EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

10.

Sikeresen feljutottam a gépre és elfoglaltam a helyemet. Már csak pár perc volt hátra a felszállásig, amikor elővettem a zsebemből a telefonomat, hogy utoljára lecsekkoljam. Nem keresett senki tegnap este óta, szóval a Messengert gyorsan be is zártam, és megnyitottam helyette az Instagram-ot, ahol azért több minden történt.

Az első kép, ami megjelent a feedemben, az Danielé volt. A fotó, amit tegnap este kirakott. Tegnap nem olvastam el, de most jót mosolyogtam a „Ladies and Gentlemen" feliraton, amely képaláírásként szerepelt. Bár a likeok számát elrejtette, így azt nem láttam hányan kedvelték a posztot, a kommentek száma jócskán 3000 felé emelkedett, amely önmagában hihetetlennek tűnt. Megnyitottam és félve beleolvastam, hogy mit is gondolnak az emberek, és komolyan meglepődtem. Lehet, hogy csak az teszi, hogy egész életemben a magyar mentalitás vett körbe, ahol hiába volt tökéletes valami, abban is lehetett hibát találni, és ezért ért váratlanul, hogy szinte csak pozitív kommentet olvastam. Természetesen azért nem néztem át mindet, mert az nagyon sok idő lett volna és már bemondták a hangszóróba, hogy a telefonokat állítsuk repülőüzemmódba. Mindenesetre mielőtt még megtettem volna, átléptem az értesítések panelére is, ahol láthattam, hogy hányan kértek engedélyt a követésemhez az elmúlt pár óra alatt. A 99+ feliratot vettem észre legelőször, de már ezt is soknak találtam, pedig valahogy sejtettem, hogy nem csak ennyi lesz az egész. Rákattintottam még gyorsan és belelapoztam az embertömegbe, amikor két ismerős arcot pillantottam meg. Lando Norris és George Russell kérte, hogy követhessen. Természetesen mind a kettőnél rányomtam az „engedélyezés" gombra, aztán én is bekövettem őket. Mondjuk így utólag kicsit megbántam az előbbit, mert ha már nem lesz ez az egész színjáték, akkor valószínűleg soha többé nem fogunk beszélni ezzel a két sráccal, és akkor mi értelme az egésznek. De mindegy, ezt meghagytam már a jövő problémájának.

Szerencsére ablak melletti ülést kaptam, így az úton a bambulással foglaltam el magamat. Örültem neki, hogy végre egy kis nyugi lesz, és visszatérhetek a megszokott és unalmas életembe. Habár Daniel szerint ez már nem lesz olyan, mint a hétvége előtt volt, azért szeretnék abban reménykedni, hogy most ebben nem lesz igaza.

Már leszálltam a gépről, és a bőröndöm megérkezését vártam, amikor elővettem a telefonomat, hogy hívjak egy taxit, de valaki megelőzött a gondolattal. Roli üzenetét olvastam a képernyőmön, aki arról érdeklődött, hogy mikor jövök haza, mert szívesen kijön értem a reptérre és hazavisz. Ilyen ajánlatot természetesen nem szabad visszautasítani, szóval felhívtam, hogy most szálltam le, ha gondolja, akkor itt megvárom. Mondta, hogy azonnal indul, és lerakta a telefont.

Mikor megkaptam a csomagomat, kimentem a reptér elé, és ott várakoztam tovább. Közben írtam egy üzenetet Danielnek, hogy a gépem sikeresen landolt, de reakció már nem érkezett rá. Gondolom időközben ők is elindultak, és már nem kapja meg az üzeneteimet.

Roli kitett magáért, mert a vártnál hamarabb megérkezett a reptérhez. Le sem parkolt, vészvillogóval megállt a létesítmény előtt, kipattant az autóból, és amíg ő berakta a csomagtartóba a bőröndömet, addig én már be is ültem az anyósülésre.

- Hát üdvözlöm a csavargót! - fordult felém egy pillanatra mosolyogva, amikor beindította az autót.

- Szia! - viszonoztam a mosolyát.

- Mesélj, milyen volt Belgium? Bár ahogy néztem, nem igazán láthattál belőle sokat. - mondta, én pedig értettem a célzását.

- Mennyit tudsz? - sütöttem le a szememet.

- Azt nem tudom mennyit ér a tudásom. Azt tudom, hogy elég sok cikket elolvastam a hétvége alatt, mert először azt hittem valami kamu. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Mégis mikor akartál mesélni a híres ausztrál barátodról? Amikor átnyújtod az esküvői meghívót? - kérdezte, de a hangja egyáltalán nem volt szemrehányó, így tudtam, hogy nem mérges, csak rendkívül jól szórakozott rajtam.