EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

63.

- Ettél már valaha fine dining étteremben? - kérdezte tőlem Daniel a kocsiban.

Természetesen nem. A szó jelentését tudtam, régebben rendszeresen néztem azt a műsort, amiben hatalmas alapanyagokból készítenek borzasztóan kicsire tálalt fancy fogásokat, de a saját számmal még sosem ízleltem ezeket az ételcsodákat. Pedig már egy párszor beszéltük Rolival, hogy rászánjuk magunkat (na meg a pénzünket) és elmegyünk megnézni, hogy mi az, ami annyira jó ezekben a helyekben, de végül sosem jutottunk el odáig.

- Nem. - ráztam a fejemet. - Te ettél már ilyet?

- Egyszer meghívtak minket az egyik futam után egy ilyen étterembe, még akkor, amikor a RedBullban voltam Max csapattársa. - mesélte. - Annyira jól sikerült a buli, hogy szerintem a tulajdonosok azóta is bánják, hogy egyáltalán eszükbe jutott az ötlet, hogy elhívjanak minket.

- Miért? - kíváncsiskodtam.

- Maradjunk annyiban, hogy fiatal voltam, Max meg minden hülyeségben benne van. - zárta rövidre, amely nem adott számomra elfogadható választ, de nem firtattam tovább.

Az utunk egészen különleges helyszínek mellett vezetett el. Az ablakon át láttam a hatalmas kórházkomplexumot, amely a főút mellett húzódott, szinte közvetlenül mellette a piacot, ahol az este is hatalmas emberforgatag takarta el a portékákat, végül a természetellenesen zöld színű pázsitot, illetve az azon közlekedő jellegzetes járművet, amely jelezte, hogy itt bizony egy golfpálya terül el mellettünk.

- Lando azt mondta, hogy ez egy jó pálya! - jegyezte meg Daniel, amikor látta, hogy nagyon figyelem az ott játszó embereket. Egy középkorú férfi éppen a huszonév elején járó fiaival ütögetett. Magasra lendítette az ütőjét, amivel eltalálta a kis fehér labdát, ezzel szárnyalásra késztetve azt. Utána nézve kereste meg a leérkezésének helyét, és bólogatva konstatálta, hogy nem is volt olyan rossz ez a próbálkozás.

- Szoktak idejárni? - fordultam a sofőröm irányába.

- Minden golfpályát kipróbálnak Carlossal. Engem is szoktak hívni, de annyira nem tudom magamat elképzelni ebben a szerepben. - vonta meg a vállát.

- Miért? - érdeklődtem.

- Nekem szükségem van az adrenalinra. Arra a fajtára, amit a 300km/h feletti sebesség tud adni. A golfban a legnagyobb izgalom az, hogy beleesik-e a tóba a labda vagy sem. - magyarázta.

- Értem. - bólintottam. - Pedig megnéznélek abban a szűk golfnadrágban és galléros pólóban. - mondtam csak úgy mellékesen. Daniel hitetlen mosolyra húzta a száját és felém pillantott.

- Elmehetünk egyszer, ha ennyire szeretnéd. - egyezett bele egészen könnyen a ki nem mondott kérésembe.

- Az jó lenne! - feleltem és közben tekintetemet arcára emeltem. Valami furcsa volt rajta. A vigyora egészen kajánná fordult át, szemében tűz csillogott. - Hátsószándékod van. - konstatáltam.

- Nekem? Mégis mi lenne? - kérdezte hamiskásan. Egy szavát sem hittem el. Felvont szemöldökkel vártam, hogy bevallja, mi zajlik a fejében. - Na jó! - adta be a derekát. - Láttál már golfszoknyát?

- Persze. - forgattam a szememet, mert már mindent értettem.

- Egészen rövid, nagyon ki tudja emelni egy nő lábát. Főleg, ha az olyan formás, mint a tiéd. - csapott rá a combomra, majd érzékien végigsimított rajta.

Leparkoltunk egy meglehetősen magas, de annál impozánsabb épület elé. Ahogy kiszálltam a kocsiból és felnéztem rá, egyből eszembe jutott az a skybar, ahova még Amerikában vitt el Daniel.