EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

32.

A McLarennél úgy értékelték a fiúk időmérős teljesítményét, mintha már a versenyt nyerték volna meg. Hatalmas volt az öröm, Zak Brown mindenkit egyesével megölelt, pedig Daniel többször is hangsúlyozta, a neheze még csak ezután jön, ezt a pozíciót valahogy meg kell tartani, sőt, előrébb jutni sem lenne olyan rossz.

Az igazán jól sikerült eredményre a hotel bárjában koccintottunk a Ricciardo szülőkkel, valamint Scottyékkal. Joe és Grace egy pohár után el is köszöntek tőlünk, „fiataloktól", de mi sem terveztünk sokkal tovább maradni. Vagy legalábbis én és Chloe egyet értettünk ebben, a fiúk azonban nehezebb esetek voltak. Hiába érveltem, hogy jó lenne kipihennie magát a holnapi napra, Daniel nehezen akarta elhagyni a billiárdasztalt, ahol a legjobb barátjával játékba elegyedtek.

Nem rúgott be, de határozottan látszódott rajta, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiség fokozta az érzelmeit. Én meg csak reméltem, hogy így is képes lesz holnap vezetni.

Nagyon későre járt már, amikor végül Scotty és Chloe elköszöntek tőlünk, és kimentek a hotel elé taxit fogni maguknak. Mi eközben felsétáltunk az emeletre, és elfoglaltuk a szobánkat, hogy végre lezárhassuk ezt a hosszúra nyúlt napot.

- Mész fürdeni? – álltam meg Daniellel szemben, de mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. Szemtelenül végigmért a tekintetével, amelytől a lábujjam hegyéig libabőrös lettem.

- Mondtam ma neked, hogy mennyire jól áll ez a ruha? – dicsért meg.

- Még nem. – nevettem el magam.

- Valószínűleg azért nem, mert neked minden ruha jól áll. – kacsintott.

- Köszönöm szépen, de mivel ma már csak aludni fogunk, éppen ideje lesz levennem. – léptem volna el mellette, azon az elven, hogyha ő nem, akkor majd én megkezdem a fürdést, de a derekamnál fogva elkapott és visszarántott. Centikre álltam tőle, kezével még mindig tartott, szemével az arcomat fürkészte.

- Segíthetek benne? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán.

- Levenni a ruhát? – érdeklődtem meglehetősen hisztérikusan. – Te nem vagy normális. – ráztam meg a fejemet.

- Talán tényleg nem. – búgta, mire ismét az arcára kaptam a tekintetemet. Már nem a szemembe nézett, sokkal inkább a számat bámulta. Ettől pedig én is elvesztettem minden józan eszemet, és őszintén fogalmam sem volt, hogy hová fog ez a jelenet már megint fajulni.

A pilóta tovább szorított a derekamon, így kényszerített arra, hogy közelebb lépjek hozzá, egészen addig, ameddig már egy centiméter sem választotta el a fejünket egymástól. Ezután nem tétovázott túlságosan sokat, esélyt sem adott arra, hogy ezúttal is közbe lépjen valaki. Talán tényleg nem véletlenül a hármas az ő száma.

Sokszor álmodtam már arról az elmúlt hónapok alatt, hogy milyen érzés lenne Daniellel csókolózni. Azonban álmok ide vagy oda, végül egyik sem ért fel ahhoz, amit valójában megtapasztaltam.

Amikor a férfi ajka az enyémhez ért, reálisan két döntés között választhattam. Az egyik, hogy megszakítom a csókot, ezzel megóvva mindkettőnket a nagyobb fájdalomtól. Eleinte azonban ez fel sem merült bennem. Maradt a másik opció.

Csakis arra az érzésre koncentráltam, amit kiváltott belőlem Daniel. Mint amikor egy régóta szunnyadó vulkán kitör, úgy törtek fel az én testemben is azok a vágyak, amelyeket hónapok óta próbálok magamban elfojtani. De ugyanez játszódhatott le a másik félben is, mert Daniel sem állt le, sőt egyre szenvedélyesen csapott le az ajkaimra.