EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

43.

Életem leghosszabb és legkeservesebb repülőútja előtt álltam.

Szerencsére nem kellett sokat vergődnöm a kanapén a Blake-kel való telefonhívásom után, szinte egyből intézkedett és negyed órán belül meg is érkezett a kocsi értem. A sofőr egészen a becsekkolásig kísért engem, nem hagyta, hogy bárki is odalépjen hozzám. Borzasztóan szürreális pár perc volt az, ahogyan a robosztus taggal az oldalamon haladtam végig a csodálkozó emberek között, akik között volt olyan, aki felismert. Ebben biztos voltam, láttam a tekintetükben, de társam idejében megállította őket, mielőtt még bárki megszólított volna.

A repülőre természetesen már nem kísért fel, de tőle is megkaptam az utasításokat, miszerint ne beszéljek senkivel és kerüljem a nyilvánosságot. Minthogyha szóba álltam volna bárkivel is azokban a pillanatokban, az ő szavaira is csak bólintottam, de nem mondtam semmit.

Kicsit talán megkönnyebbülés is volt a repülőgépen, hogy egyedül vagyok, a saját gondolataimmal. Bedugtam a fülesemet, és mivel ablak melletti ülést kaptam, lehetőségem nyílt kibámulni a semmibe, és élvezni a felhők hullámzásának szépségét vagy a folyamatosan zsugorodó város látképét. A látvány segített kikapcsolni minden jelentéktelen érzékszervemet, csak a hallásom erősödött fel, mert mint tudjuk, ilyenkor a zene szövege is sokkal lényegesebbé válik, egyszerűen jobban figyel rá az ember. Egy olyan lejátszási listára esett előzetesen a választásom, amely tele volt olyan dalokkal, amelyeket összetört szívű emberek írtak összetört szívű embereknek. Azt hiszen nem kell magyaráznom, hogy jobban célba sem találhatott volna.

Voltak természetesen ismerős dallamok, mint Niall Horan This Town-ja, amely az emlékek miatt még jobban összeszorította a szívemet. Emlékeztem a rajongó által készített videóra, amely annyira igazinak ábrázolta a szerelmünket, hogy én is elhittem, és ennek tudatában még rosszabb volt végig hallgatni. Azért mégsem nyomtam tovább, szenvedésből doktoráltam, így még jól is esett egy kis mazochizmus. Ezután azonban egy olyan dal érkezett, amelyet még korábban nem hallottam, de ahogy a címét elolvastam, keserűen elmosolyodtam.

The book of you & I

Alec Benjamin gyönyörű műve indult el, amely gyorsan meggyőzött arról, hogy megtaláltam a tökéletes himnuszt kettőnk kapcsolatának zárásához. Hát mennyiszer került elő az a hasonlat, hogy a mi történetünk Daniellel csak egy klasszikus regény egy részlete lehet? Most erre egy szám formájában is ott volt a példa.

Don't tell me that it's over, the book of you and I

Now you've scribbled out my name, and you've erased my favorite lines

There were so many chapters that we never got to write

Like "Cereal for Dinner" and "Staying Up All Night"

I remember where we started, I remember how you looked

But now I'm missing bits and pieces from the pages that you took

You didn't give a reason, I'll forever wonder why

We never got to finish the book of you and I

Keserűen elmosolyodtam, és hagytam, hogy újabb könnycseppek fussanak le az arcomon, miközben emésztgettem a szöveget. Hát igen. Nem volt esélyünk, hogy a legjobb fejezeteket megírjuk a történetünkhöz, de arra sem, hogy egy méltó lezárást adjunk neki. Talán ez fájt a legjobban. Hogy reggel még a karjaiban ébredtem azon filozofálva, hogy vajon a holnapunk is ilyen szép lesz-e, most pedig egyedül ülök a repülőn sírva és hiányolva a jelenlétét. Mert határozottan ez volt a legnagyobb bajom. Az ember, akit a másik felemnek éreztem, eltűnt mellőlem.