EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

60.

Roli vett egy nagy levegőt, majd kifújta azt. Kapkodta a tekintetét, először az ablakon keresztül nézte a közlekedés forgatagát, majd elmerülve a péksüteményében késleltette a reakcióját. Eközben én többször nyitottam a számat, hogy megkérdezzem mire gondol igazán. Nagyon ideges voltam, éreztem ahogy izzad a tenyerem, majdnem ki is csúszott a kezemből a csésze, ahogy a számhoz emelve beleittam a kávémba kínomban.

Aztán egyszer csak Roli elnevette magát és csillogó szemekkel rámnézett. Mindenre számítottam, csak erre nem.

- Bocs, nem bírtam tovább tartani magam. – magyarázta, mintha ettől egyértelművé válna a reakciója mögött meghúzódó ok.

- Akkor mit gondolsz? – rágtam a szám szélét továbbra sem megnyugodva.

- Ne legyél már ennyire befeszülve! – nyúlt át az asztalon és megszorította a kezemet. – Természetesen majd kiugrok az örömtől a bőrömből. Végre hoztál egy értelmes döntést, ami a te javadat szolgálja és nem másét.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és megráztam a fejemet.

- Megijesztettél! – húztam el a kezemet kicsit sértve.

- Ne haragudj! – szabadkozott. – Csak annyira vicces volt nézni, ahogy ezen feszülsz, hogy nem tudtam nem lecsapni ezt a magas labdát. Komolyan azt hitted, hogy nem fogok neked örülni?

- Csak aggódtam, hogy haragudni fogsz, amiért itt hagylak téged. – feleltem.

- Tény, hogy valószínűleg kevesebbet fogunk beszélni, mert egyszerűen megszűnsz néha létezni. – kötötte az orromra, amiben sajnos igazat kellett neki adnom. – De ez nem változtat a tényen, hogy te vagy a legjobb barátom és ez nem fog változni akkor sem, ha nem egy helyen fogunk dolgozni. Tudom, hogy meg fogjuk oldani. Amúgy is, ha ez az ára annak, hogy végre igazán boldognak lássalak, akkor kész vagyok minden nap kiszökni a mosdóba munkaidőben, csak hogy beszélhessünk.

Miután túlestünk a nehezén, már egy kicsit könnyedebben tudtunk beszélgetni, ami azért nagyon jól esett. A reggeli után pedig elindultunk lassacskán a munkahelyünkre. Terveim szerint már csak a héten lesz ez bennünk közös, ehhez viszont azonban át kellett esnem még egy kemény beszélgetésen.

A repülőúton az alvás mellett gondolkodni is sok időm volt, így szinte teljesen kiformálódott a végső tervem a fejemben. Nagyon sokat köszönhettem a bárnak, és ha azzal az érzéssel hagynám itt, hogy igazából cserben hagytam, az biztos, hogy nagyon sokáig rosszul érintene. Ezért egy olyan megoldást után kutattam, amellyel a saját lelkiismeretem is tiszta marad és akár a munkatársaim és barátaim sorsa sem fordul rosszabbra egy idegen vezetőváltással.

Őszintén szólva szinte az első gondolatommal megoldottam ezt a helyzetet és utána elégedetten tudtam folytatni az alvást teljesen meggyőződve arról, hogy a sors akarta, hogy minden így alakuljon. Merthogy ezzel a lépéssel minden a helyére kerül majd.

Elsőként értünk be Rolival a munkahelyre, így a mi feladatunk volt a nagykapu és a bejárati ajtó nyitása. Miután túljutottunk ezen a kettőn, az öltöző felé siettünk és lepakoltuk minden holminkat. Ami ezután várt ránk, az a székek lepakolása és asztalok letörlése, melynek végére már Martin, Laura és Léna is bekapcsolódott.

- Hát téged is látni errefelé? – szaladt oda hozzám Léna, amikor meglátott és szorosan megölelt.

- Néha megtalálom a munkahelyem bejáratát is. – nevetgéltem, de közben görcsben állt a gyomrom a ténytől, hogy nem mondhatom még el nekik az igazságot.

Délben nyitottak az ajtók a vendégek számára is, akik elég lassan találtak be hozzánk. Nem volt egy olyan nehéz nap, sokan is voltunk négyen pincérek, felváltva dolgozott egy vagy két ember, a többi pedig a pultnál ült.