat sérti meg egy másik csapat versenyzője. Előfordult már nem is egyszer, hogy a szurkolók összeverekedtek, erre az eshetőségre felkészülve már ott várakozott oldalt két biztonsági őr. Biccentettem mindkettejüknek, aztán siettem is tovább.

15 perc. Nem voltam benne biztos, hogy ennyi késést elnéznek nekem, holott tényleg nagyon szerettem itt dolgozni. A szüleim annyira nem nézik jó szemmel, hogy 28 évesen még mindig nem vittem semmire az életben, és az egyetlen életcélom még mindig ehhez a helyhez fűzödik. Azért remélem egy nap majd meg bírják bocsátani a szégyent és a csalódást, amit okozok nekik ezzel.

Beléptem a belső helyiségbe, intettem Rolandnak, aki már a pultban állt és folyamatosan szolgálta ki az egyre csak érkező vendégeket. Szinte bevágtam az öltöző ajtáját, ahol leraktam a táskámat, lekaptam a fogasról a Ferraris felsőt, amit ezen a héten viselnem kellett egész végig. De már csak ez az egy nap van hátra.

Kicseréltem hát a piros pólóra az én egyszerű fehér ingemet, aztán gyorsan betűrtem a fekete farmerszoknyámba és robogtam tovább.

- Garai már keresett téged! – mondta köszönés helyett Roland, amikor bementem a pult mögé, miközben valami koktélt készített, mert a shakert össze-vissza rázta a kezében.