EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

33.

A piros zászló értelmében a versenyzők visszaindultak a boxutcába. Amikor a pályának egy olyan részére értek, ahol a füst már nem fedte be a környéket, a kamera sorban mutatta végig az elhaladó járműveket, így megtudhattuk a balesetben részt vevőket is.

Első helyen Max Verstappen haladt, őt követte Charles Leclerc, harmadikként pedig Lando autózott. Így azonnal egyértelművé vált, hogy Daniel lesz a kalamajkába keveredett McLaren-nel. A kérdés már csak az volt, hogy mekkora a kár, és hogy jól van-e.

- Miért nem tudunk még semmit? – bökdöstem kétségbeesetten Scotty-t.

- Nyugodj meg, nem biztos, hogy baj van. Csak addig nem mutatják a visszajátszást és a károkat, ameddig meg nem bizonyosodnak róla, hogy mindenki él. – nyugtatott, de ezzel a mondatával pont az ellentétes hatást érte el. – Látod, még csak most szaladnak oda a pályakarbantartók. – mutatott a képernyőre, ahol valóban narancssárga ruhás emberek rohamozták meg az utakat.

Sokáig azért mégsem kellett tudatlanságban szenvednünk, ugyanis az adásban hamarosan lejátszották, ahogy Daniel kiugrik az autóból, majd elsétál. Közben a baleset másik résztvevője, Fernando Alonso is, dühösen, csapkodva ugyanezt tette, ezzel mindkét fiú otthagyta az autómentésre felkészült pályamunkásokat. Rengeteg törmelék került a pályára, ezért volt szükség a piros zászlóra, amely miatt Lando az épen maradt McLarennel már meg is érkezett a garázshoz. A szerelők azonnal a nyomokat vagy esetleges sérüléseket kezdtek rajta vizslatni, de szerencsére erről szó sem volt, ez a papaya-autó sikeresen kikerülte a balesetet. Ellentétben a másikkal, amely miatt Zak Brown elég erősen rázta a fejét.

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy az ütközött versenyzők rendben vannak, visszajátszást is kaptunk az eseményekről. Daniel borzasztóan rosszul rajtolt, ezért hamar visszacsúszott a 6. helyről induló Fernando Alonso mellé. A kanyarban az ausztrál haladt kívül, Alonso-nak pedig nem sikerült bevennie a féktávot, így szinte teljes erővel belement oldalról, ezzel mindketten kicsúsztak a bukótérbe. A fal volt, ami megállította a két együtt haladó autót, de amíg elértek oda, alkatrészek repültek a pálya minden pontjára.

Profi munkát végeztek a pályamunkások, mert nem kellett sokat várni az újraindításra. Állórajt következett tehát, immáron második alkalommal. Én azonban nem figyeltem már innentől kezdve az eseményeket, türelmetlenül vártam, hogy Daniel visszaérjen.

Először a pálya melletti Medical Centerbe vitték el a versenyzőket az ilyenkor kötelező ellenőrzésre, így nem láthattam őt azonnal. A verseny fele is eltelt már, amikor végül megláttuk a képernyőkön Fernando-t a saját garázsának közelében, így feltételeztem, hogy Daniel is visszaérhetett. Ennek reményében indultam el az öltözője felé, mert volt egy megérzésem, hogy őt ott fogom megtalálni.

A baleset, és annak a félelme, hogy történt vele valami nagyobb baj, teljesen kimosta az agyamból az elmúlt két nap eseményeit. Azért nem tudta meg nem történtté tenni, de egészen addig eszembe sem jutott, ameddig meg nem álltam az ajtaja előtt. Először a kilincs után nyúltam, majd félúton megállítottam a mozdulatot, és inkább leengedtem a kezemet a testem mellé. Egy fájdalmasan nagy sóhaj után a fejemet az ajtónak döntöttem, és egy ideig azon gondolkoztam, hogy visszamegyek, és idehívom magam helyett Scotty-t, Michaelt vagy Blake-et, hogy beszéljen vele. De aztán eszembe jutott, hogy nem kerülhetjük egymást innentől kezdve életünk végéig. Előbb-utóbb úgy is találkozni fogunk. És mivel most aggódtam érte és érdekelt, hogy hogy van, úgy döntöttem, hogy elébe megyek az eseményeknek.

Azért kopogtam párat az ajtaján, még mielőtt hívatlanul berontottam volna.

- Nem akarok most senkit látni, köszi! – szólt ki. A hangja meglehetősen megtörten csengett. Rossz volt így hallani azt az embert, aki a minden körülmények között jelen levő optimizmusáról volt híres.